„A vidéki ember attól erős, hogy mindig tudta: mindegy, hol a hatalom, a világ közepe ott van, ahol ő él”
„Az utóbbi 20-30 évben nagyon sok olyan szociofotós sorozat készült, amit nem találtam eléggé őszintének. A Bácsi Róbert Lászlóval és Szabó Bernadettel közösen gründolt fotósközösségünk, a ma már több mint tíztagú Pictorial Collective több tagjával egyetértünk abban, hogy sok ilyen anyag azért készült, mert minél mélyebb szegénységet jelenítenek meg a képek, annál nagyobb a fotós esélye, hogy díjat nyerhet egy sajtófotós nagydíjon. Tudatosan szerettem volna ebből kijönni, és nemcsak úgy, hogy a klasszikus zsánerfotóktól eltávolodom. Nem akartam fókuszba állítani az alföldi falvakban egyébként jelenlévő elképesztő nyomort, és technikailag is a letisztultabb kompozíciókban, beállított portrékban gondolkodtam” – értékelte saját munkájának lényegét a Capa-nagydíj idei nyertese, Móricz-Sabján Simon.
Árnyéksáv című sorozatában a magát dokumentarista fotográfusnak valló Móricz-Sabján az alföldi közösségek változásait igyekezett tetten érni, mert – mint a sorozathoz mellékelt ars poeticájában írja – „a vidéki emberekben és közösségekben rengeteg erő van. (...) A vidéki ember attól erős, hogy mindig tudta: mindegy, hol a hatalom, a világ közepe ott van, ahol ő él.” Az összefoglalót olvasva a zsűrinek Móricz-Sabján szerint talán nem véletlenül lehetett az a benyomása, hogy
„a fővárosi fotós eljött vidékre, hogy esztétizálja a nyomort, amit ott talált, de a beszámolómból egyértelműen kiderült, hogy ezer szállal kötődöm az alföldi falvakhoz, lévén, hogy Kiskunhalason születtem és a nyarakat Jánoshalmán, a nagyszüleimnél töltöttem. A vattacukros felvétel gyakorlatilag a gyermekkorom egyetlen képben.”
Móricz-Sabján, mint a Qubitnek elmondta, hajlik rá, hogy az anyag folytatásában megszívlelje a zsűri tanácsát, és annak ellenére, hogy emberközpontú fotósnak tartja magát, nagyobb hangsúlyt fektessen a tárgyi emlékek felkutatására.
„Kétlem, hogy 30 év múlva nagy divat lenne az otthonka, ami a vattacukorhoz hasonlóan a teljes gyerekkoromat előhívja belőlem. Ugyancsak meghatározó élmény volt a vezetékes telefon, ami Jánoshalmán ráadásul úgy működött, hogy tárcsázás után bejelentkezett a kiskunhalasi központ, és be kellett mondani, hogy kapcsolják az 56-os melléket. Az én gyerekeimnek pedig már a vezetékes telefon önmagában is tökéletesen ismeretlen. Nagyon komolyan gondoltam, amit a Capa-ösztöndíj értékelésekor a beszámolómban mondtam: a nagydíj elnyerése számomra nem az út végét, hanem a munka kezdetét jelenti. Ez az anyag, az Árnyéksáv még mindig épp csak születőben van.”
A nemzetközi zsűri külföldi tagjai másképp látják
A Capa-nagydíj jellegzetessége, hogy a döntést hazai és külföldi zsűritagok együtt hozzák meg, de a megközelítésmódok különbözőek: a hazai döntnökök a pályamunkákat csaknem mindig a teljes életműbe ágyazva látják, míg a külföldiek nem ugyanabban a kontextusban ismerik az előzményeket. Ők többnyire az alapján döntenek, amit a konkrét pályaművekből és a pályázati anyagból megtudnak, és a magyar zsűritagoktól eltérő összefüggésben látják az alkotók munkáját.
Az idei három ösztöndíjas december 22-ig a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban kiállított pályaművei közül a legnagyobb vitát Barakonyi Szabolcs sorozata gerjesztette, az ő esetében oszlott meg leginkább a külföldi és a magyar ítészek véleménye. A teljes életművet kevésbé ismerő külföldi zsűritagok inkább látták dokumentarista igényűnek a munkáját, egyfajta Magyarország-képként értékelték, amely keretezésbe egyébként a másik két alkotó, a nyertes Móricz-Sabján és a nyugati országrész hagyományőrző törekvéseit dokumentáló Horváth Katalin Fanni munkái is jól illeszkedtek. Csakhogy ilyen keretezésben a másik két alkotó anyagai meggyőzőbbek voltak – mesélt a Qubitnek a zsűri munkájáról és a kulisszatitkokról Mélyi József művészettörténész, az idei Capa-nagydíj egyik döntnöke, aki egyébként inkább látta Barakonyi sorozatát konceptuálisnak mint dokumentaristának.
Dokumentarista keretben szemlélve Mélyi szerint egyértelműen Móricz-Sabján képei voltak a legerősebbek, ráadásul ő volt az, aki az ösztöndíjpályázatban leadott pályamunkájához képest a nagydíj zsűrizési folyamatáig eltelt egy év alatt a legmesszebbre jutott a sorozat formálásában, az ő esetében volt a leginkább tetten érhető a fejlődés.
A 2014-ben alapított Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat középgenerációs, korábban kiemelkedő teljesítményt nyújtó, 30 év feletti fotográfusok elismerésére hozták létre. A pályamunkák bemutatásának első szakaszában a zsűri három ösztöndíjast választ ki, ők a leadott terveik alapján összesen 700 ezer forintos támogatás mellett további egy évig dolgozhatnak az általuk javasolt sorozaton, majd beszámolnak a zsűrinek. A további 3 millió forinttal kitüntetett nagydíjas a három ösztöndíjas pályázó közül kerül ki. Az, hogy – mint Mélyi fogalmazott – Móricz-Sabján „elképesztő munkát fektetett a pályamű elkészítésébe, így az eredeti koncepcióhoz képest nagyon messzire jutott”, azért lehetett döntő szempont az értékelésnél, mert a díj elnyerésének egyik legfontosabb feltétele, hogy a pályázó az eredetitől eltérő koncepció szerint egy teljesen új művet hozzon létre az ösztöndíjas éve alatt. Móricz-Sabján ezt olyan komolyan vette, hogy bár azt a szakmai tanácsot kapta, hogy az ösztöndíj elnyeréséhez és a fináléra leadott pályaművek között a régi-új arány ideális esetben egyharmad-kétharmad kellene, hogy legyen, a díjnyertes sorozatban végül legfeljebb nyomokban lehetett felfedezni az eredeti elképzelést.
Mélyi szerint a díjnyertes alkotó egyértelműen küzd azzal, hogyan távolodhatna el sajtófotós múltjától, tudatosan reflektál a saját lehetőségeire és korlátaira, és látványos eredményeket ért el. Móricz-Sabján maga is elmondta, hogy nem könnyű levetkőznie a fotóriporteri beidegződéseket, és hogy ez jobban menjen, tudatosan alkalmazott két teljesen eltérő módon használható kamerát a mindennapi munkájához és az Árnyéksáv megalkotásához. Utóbbi sorozatnál nem a 35 milliméteres kisfilmes fényképezőgépek alapján modernizált klasszikus digitális riporterkameráját használta, hanem digitális középformátumú fényképezőgépet, ami „lassabb, nehezebb, megfontoltabb munkára kényszerített. Egy ilyen gépnél nem lehet úgy nyomkodni az exponálógombot, és hogy még jobban figyeljek a kompozícióra, bár lehetne, autofókuszt sem használok.”
A szegénység és az aszály csak a ráadás volt
„A kiszáradástól fenyegetett föld közepén álló üszkös fa, a ruhahalmokon a mobiltelefonjaikba mélyedő fiatalok nem csupán a magyarországi élet egy-egy szeletkéjét mutatják, hanem vizuálisan elemzik a természeti, társadalmi és kulturális élet változásait. Ezt sikerült egyetlen témába tömörítenie Móricz-Sabján Simonnak, aki a Robert Capa-nagydíjnak köszönhetően nemzetközi mércével is jelentős alkotássá érlelte sorozatát” – indokolta a Qubitnek a zsűri döntését Felix Hoffmann, a C/O Berlin múzeum vezető kurátora.
Saját bevallása szerint Móricz-Sabján egyébként nemcsak a mélyszegénységgel, hanem az idén nyáron különösen nagy gondokat okozó aszállyal sem tervezett foglalkozni, de, mint mondja, menet közben arra jött rá, hogy a változás, amit meg akar örökíteni, legalább annyira a klímaváltozás, mint az urbanizáció eredménye.
„Egyetlen olyan emberrel sem találkoztam az alföldi falvakban, aki nem hozta volna fel, hogyan ment tönkre a kukorica meg a napraforgó. Bár eredetileg nem akartam egy applikációban mégis elkezdtem figyelni, hol törnek ki bozóttüzek, és hogy az eredeti koncepciómat is tartani tudjam, nem akkor mentem el a helyszínre, amikor épp égett a határ, hanem 3-4 héttel később. Letisztult, szimbolikus képekben gondolkodtam, nem aktuálisan zajló katasztrófában. Kiskunhalastól nem messze találtam rá egy teljesen leégett erdő helyére. Egyetlen üszkös fatörzs maradt. Azonnal tudtam, hogy megvan a nyitókép a sorozatomhoz: ez a magányos fekete tölgy, amely körül nem is olyan régen még egy egész erdő állt, a szimbóluma az egész ösztöndíjas évemnek, a vidéki mindennapoknak, a jó értelemben vett konok alföldi embernek, akinek ott van a világ közepe, ahol gyökeret eresztett.”
Se kisbolt, se kocsma, se paradicsom
A klímaváltozás, a gazdasági válság, az orosz-ukrán háború hatásai az alföldi falvakban Móricz-Sabján szerint személyes történetekben öltenek testet. Egyik portréalanyának, Juditnak például az volt a gyerekkori álma, hogy a falujában, Árpádhalmon legyen a saját házában egy kis boltja. „Nyár elején boldogan mesélte, hogy sikerült: megnyitott. Alig három-négy héttel később, amikor visszamentem, Judit már arról mesélt, hogy kiszámolta, mennyi lenne a villanyszámla az új rezsiárakkal, és rájött, hogy be kell zárnia. Nem hittem el. Újabb néhány héttel később megint visszamentem és a kisbolt zárva volt, sőt, a faluban megtudtam, hogy Judit elköltözött a közeli kisvárosba.”
Hasonlóan szomorú a fóliasátrakban magokat csipegető tyúkok története is. A birtok egy idős csanytelki páré, akiknek gyerekei, unokái külföldön élnek. Ezer tő paradicsomot ültettek el, új vállalkozásba akartak fogni. Két hónappal későbbi látogatásakor a fotóst az elszáradt növények fogadták, a fóliasátorban tyúkok, kakasok szaladgáltak. A házaspár kiszámolta a műtrágya árát, a napszámosok bérét, a paradicsomültetvény fenntartásának költségeit, és hagyták elszáradni az egészet, mert nem érte volna meg tovább gondozni a töveket.
Móricz-Sabján szerint a legfontosabb változás az utóbbi 20-30 évben az, hogy az alföldi településekről „elpárologtak a dolgok”. A legszembetűnőbb a közösségi terek hiánya: a falunap kiüresedett, a kisboltok, közösségi házak megszűntek, de a leginkább beszédes az, hogy még a falusi kocsmák is bezártak. „Mindenki szeret viccelődni azon, hogy a kocsma a falu legfontosabb intézménye, pedig ez a rögvalóság. A falusi embereknek a kocsma egy hihetetlen támasz, az utolsó közösségformáló tér, piszok fontos, és tisztán látom megszűnni.”
Az ösztöndíjasok fotóiból nyílt kiállítás december 22-ig látogatható a Capa Központban.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: