Így nem védte a proletárdiktatúra a dolgozó népet
„Suhint a sarló és vígan cseng az üllő, / A munka vár és hív a küzdelem. / Az ifjú gárda mindenütt az első, / Övé a szó s a boldog győzelem” – biztatták egymást és magukat dallal a termelés fokozására az ifjúmunkások az államszocializmus idején, vagyis akkor, amikor a propaganda szerint a munkások és proletárok érdekében munkálkodott az állampárt. A Magyar Szocialista Munkáspárt csak a IX. kongresszusán, 1966-ban fogadta el határozatban, hogy a heti munkaidő 48-ról 44 órára csökkenjen Magyarországon. Ez a gyakorlatban viszont néhány év csúszással valósult meg, és az 1891 óta szabadnapnak számító vasárnapok mellett csak minden második szombat vált szabadnappá. A kétnapos hétvégére egészen egy 1981-es rendeletig kellett várni. A kommunista propaganda szerint a munkásokkal szemben a tőkések érdekeit védelmező „imperialista” országokban ekkorra a kétnapos hétvége már általánosan elterjedt gyakorlat volt.
A hosszú munkahét mellett Magyarországon az 1960-as, 1970-es években világviszonylatban is nagyon kevés volt a fizetett ünnepnap és a fizetett szabadság, ráadásul általánosan elterjedt volt a túlórázás, majd a felpuhuló diktatúrában az 1960-as évek végétől a főállás mellett vállalt munka. Mindez, különösen a mezőgazdasági ágazatban „az időmérleg-statisztikák szerint felemésztette a munkaidő-csökkenés kétharmadát” – derül ki a Szegedi Tudományegyetemen (SZTE) a Jelenkortörténeti Tanszéket vezető Tomka Béla történészprofesszor 2011-ben megjelent, Gazdasági növekedés, fogyasztás és életminőség című kötetéből. Miközben a kommunista, elvben a munkások érdekképviseletétől hangos Magyarországon, Győrben napi 374 percet, hat hasonló méretű francia kisvárosban 277 percet, a nyugat-németországbeli Osnabrückben pedig mindössze 234 percet dolgozott egy átlagos munkás. A nyugat-európai átlagot a valódi munkaidő Magyarországon csak a rendszerváltás környékére közelítette meg, de még ekkor is évente nagyjából 100 órával dolgozott többet egy átlagos munkás Magyarországon, mint a kapitalista nyugaton.
A munkaidő főként a mezőgazdaság visszaszorulása miatt csökkent
Magyarországon a napi munkaórák számát a 20. század első felében főként a gazdaság igényei és a konjunktúra szabták meg. Az 1920-as évek gazdasági fellendülése például együtt járt a naponta munkával töltött idő növekedésével: a gyáripari munkások közel kétharmada többet dolgozott napi nyolc óránál, „a felnőtt férfi munkásoknak ugyanis nem garantálta törvényes rendelkezés a napi 8 órás munkaidőt, jóllehet az 1920-as évek végére ez két további délkelet-európai ország kivételével már minden más európai államban megtörtént. A napi 8 és heti 48 órában törvényileg rögzített standard munkaidőre Magyarországon a második világháborúig kellett várni, de a vendéglátásban és a mezőgazdaságban dolgozók a törvényi védelemben továbbra sem részesültek” – írja Tomka, aki hozzáteszi, hogy a fizetett szabadság intézménye viszont megjelent, szolgálati időtől függően minimum 6, de legfeljebb évi 12 napot kellett biztosítani a munkáltatóknak.
Bár a gyáripari munkások napi munkaideje az 1940-es évekre elérte a ma is standardnak számító 8 órát, a munkaidő a teljes lakosságra vetítve valójában leginkább azért csökkent, mert a nem mindig magától értetődő, hanem alkalmanként kierőszakolt iparosodásnak köszönhetően jelentősen csökkent a mezőgazdaságban – jellemzően hosszabb munkaidővel – foglalkoztatottak aránya. A munkaidő további csökkentése, vagyis például a szabad szombatok bevezetése vagy a fizetett szabadságok mértékének a növelése az 1960-as évek közepéig fel sem merült, így az ominózus IX. pártkongresszus előtt Magyarországon már a legtöbb szocialista országhoz képest is többet kellett a munkásoknak dolgozniuk. Tomka kötete szerint 1967-ben például már csak Romániában volt Magyarországhoz hasonlóan hatnapos a munkahét.
Nyugaton tudományos munkaszervezés, keleten munkaverseny
Noha az 1960-as évekre a hazai munkások európai viszonylatban is kivételesen sok időt töltöttek robotolással, a második világháború után szovjet mintára Magyarországon is meghirdették az élmunkás-mozgalmat. Az 1950-ben sztahanovista mozgalommá átnevezett, majd az évtized második felére brigádmozgalommá szelídült élmunkás-versenynek Magyarországon is volt – Alekszej Sztahanov szovjet szénbányászhoz hasonló – arca. Akárcsak Sztahanov, Pióker Ignác gyalus is azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy – egy általa kidolgozott forgácsolási technikának köszönhetően – 1470 százalékra teljesítette a normáját. A Múlt-kor történelmi portál leírása szerint sztahanovistának a korban azt nevezték, aki „a többi munkással azonos munkafeltételek között egyéni tervét rendszeresen legalább 200 százalékkal túlteljesíti, újításokat valósít meg és munkatapasztalatait társaival is megosztja”. Ezek az élmunkások azonban nemigen örvendtek maradéktalan népszerűségnek a munkahelyeken, mivel kiemelkedő eredményességük gyakran ahhoz vezetett, hogy a többi munkással szemben is megnövelték a követelményeket. Amikor az államszocialista termelésben valaki jelentősen túlteljesítette a normáját, azt a vezetők úgy értékelték, hogy alacsonyak az elvárások, s a többiek számára is növelték azokat, ezt nevezték normarendezésnek.
A munkaszervezés fejlesztése, és ezáltal a munkások teljesítményének növelése egyébként nem szovjet találmány, komoly előzményei vannak az Egyesült Államokban, egészítette ki kérdésünkre a könyvében írtakat az MTA, az SZTE és az ELTE együttműködésében működő Globalizációtörténeti Kutatócsoportot vezető Tomka. A Frederick Taylor amerikai gépészmérnök által a 19. század végén kidolgozott, gyakran taylorizmusnak nevezett tudományos munkaszervezés azzal maximalizálta az ipari termelés hatékonyságát, hogy a munkások munkafolyamatait pontosan, a munkaidejük utolsó másodpercéig megtervezte. Ezt azáltal valósította meg, hogy a munkafolyamatot olyan ismétlődő fázisokra bontotta, ami miatt minimálisra csökkent az üresjárat a gyártás során. Az elméletet gyakorlatba ültető Henry Ford ezt az 1920-as években azzal fejelte meg, hogy széles körben bevezette a futószalagot és készülő járművei gyártósorainál három műszakban folyt a termelés. Mindenki csak nagyon apró részfeladatot végzett, de azt gyakorlatilag megállás nélkül. A munkások teljesítményének a növelése érdekében a szerszámok, az anyagok mind kézre álltak, a monoton munkától idővel pszichés problémákat mutató alkalmazottakat pedig az átlagosnál lényegesen magasabb fizetéssel ösztönözték.
A sztahanovizmus tehát akár az amerikai módszer ideológiai mázzal leöntött – és lényegesen rosszabbul fizető – változataként is értelmezhető, amelyben a mozgósítást és a kollektív munkavégzést helyezték előtérbe. Csakhogy a magyar gyárakban a munkakörülményeket nem minden esetben optimalizálták megfelelően, csak a kiemelt munkások posztjain, így azok, akik nem ezeken a posztokon dolgoztak, gyakran a mosdó látogatása vagy az ebédidő rovására voltak kénytelenek teljesíteni az új normájukat.
A gyerekmunkát Magyarországon csak a szocializmusnak sikerült felszámolnia
Miközben a gyári munkásoknak a proletárdiktatúra nemigen adott okot a fellélegzésre, a munkaerőnek volt egy olyan csoportja, amelyet valóban felszabadított az államszocializmus. A 19-20. század fordulójára modern nagyvárossá alakuló Budapesten egyre gyakoribb volt a pénzért apró-cseprő munkákat végző gyerekek látványa. „A városiak megszokták, hogy hajnalban az inasok söpörték a műhely előtt az utcát, a pékinasok az éjjeli műszak végén, hajnalban még kivitték a zsemlyéket a lakásokba, a varrólányok késő este a kalapokat a dámáknak. A pénzért munkát végző gyermekek látványa mindennapos, megszokott volt (…), és az első világháború, a gazdasági válság csak elmélyítette a társadalmi problémákat” – írja a magyarországi gyerekmunkáról Deáky Zita.
A kommunista rendszer az élet kevés területén állta az összehasonlítást a nyugati országokkal, de a gyerekjogokat sikerült azonos mértékben rendeznie. Ez a gyermekmunka tiltására is érvényes volt – von mérleget kérdésünkre Tomka. Bár az 1922-es ipartörvény már elkezdte szabályozni ezt a területet, a 14 év alattiak munkavállalása csak az államszocializmusban szűnt meg teljesen. A gyerekmunka elsősorban azokban az ágazatokban jöhetett szóba, ahol nagy szükség volt a szakképzetlen munkára.
Ez Magyarországon is a mezőgazdaság volt, ráadásul erre a szektorra volt leginkább jellemző a családi munkaszervezés, ahol a legnagyobb mértékű volt a gyerekek dolgoztatása. A mezőgazdaságban az állam kevésbé tudta hatékonyan szabályozni a munkavégzést, mert legfeljebb annyi eszköze volt, hogy kötelezővé tette az iskolába járást. A termelőszövetkezetek kialakítása után azonban hatékonyabban be lehetett tartatni a törvényt, mint a családi gazdaságokban. Az 1960-as évektől az általános iskolások szervezetten már legfeljebb csak közösségépítő jelleggel, az iskolájukkal együtt vettek részt évente néhány napig a betakarításban.
8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szocialista fejlődés
A munka- és a szabadidő egyensúlyának a megteremtése Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban éppúgy, mint a szocialista blokkban, a gazdasági szerkezet átalakulásával – vagyis a mezőgazdaság visszaszorulásával – volt elsősorban összefüggésben. Csakhogy miközben az iparilag fejlett nyugati országokban a munkaidő csökkenése révén felszabaduló időt pihenésre, valamint szórakozásra és fogyasztás más formáira fordították, addig Magyarországon és általában véve a keleti blokkban egészen más történt. Magyarországon az 1960-as évektől egyre több munkás és alkalmazott vállalt második, vagy akár harmadik állást a hivatalos munkaideje után is. Az önkizsákmányolás még nagyobb fokú volt a falusi lakosság körében, melyre a kollektivizálás után elterjedt háztáji gazdálkodás bőven adott lehetőséget: a termelőszövetkezeti alkalmazottak saját művelésre egy-egy parcellát kaphattak, amelyet ugyan a téesz felszántott munkagépeivel, de az élőmunkaigényes feladatokat önerőből, a családtagjaik bevonásával végezték el. Az iparban az 1980-as évektől, a gazdasági munkaközösségek révén alakult ki olyan rendszer, amely szintén a munkavállalók túlmunkáján alapult – mondja Tomka.
A pártállam amúgy is gyanakvással figyelte a dolgozó nép szabad szabadidőtöltését. „Nem kizárólag a termelékenység növekedése nyomására vált szükségessé a munkaidő csökkentése, hanem mindenekelőtt a szocialista fejlődéshez kapcsolódó politikai szükségletek kifejeződéseképpen: megteremteni a lehetőségeket a szocialista életmód számára oly fontos szabadidő fejlesztéséhez (…). Ennek feltételein kell munkálkodni egy átgondolt szabadidő-politika tudományos eszközeivel a szabadidő további fejlődése feltételeit megteremtve” – elmélkedett Fukász György népművelő a Szegedi Nyári Egyetem 1976-os művelődéselméleti előadásainak egyikén. Igaz, miközben a Rákosi-korszakban még erőteljes volt az államhatalom igénye, hogy az emberek életét lehetőleg átfogóan megszervezze, a Kádár-rendszer egyik sajátossága Tomka szerint éppen az volt, hogy létrejött egy ki nem mondott kompromisszum, amely szerint a rezsim nem szól bele az emberek mindennapi életébe, s egyben lehetővé teszi a gyakran önkizsákmányoláson alapuló szerény gyarapodást, amennyiben a lakosság távol tartja magát a politikától. Az 1970-es évektől éppen ezért a munkásokat már nemigen lehetett népművelő programokra mozgósítani, azok meg tudták védeni a saját szabadidejüket.
Képszerkesztő: Tamási Miklós és Virágvölgyi István. A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található. Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: