Pest olyan, mint egy börtön, itt viszont szabadság van

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

A rendszerváltás óta dinamikusan nő a nagyobb városok körüli zártkertek lakossága. Vigvári András, a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont kutatója a Szociológiai Szemlében nemrég megjelent tanulmányában arra mutat rá, hogy az általa vizsgált Budapest közeli zártkerti rész története tökéletesen illusztrálja az elmúlt három évtized gazdasági, munkaerőpiaci és lakhatási fordulatait. 

A kutatás során Vigvári egy meg nem nevezett, Budapesthez közeli település zártkerti részen készített 43 interjút ott élő családokkal. Az interjúkban elhangzó szövegek tökéletesen bemutatják hogyan gondolnak a lakók a zártkerti vidékre: 

„Fiatalember, írja le, hogy ez olyan szép, mint a Hűvösvölgy. És hogy hatalmas az összetartás, az emberek figyelnek egymásra, nem úgy, mint Budapesten. Mert nagyon sokan jönnek ám ide ki lakni Budapestről, mert Pest már nem olyan, mint régen… Olyan, mint egy börtön. Itt pedig szabadság van. Ha elfogy az ember pénze, maximum lekapcsolják az áramról, de a házát nem tudják elvinni”

A nagyvárosok külterületén elhelyezkedő, csak részben közművesített és útburkolattal is csak részben ellátott zártkerti területek benépesülése nem csak Budapest környékét érinti. A rendszerváltással kezdődően az ország több nagyvárosa körül is tapasztalható ez a folyamat, elsősorban Hajdú-Bihar, Komárom-Esztergom, Pest, Baranya és Zala megyében. Sajnos csak kevés adat elérhető a zártkertekről. Ami biztos, hogy a 2001-ben regisztrált 42,2 ezer zártkerti lakoshoz képest 2011-ben már 89,5 ezren éltek ilyen területen. A következő adatot az erre az évre halasztott népszámlálás mutatja majd meg, de különböző kutatásokból arra lehet következtetni, hogy a zártkertekben élők száma tovább nőtt.  

A jelenség nem tipikusan magyar; a megfizethető városi lakhatás hiányának következtében a világon mindenfelé egyre szélesebb társadalmi csoportok szorulnak ki a városokból, és kénytelenek lakhatásukat a központoktól távol, önerőből megoldani. A városok peremén olcsóbb a lakhatás, de onnan még elérhetőek a városi munkákból fakadó magasabb jövedelmek. 

A városok peremvidékének funkcióváltása sem egyedi. Magyarországon a ‘60-as években alakították ki ezeket a területeket mezőgazdasági, kertművelési célból, de aztán a ‘80-as évekre egyre inkább hétvégi házak épültek a gyümölcsösök helyébe, és azok részleges lakófunkciót kezdtek el betölteni. 

A rendszerváltással a növekvő művelési költségek miatt a kertművelés is eltűnt, és a csökkenő jövedelmek miatt a szabadidő-eltöltési funkció is kiüresedett. Ezek a folyamatok oda vezettek, hogy a városoktól távolabbi zártkertek parlagon maradtak, míg a városokhoz közelebbi területek szuburbanizációs övezetekké, azaz állandó jelleggel lakott területekké váltak. A lakcímnyilvántartás szempontjából ezek a területek lakóhelynek számítanak, de építkezés szempontjából mindig is sokkal lazább szabályok vonatkoztak rájuk. Ezek a feltételek kedveztek a kiköltözésnek. 

Ahogyan Vigvári írja, a zártkertek a ‘90-es évektől  „ugródeszkaként” vagy éppen „utolsó mentsvárként” szolgálnak a nagyvárosból kiszoruló, illetve a nagyváros felé igyekvő emberek számára.

Három hullám

A zártkerti részek benépesülésre három hullámra bontható. Az első hullám a ‘90-es évek lakásprivatizációs folyamataihoz, a drámai mértékben megemelkedett lakásfenntartási költségekhez és az ezzel párhuzamosan kialakuló munkanélküliséghez kapcsolódik. Sokan ezek miatt a folyamatok miatt kényszerültek elhagyni a városok belterületeit. Az egyik interjúalany ezt így foglalta össze: 

„Mi is beletartozunk abba, hogy harminc évet a kommunizmusban éltünk és utána már nem tudtunk alkalmazkodni ehhez az új rendszerhez. Az a harminc év másra nevelt minket, mint amit ez a rendszerváltás hozott. Így nem lehetett mást tenni, fel kellett adni Pestet, és el kellett jönni vidékre.”

A második hullám a 2000-es évek tömeges lakáshitel-kihelyezéséhez, majd a 2008-as pénzügyi válságához és devizahitel-kríziséhez kapcsolódik. 2010 után kezdődtek azok a végrehajtási eljárások, amik következtében háztartások tízezrei veszítették el az otthonaikat és kerültek kényszerhelyzetbe. Egy részük a zártkertek felé vette az irányt. 

A harmadik kiköltözési hullám a 2010-es évek közepén indult gazdasági fellendüléshez kapcsolódik. A nagyvárosi lakások ára és bérleti díja annyira magasra emelkedett, hogy tömegek számára vált megfizethetetlenné. Nem csak a szegényebb, hanem a középosztályhoz tartozó háztartások is olyan helyzetbe kerültek, hogy csak a városok közelében lévő zártkerti ingatlanok jelenthettek számukra biztos lakhatást.  

Az újrakezdés helye

Vigvári ezeket a folyamatokat mutatja be egy anonimizált, de több részből álló Budapest melletti zártkert történetén keresztül. Az ott élőkkel és szakértőkkel készített interjúk arra mutatnak rá, hogy “a zártkertek peremhelyzetéből fakadó kényelmetlenségekért maradéktalanul kárpótolják őket a biztonságos lakhatás, a saját birtokukban lévő, olcsó, tehermentes ingatlanok, az alacsony lakásfenntartási költségek és a nyugodt, szabad, természetközeli élet.”

Az interjúalanyok stabilitást nyújtó és békés zártkerti világról beszélnek. Vigvári arra hívja fel a figyelmet, hogy ezt mindig a korábbi kiszolgáltatott és bizonytalan lakásviszonyaikhoz képest értik így. A zártkert ugyanis az újrakezdés helyszíne: „annak jó, aki valami miatt lezüllött vagy megbicsaklott az életében, el akar bújni a világ elől, és ha elég kitartó és szorgalmas, akkor itt szépen újra tudja kezdeni az életét”.

Mert azért itt olcsóbb

A rendszerváltást követően beköltöző háztartások egy része a korábbi telektulajdonosok köréből került ki, számukra gyakorlatilag kikövezett volt a menekülési út. A ‘90-es évek végétől a 2000-es évek elejéig azonban már egyre több olyan háztartás költözött ide, amelyiknek semmilyen korábbi kapcsolata nem volt ezzel a zártkerttel. Ahogyan az egyik ott élő mondja: 

„Ide a fiatalok mellett még az a típus jön ki, akik benyalt a devizával és utána nem elhagyta magát, hanem itt próbálja magát összeszedni. Ez a sor is nagyrészt velük telt meg az elmúlt öt évben. Most vették meg a mi közvetlen szomszédunk telkét és házát is, ők is kiköltözték [...], mert nem tudtak más megoldást, mert azért itt olcsóbb.”

Fontos azonban, hogy nem mindenki az eladósodottság elől menekült ide. Voltak olyanok is, akik az eladósodás helyett már eleve ezt a zártkertet választották. Ez utóbbi csoport számára a zártkertbe költözés nem feltétlenül lecsúszást, hanem inkább megkapaszkodást, a kiút első lépését jelenti. A probléma azonban ugyanaz: a városokban megoldhatatlan lakhatás. Az egyik interjúalany éppen ebben a helyzetben volt.

„Tehát én nem akartam kölcsönt. Én annak mindig ellene voltam, az ilyen hiteles dolgoknak. Úgy voltam vele, hogy ami van, abból kell gazdálkodni. De ez nekem rögtön megtetszett, utána már nekem nem is kellett más.” 

A tanulmányban megjelenő egyik élettörténet különösen beszédes. A karosszérialakatos végzettségű fiatalember még gyerek volt, amikor családjával egy pesti külvárosi kerületből az agglomerációban épített száz négyzetméteres családi házukba költöztek. A család az ‘90-es évek végétől kezdve fokozatosan eladósodott:  személyi kölcsönt és deviza alapú jelzáloghitelt is felvettek. A jelzálog természetesen a családi házon volt. A fiatalember édesapja munkanélkülivé vált, és 2008-tól a törlesztőrészletek is durván megemelkedtek. A házat végül a bank értékesítette a piaci ár töredékéért. Erről a pontról kellett valahová mozdulni, és csak ez a Budapesthez közeli terület nyújtott megfizethető és a fiatalember számára munkahelyet kínáló Budapesthez közeli megoldást.

A 2010-es évek második felétől sok az olyan, gyakran középosztálybeli fiatalokból álló háztartás, amely történetében nincs ilyen mélypont. Az elszálló lakásárak és bérleti díjak egyre többek számára váltak megfizethetetlenné Budapesten és pár év próbálkozás után sokan választották a zártkertet mentsvárként vagy éppen ugródeszkaként. Ahogyan az egyik ott élő fiatal rámutat: 

„Tehát egész szerencsének mondhatjuk magunkat. Itt vagyunk huszonöt-harminc évesen, saját ingatlannal, adósság nélkül. Van egy autónk. Tehát néha én is elgondolkozom, hogy nem tudom, hogy csináltuk. Talán jókor voltunk jó helyen!”

Mindezt annak ellenére, hogy a terület mezőgazdasági besorolása miatt az itteni ingatlanokra nem lehet CSOK-ot igényelni. 

A Vigvári által vizsgált zártkertben az elmúlt két évtizedben folyamatosan növekedett a háztartások társadalmi státusza, hiszen itt is megjelentek a 2010-es években a középosztályhoz tartozók. Ez a folyamat pedig arra mutat rá, hogy a fővárosból a rendszerváltás óta immár a harmadik hullámban szorulnak ki lakhatási, szociális okokból az emberek. A rendszerváltás okozta munkanélküliség és a devizahitel-krízis után, a Vigvári által készített interjúk idejében éppen a felpörgő gazdaság miatt elszálló lakásárak következtében váltak a zártkertek sokak számára mentsvárrá, mások számára pedig ugródeszkává. 

A szerző a TASZ Regionális Programjának koordinátora. A cikkben nem a TASZ álláspontját fejti ki. A címlapkép illusztráció.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: