Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, akinek a birtokán nagy erdő terült el, teli vadakkal. A király egy nap pecsenyét kívánt. El is küldte a vadászát, hogy lőjön neki valamit, de a vadász nem tért vissza, és az utána küldött embereknek is nyoma veszett. Egy nap egy idegen vadász érkezett az országba, aki vállalkozott rá, hogy felfedezi az addigra elhagyott mocsarat, de a kutyájának „mély kátyú állta útját, úgyhogy egy tapodtat sem tudott továbbmenni. A vízből pedig kinyúlt egy meztelen kar, elkapta, és lerántotta a mélybe”. A vadász visszament a királyhoz, és elmondta, mit látott, és embereket kért tőle ahhoz, hogy lecsapolják a mocsarat. Meg is kapta a munkaerőt, a kátyú mélyén pedig egy óriást találtak, aki „barna volt, mint a rozsdás vas, haja benőtt az arcába, és egészen a térdéig ért”.

Vasjankó színre lép

A Grimm fivérek 18. századi meséjében az óriást Vasjankónak hívták, és számított teljesen ismeretlen figurának: az északi népek legalább egy évezreden keresztül ismerték a mocsári emberáldozatok szokását, ami a mai Svédország területéről indult, és Észak-Európa nagy részén elterjedt Dániától Írországig, és évezredeken keresztül tartott.

A mocsár konzerválja a maradványokat: egy kétezer éves hulla úgy kerülhet elő belőle, mintha csak nemrég vetették volna bele – igaz, mint ahogy Vasjankó példája is mutatja, a csersavas környezet vörösre színezi a hajat és barnára cserzi a bőrt. John Grigsby walesi történész, A szentségtelen grál című könyv szerzője szerint Grimmék egy tőzegfejtés vagy más munka során előkerült testről mintázhatták Vasjankó figuráját. ilyen testek pedig tömegével kerültek elő Észak-Európában, főként Dániában, Svédországban és Hollandiában, de német példák is akadnak. Grigsby a könyvében a Brit-szigetek régészeti leleteivel foglalkozik, és amellett érvel, hogy ezek az esetek többségében emberáldozatok voltak.

A szerző minden eszközt bevet az igaza bizonyítására, így gyakran ott is összefüggéseket talál, ahol azért nem egészen biztos, hogy vannak összefüggések, de a témával foglalkozó történészek nagy része egyetért abban, hogy a meglepő épségben megőrződött mocsári holttestek nagy része valóban emberáldozat lehetett, de az is elképzelhető, hogy valamilyen bűnért járt ilyen kegyetlen büntetés.

Bűnözők és áldozatok

Sőt, az sem lehetetlen, hogy egyszerre mindkettő igaz lehet: Jan Filip cseh régész szerint a kelták „úgy vélték, hogy az istenek szemében a legkedvesebb áldozatok a lopáson rajtakapott emberek”. Ha nem találtak ilyet, jó volt akár egy ártatlan is, és az sem volt mindegy, hogy hogyan végeznek vele: egyes istenek jobban kedvelték az égőáldozatot, másoknak viszont az akasztással vagy a vízbe fojtással lehetett inkább kedveskedni.

A legtöbb szerző egyetért abban, hogy a Julius Caesar által is emlegetett gyakorlat, melynek során egy szalmából és rőzséből készült alakba embereket zsúfoltak, majd elevenen megégették őket, elég ritka lehetett, ha egyáltalán történt ilyesmi valaha. David Ross régész, a Celts of the British Isles című könyv szerzője szerint valószínűtlen, hogy a gyakorlat különösebben elterjedt lett volna, Nora Chadwick keltológus szerint pedig az, hogy a kelták nem őrizték meg írásban a szokásaikat, a római történetírók viszont azt is leírták, ami sosem történt meg, óvatosságra int. Az mindenesetre biztos, hogy a kelták fogadalmi ajándékokkal, áldozatokkal, állatokkal és olykor emberekkel is megpróbálták kiengesztelni a haragvó isteneket, csak ennek a módja kétséges – de épp a lápi emberek maradványai adnak bizonyítékot arra, hogy ennek az egyik módja a rituális gyilkosság, majd a mocsárba vetés volt, és nem csak a keltáknál.

Ezer test, ezernyi eset

Egy nemzetközi kutatócsoport frissen megjelent tanulmánya 1000 mocsári holttest vizsgálata után egy minden eddiginél átfogóbb elemzést adott a témáról: a tőzeglápokba vetett maradványokat több kategóriába sorolták, és elemezték, hogy melyikbe hány ember tartozhatott. A kutatók Krisztus előtt 8000 és Krisztus után 1900 közötti maradványokat vizsgáltak, és öt különböző csoportot különböztettek meg közöttük, így az áldozatok között akadtak rituális célból feláldozott emberek, kivégzett bűnözők vagy szabályszegők, hétköznapi gyilkosságok áldozatai, háborús áldozatok vagy sajátos temetkezési szokások résztvevői, illetve olyanok is, akik egyszerűen belefulladtak a mocsárba. A kutatás vezetője, Roy van der Beek szerint ezen kívül érdemes különbséget tenni a mocsári múmiák, a részleges maradványok és a csontok között is: ebben is nagy a szórás, de a legtöbbet azok a maradványok árulhatják el, amelyek Vasjankó történetét is inspirálhatták.

A legtöbbet azok a testek árulhatnak el, amelyeknek a szeme, az agya, a béltartalma és a belső szervei is megőrződtek a hideg, savas mocsárban. Ezek közül is kiemelkedő az angliai lindow-i ember (Grigsby kedvenc példája), a dán tollundi ember, vagy az yde-i lány, akinek testére Hollandiában találtak rá. A lindow-i ember olyan kiváló állapotnak örvendett, hogy azok a tőzegfejtő munkások, akik a nyolcvanas években megtalálták, gyilkosság miatt tettek bejelentést a rendőrségnek: meg is lett a tettes, igaz, az illető csak nemrégiben ölte meg a feleségét, amikor viszont szembesítették vele, hogy a mocsárból előkerült egy holttest, vallott. A maga szempontjából elég rosszul tette, hiszen csakhamar kiderült, hogy egy férfi teste került elő, akit ráadásul több ezer évvel ezelőtt áldoztak fel – mert a sérülései erre utaltak.

Fojtogatás, agyonverés, kivéreztetés

Nem minden mocsári múmia lehetett emberáldozat, de azok, amelyek a legnagyobb figyelmet keltették, valószínűleg azok voltak. A lindow-i embert megfojtották, agyonverték és átvágták a nyakát, mielőtt a mocsárba vetették a testét, a tollundi embert egy kötéllel a nyakán, sapkában dobták a lápba. Grigsby igen érzékletes leírást is ad a lindow-i ember utolsó perceiről – persze ez javarészt fikció, de mégis régészeti eredményekre támaszkodik. A mocsári testek ugyanis valódi kincsesbányának számítanak a régészek és az egyéb kutatók számára: a béltartalomból még az is megállapítható, hogy mi lehetett az áldozat utolsó vacsorája több ezer évvel ezelőtt; a kéz állapotából kiderül, hogy milyen életet élhetett (harcos, szántóvető vagy az elit tagja lehetett-e), a sérülésekből pedig az, hogy milyen módon végezhettek vele.

A van der Beek által vizsgált maradványokról kiderült, hogy a mocsári áldozatok szokása északról indult, a legtovább pedig a Brit-szigeteken maradt fenn, innen még a kora középkorban is végezhettek emberáldozatokat. A földrajzi helyszín két szempontból is jelentős lehet: ezekhez az áldozatokhoz egyrészt kellett a tőzegláp jelenléte, másrészt az utóéletük és további sorsuk szempontjából sem mindegy, hogy hol kerültek elő.

A katolikus és a protestáns múmiák

Melanie Giles brit történész szerint akármi is okozta a halálukat, a lápi múmiák fogadtatása nagyban függött attól is, hogy milyen kulturális kontextusban kerültek elő. A kutatókat a tizenhetedik század óta foglalkoztatta a múmiák rejtélye, de míg a katolikus országokban (valójában javarészt Írországban) könnyebben napirendre tértek felettük, a protestáns tudósok számára komoly fejtörést okoztak a látszólag érintetlen, a természetes romlásnak ellenálló testek.

Giles szerint Szent Earcenwald londoni püspök számolt be először egy versben egy hasonló leletről: itt a szent szerint egy pogány, de a keresztény értékeknek megfelelő életet élő uralkodó sírját találták meg a Szent Pál-székesegyház alapjainak kiásásakor, akinek a lelke a korabeli felfogás szerint valószínűleg a purgatóriumban pörkölődött. A szent életű király teste viszont ellenállt a romlásnak: Giles hosszasan elemzi, hogy Earcenwald mikről számol be. Ebből kiderül, hogy nagy valószínűséggel nem a székesegyház munkálatai során találták meg a testet, hiszen ott nincs láp, de a püspök valószínűleg hallott egy másik esetről, ahol mocsári múmiát találtak. A test romlatlansága a halál után a szentek egyik fontos ismérve: a legenda szerint itt nem az ismeretlen halott lett a szent, hanem maga Earcenwald juthatott a szentek közé úgy, hogy megsiratta, és a rá hulló könnyeivel megkeresztelte. Ami ezután történt, az viszont Giles szerint a hirtelen idegen környezetnek kitett test reakciójának pontos leírása, nem isteni csoda folytán indult hirtelen oszlásnak, hanem azért, mert eltávolították abból a savas környezetből, ahol addig volt.

Nem minden romlatlan test jelenti azt, hogy a birtokosa szent életet élt: Giles arra is felhívja a figyelmet, hogy ezt gyakran a bűnös élet jelének tekintették, annak, hogy a föld nem fogadja be az elhunytat. Ebben az esetben persze védekezni kell ellene, ezért is fordult elő gyakran még a közelmúltban is, hogy a hasonló leleteket megcsonkították, és úgy forgatták őket vissza a lápba, hogy ne térhessenek vissza bosszút állni vagy kísérteni (ebben az ilyesmi nagyon hasonlít a vámpírhitre, ahol az élőholtak teste szintén nem romlik, de különböző praktikákkal megelőzhető, hogy visszatérjenek az élők közé).

A szent mocsár

És itt kap fontos szerepet a láp, az átmenet terepe: se nem szárazföld, se nem víz, ráadásul különös fények pislákolnak felette. Az, akit ide temetnek, különös elbánásban részesül: bár Roy van der Beek szerint előfordulnak hadi sírok, öngyilkosok maradványai és gyilkosságok áldozatai is a leletek között, az igazán híres leletek külön történetről árulkodnak.

Grigsby mindent az emberáldozatokra vezet vissza, más kutatók óvatosabbak, de abban nagyjából egyetértenek, hogy a hurokkal a nyakukon, átvágott torokkal a mocsárba kerülő testek nem véletlenül végezték úgy a földi pályafutásukat, ahogy. A tollundi ember maradványaiból kiderül, hogy mi lehetett az utolsó vacsorája, és ez talán fényt deríthet arra is, hogy miért kellett meghalnia.

Van der Beek szerint az áldozati múmiák külön kasztot képeznek az eddigi leletek között, de az, hogy nem találtak belőlük kiemelkedően sokat, nem jelenti azt, hogy ne is lenne több: az északiak évezredeken át hódoltak ennek a szokásnak, az pedig, hogy eddig csak néhány különösen fontos leletre bukkantak rá, csak a jéghegy csúcsa lehet. A tollundi és a lindow-i ember gyomortartalmának vizsgálata alapján úgy tűnik, hogy nem részesültek különleges elbánásban, legalábbis ami az étkezést illeti: hétköznapi, sőt, szegényes vacsorát kaptak, mielőtt végeztek volna velük. Grigsby szerint a gondosan kiválasztott áldozatot hallucinogén szerekkel etették meg, mielőtt feláldozták volna, ezt az újabb kutatások azonban nem támasztják alá.

Giles a maradványok elemzéséből úgy gondolja, hogy az utolsó étkezés afféle szégyenvacsora lehetett: elképzelhető, hogy direkt silány minőségű élelmiszerrel etették azt, akit erre a sorsra szántak, erre utal az is, hogy az az étel, amit a tollundi ember utoljára fogyasztott, odakozmált, ocsúval teli kása lehetett. Ez erősítheti a kivégzés-hipotézist is, de mint Jan Filip is írta, könnyen lehet, hogy (legalábbis a kelták) két legyet ütöttek egy csapásra: egy tolvajtól is megszabadultak, és az isteneknek is kedveztek. Giles azt is megjegyzi, hogy ez a fajta temetés emberáldozat nélkül is valami garanciát jelentett az árnyékvilágon maradóknak: a mocsár által képviselt átmenet arról is biztosította az itt maradókat, hogy az eltemetett nem térhet vissza (erre szolgálhatott az egyes esetekben megtalált kötél vagy cölöp is, amivel a holttestet rögzítették a lápban).

A túlvilág színe

Miranda Aldhouse-Green brit történész szerint az ilyesmi nem számított hétköznapi gyakorlatnak: annak, hogy valaki ilyen temetést kapjon, komoly okának kellett lennie. Aldhouse-Green szerint azok, akik mocsárba temették az áldozataikat, pontosan tudták, hogy mit csinálnak: a hétköznapi temetkezésben az északi népek vagy elhamvasztották, vagy egyszerűen eltemették a halottaikat, mindenesetre valószínű, hogy az akkori hitvilág szerint elengedték őket, hogy átköltözhessenek a túlvilágra.

A mocsár más: a test ugyan megőrződik, de ezzel a lélek sem mozdulhat tovább, ezt jelzi az is, hogy milyen változásokon megy keresztül az ember a mocsárban. A bőr megcserződik, megbarnul, a haj pedig élénkvörösre színeződik, ez is jól mutatja, hogy a túlvilági erők átvették a hatalmat az áldozat felett. Az ír és a walesi mitológiában a vörös a túlvilág színe, az onnan érkezők pedig ebben a színben pompáznak, viseljenek akár állati, akár emberi formát: az, hogy a holttest ezt a színt ölti fel, azt is jelenti, hogy már a túlvilághoz tartozik, de valamelyest – a mocsár jellegének megfelelően – megrekedt egy köztes állapotban.

Hosszú hagyomány

A kelták különösen szerették az emberáldozatokat: erről számos írásos és tárgyi bizonyíték is fennmaradt, de van der Beek kutatásából most már az is látszik, hogy ez a szokás sokáig fenn is maradt. A legkorábbi leletek még nem mutatnak komolyabb összefüggéseket azokkal, amelyek a vaskor és a bronzkor tájékáról származnak, ekkor azonban megszaporodtak a hasonló áldozatok, és egyes vidékeken még a kora újkorból is találtak hasonlókat – Írországban és Németország egyes vidékein például nem feledkeztek meg a hagyományról, kereszténység, katolicizmus vagy protestantizmus ide vagy oda. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden mocsári múmia valamilyen évezredeken átívelő titkos rituálé áldozata lett volna: Roy van der Beek szerint egyre több jel mutat arra, hogy az esetek többségében balesetről vagy valami hasonlóról van szó, és minden esetet külön kell vizsgálni ahhoz, hogy fel lehessen tárni a hátterét. Ez azonban nem változtat azon, hogy az északiak hosszú időn keresztül szükségét érezték, hogy csillapítsák a láp isteneinek éhségét, az aligha tekinthető balesetnek, ha valakit megfojtanak, elvágják a torkát, majd még agyon is verik, és úgy vetik a mocsárba.

Vasjankó visszatér

Vasjankótól tehát megtagadták a lehetőséget, hogy átlépjen a túlvilágra, pedig félig-meddig már ott is van: vörös a haja, fekete a bőre, és nem tud szabadulni a láp rabságából. Nem csoda, hogy bárki, aki közel tud férkőzni a titkaihoz, varázserőre tehet szert: a múmiáknak is varázserőt tulajdonítottak, de főleg Írországban és Nagy-Britanniában az így előkerült maradványok is kelendőek voltak okkultista körökben, a múmiák ruhájától pedig egyes 17. századi tudósok az örök ifjúság receptjét várták. Grimmék Vasjankója végül kijutott a mocsárból: miután többször is kisegítette a bajba jutott királyfit, megszabadult a gonosz varázslattól, ami a láphoz kötötte, és az esküvőjén már daliás királyként jelent meg.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás