Szívhasogató archív fotókon a magyarországi tarvágások évszázados története

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

„A tarvágásos rendszer Európa egyik nemzetének erdőgazdaságában sem jutott oly általános érvényre, mint Magyarországon. A faállományok terület szerinti, tövön való értékesítése pedig éppen nálunk nyert elterjedt alkalmazást, sőt, Európában ma kevés kivétellel csakis nálunk dívik” – írta 1911-ben erdőgazdálkodásról szóló tanulmányában Kaán Károly akadémikus, a modern magyar természetvédelem atyja, faügyi kormánybiztos. A tarvágásos erdőgazdálkodás kritikája ma, több mint 110 év múltán aktuálisabb, mint valaha: a magyar kormány az energia-áremelkedésre és az energia-vészhelyzetre hivatkozva idén augusztusban jelentősen enyhítette a fakitermelés szabályait. Igaz, későbbi miniszteri rendeletben számos ponton kiegészítette az eredeti terveit, így például a természetvédelmi és a Natura 2000-es területeken továbbra is tiltott marad a tarvágás.

Meghozták a tüzelőt a budapesti Rákóczi útra 1979-ben.Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
1959Fotó: Fortepan / Zsanda Zsolt / Vajszada Károly

Erdőség helyett legelők és szántók

Magyarország 30 ezer éve még inkább a sarkvidékekre hasonlított, területét fátlan tundra borította, és még 12 ezer éve is a tűlevelű erdők voltak jellemzők. A maira emlékeztető növényzet csak mintegy 2000-2500 éve alakult ki a Kárpát-medencében,  akkoriban az erdők aránya a 80-85 százalékot is elérte – derül ki Sümegi Pál és Törőcsik Tünde kutatásából.

Tarvágás valahol Erdélyben 1943-ban.Fotó: Fortepan / Kőszegi Anna
Fakitermelés a felvidéki Vernár község határában az 1930-as évek közepén.Fotó: Fortepan / Schermann Ákos / Schermann Szilárd
A Gyilkos-tó környékén 1940-ben.Fotó: Fortepan / Gali

Nemcsak a legelő- és szántóterületek kialakítása érdekében irtották ki az erdőt égetéssel, hanem az iparosodás időszakában az építkezések, a bányászat, a kohászat is jelentős fakitermeléssel járt. Emellett a lakossági felhasználás sem volt elhanyagolható, a tűzifát fűtésre és főzésre használták. Az erdőterületek megújításának igénye a 15-16. század előtt még csak szóba sem került.

1930Fotó: Fortepan / Éles Andrásné
Tüzelőt szállítanak a VII. kerületi Rákóczi út és a Kazinczy utca sarkán 1946-ban.Fotó: Fortepan / Berkó Pál
Tüzifának valót gyűjtögetők a Duna-parton 1946-ban, háttérben a lerombolt Széchenyi Lánchíd.Fotó: Fortepan

Az erdőket olyannyira nem védték Magyarországon (sem), hogy még a 19. század fordulóján is kifejezetten haladó szelleműnek kellett ahhoz lenni, hogy a fakitermelésnek az erdőállományt védő formáit részesítsék előnyben, pedig az erdővédelem szükségessége már Mária Terézia uralkodása alatt is felmerült. Hiába hoztak azonban 1790-ben, majd 1879-ben is a kivágott erdők utáni felújítást előíró törvényeket, a hazai erdők területe egyre csökkent. Kaán ezt „viszonyaink és gazdasági elmaradottságunkkal” magyarázta, szerinte ezek „kényszerítettek arra, hogy (…) a legprimitívebb módon szedjük az erdő hasznát”. Ő maga egyébként az erdőket jobban kímélő, egyszerre csak kis területen végzett szálalásos fakitermelés híve volt.

Mi az a szálalás?

Magyarországon igazi őserdőnk ma már nincsen, a Kárpátokban is kevés maradt belőlük. Ám az 1990-es években Magyarországon is megkezdődött az erdőrezervátumok kijelölése. Ma nagyjából 70 olyan erdőrezervátumunk van, ahol emberi beavatkozás nincsen, a természetes folyamatok érvényesülnek, vagyis idővel majdnem őserdővé válnak. Ahol a vihar kidönt egy fát, ott lyuk keletkezik a lombkoronában, ezt nevezik az erdészek léknek – magyarázza Gadó György Pál erdőmérnök, természetvédelmi szakmérnök. Az erdő alján a kis facsemeték kikerülnek az árnyékból, és gyors növekedésnek indulnak. 

Ezt próbálja utánozni a szálalás. Az öreg fákat a szálaló erdőben is kivágják, de egy időben legfeljebb egy szobányi területen, mégpedig olyan helyen, ahol az erdő alján már virulnak a kis facsemeték. 7-8 év múlva egy másik folton vágnak ki néhány öreg fát, addigra az első fakitermelés helyén a kis fák már akár 2 méteresek is lehetnek, Ha így haladnak az erdészek tovább, gyakran termelhetnek ki értékes faanyagot, de sosem alakul ki letarolt terület. Az erdő viszont mozaikszerűen változatos korú és összetételű lesz, és összehasonlíthatatlanul gazdagabb élővilágnak ad otthont, mint egy sok hektáros lecsupaszított területen üggyel-bajjal felnövő egyidős fákból álló erdő. 

Bánkút, 1932.Fotó: Fortepan / Schermann Ákos / Schermann Szilárd
Fakitermelés a pomázi Csikóvár felől a Mesélő-hegy felé nézve 1924-ben.Fotó: Fortepan / Schermann Ákos

Gadó szerint szálalással ugyanannyi fát lehet kitermelni, mint vágásos gazdálkodással. Az igaz, hogy a szálalás több odafigyelést és szaktudást igényel, de összehasonlíthatatlanul izgalmasabb munka, mint az erdők letarolása. Előnyei a klímaváltozás korában egyre nyilvánvalóbbak, a folyamatos erdőborítás elve ennek ellenére csak az 1990-es évektől kezdett teret nyerni a hazai erdőgazdálkodásban. 

1958.Fotó: Fortepan / Lencse Zoltán

Trianoni örökség

Az erdőgazdálkodás valódi modernizálása annak ellenére elmaradt, hogy az I. világháború után valódi sokk érte az ágazat résztvevőit: a trianoni békeszerződéssel Magyarország erdőinek mintegy 85 százaléka, összesen nagyjából 7,3 millió hektárnyi erdő az országhatárokon kívülre került. A mai Magyarország területén maradó mintegy 1,1 millió hektárnyi erdőség az ország területének alig több, mint 10 százalékát jelentette. A trauma az erdésztársadalomban akkora volt, hogy egyes beszámolók szerint emberi sorstragédiákat is okozott. „Szaltzer Lajos erdőtanácsos tegnapelőtt éjszaka Királyhalmon az erdőőri szakiskolában levő lakásán fölakasztotta magát. Az erdőtanácsos a haza sorsán bánkódva követte el az öngyilkosságot. Már a megszállások miatt nagyon elkeseredett, amióta pedig nyilvánoságra kerültek a békeföltételek, annyira levert volt, hogy a szavát is alig lehetett hallani” – olvasható a Trianon hatásai a magyar erdőgazdálkodásra című, 2020-ban kiadott kötetben.

Fakitermelés a Zsiec folyónál Erdélyben 1908-ban.Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

A mai magyarországi tarvágások eltörpülnek amellett, ahogy a kocsányos tölgy egyik legendás alfajával, a szlavón tölggyel elbántak. A Dráva és a Száva között őshonos alfaj többek között abban tér el az alapfajtól, hogy törzse egyenesebb, sudarlósabb, oldalágai vékonyabbak, kérge finomabban repedezett. Mindezen bélyegek alapján az erdészek is nagyobb figyelmet szenteltek neki, ami abban is megmutatkozott, hogy a 19-20. század fordulóján az őserdőszerű állományait szinte mind kiirtották, nem egészen két évtized alatt. A kiváló faanyagot ugyanis drága pénzen lehetett eladni. A mintegy 700 ezer hektárnyi szlavóntölgyesből mindössze 7 ezer hektár maradt, a pusztítás nyomait őrzik egyebek mellett az Országház faburkolatai, üléssorai, valamint az akkor épült – például Andrássy úti – paloták belsőépítészeti remekművei – ír a valaha volt tölgyesekről a Honismeret 2015/2. számában Bartha Dénes. Az alfajjal az Országgyűlési Könyvtár is foglalkozik egy bejegyzésben, ahol említik az alábbi kép történetét is. „A szlavón tölgy hírére jellemző, hogy a magyar millenáris kiállításon egy olyan óriási rönköt állítottak ki, amelynek szállítására több vasúti kocsi kellett, sőt, az 1900-as párizsi világkiállításra is került egy 64 m3 térfogatú, 260 cm mellmagassági átmérőjű rönk.”

Kivágott szlavón tölgy faóriás a Milleneumi kiállítás horvát erdészeti pavilonja előtt 1896-ban.Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György | Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.10.247

A Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián erdőmérnökként végzett, majd az akkoriban modernnek számító erdőgazdálkodással nyugat-európai tanulmányútján ismerkedő Kaán, erdőügyi kormánybiztosként már az 1920-as erdőrendezési utasításban javasolta a szálalásos gazdálkodás általánossá tételét, ám az az újjáépítési kényszer miatt sem kapott erőre. A történelmi Magyarországon dolgozó erdőmérnökök túlnyomó többsége ráadásul az országhatárokon kívül szoruló területeken élt és dolgozott.

Nagy vágásterület valahol a Kárpátok fenyveseiben 1907 körül.Fotó: Fortepan / Jankovszky György

Több fára volt szükség kevesebb erdőből

Az elvesztett erdők pótlása céljából a hazai szakértők Alföld-fásítási program kidolgozásába kezdtek, a tervet 1923-ban törvényben is szentesítettek. A kísérlet sem az erdészet rendszerszintű problémáinak megoldását, sem az erdőgazdálkodás modernizálását nem hozta tartósan magával, pedig az Alföld-fásítás „élénk szellemi pezsgést keltett a szakmában” – értékelte a korszakot a XX. századi Magyarország történetét feldolgozó enciklopédia vonatkozó kötete. Homokos és szikes talajokon hoztak létre kísérleti telepeket, fajtakísérleteket és telepítéstechnológiai kísérleteket végeztek.

Faúsztatás a Tiszán Tuzsérről Szegedre, az ERDÉRT vállalat telepétől a fafeldolgozó üzemekhez, 1967-ben.Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Faúsztatás és ebéd.Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Faúsztató brigádFotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Farönktutaj a tiszalöki vízlépcső hajózsilipjében.Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Bár ezeknek a törekvéseknek köszönhetően a hazai erdős területek aránya nagyjából megduplázódott, csakhogy a 20. század során az őshonos erdők helyett leginkább kultúrerdőket és ültetvényeket telepítettek, elsősorban akác- és nyárfákból – írta összefoglalójában a WWF erdő programjáért felelős Gálhidy László. A második világháborút követően az erőszakos iparosítás, a nagyarányú építkezések, a mezőgazdaság átalakítása következtében a megcsonkított országban is óriási mennyiségű fára volt igény, ráadásul a technológiai fejlődés is az intenzív kitermelés irányába mozdította az ágazatot. Bár a tarvágásos fakitermelés a kapitalista országoktól sem volt idegen, igazi rombolást elsősorban a szocialista blokkban, Magyarország mellett az egykori Szovjetunióban és például Ukrajna és Románia területén végzett.

Vannak, akik a nemes nyár ültetvényekben is örömüket lelik, mint ezen az 1970-es évek eleji fotón, de ezek nem igazi erdők.Fotó: Fortepan
Fakitermelés egy szegényes élővilágú akácosban Csévharaszt környékén 1972-ben.Fotó: Fortepan / Péterffy István
Fakitermelés egy szegényes élővilágú akácosban Csévharaszt környékén 1972-ben.Fotó: Fortepan / Péterffy István

A II. világháború után az erdők legnagyobb részét már 1945-ben államosították, az ekkor még magántulajdonban lévő mintegy 176 ezer hektárnyi erdőt, nagyjából 10 ezer hektár kivételével az 1961-es erdőtörvény utalta állami tulajdonba, vagyis a téeszekhez vagy az állami erdőgazdaságokhoz. A kitermelés fokozását az 1961-ben életbe léptetett második ötéves terv írta elő, ennek értelmében a kitermelést évi 3,9-ről 4,5 millió m³-re növelték – derül ki Oroszi Sándor 2015-ös cikkéből. Igaz, a szocialista tervgazdaságban a fásítás sem maradt el: az Alföd-fásítási program szocialista verziója tovább folytatódott, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

A Nagykunsági Állami Erdőgazdaság fagyártmány üzeme Mikebudán 1970-ben.Fotó: Fortepan / Péterffy István
1972.Fotó: Fortepan / Péterffy István
Fatelep a budapesti Práter utca 35. szám alatt 1974-ben.Fotó: Fortepan / Kereki Sándor

A mai értelemben vett modern erdőtörvényre 2009-ig kellett várni, ekkor ért össze az erdő, az erdőgazdálkodás, és a társadalom viszonyának szabályozási igénye. Az új, idén augusztusig érintetlen törvény célja dedikáltan az lett, hogy „biztosítsa az erdő, mint a természeti tényezőktől függő és az emberi beavatkozásokkal érintett életközösség és élőhely fennmaradását, védelmét, gyarapodását, továbbá az erdő hármas funkciójának, azaz a környezetre, társadalomra, valamint a gazdaságra gyakorolt hatásának kiteljesedését”. A törvény ezzel volt hivatott ellensúlyozni a klímaváltozás hatásait, védeni a biológiai sokféleséget, valamint a felszíni és felszín alatti vizeket, a termőtalajt és a mezőgazdasági területeket. 

1966.Fotó: Fortepan / Gábor Viktor

Képszerkesztő: Virágvölgyi István. A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található. Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Fatelep Tatabányán 1960 körül.Fotó: Fortepan / Gömöri család
A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: