Hogyan csináljunk esőt?

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

Évtizedek óta nem volt olyan súlyos szárazság Magyarországon, mint most, és úgy tűnik, hogy Európában a közeljövőben hasonlóan forró és csapadékszegény nyarakra kell számítanunk. Ez nem túl jó hír: a jelenlegi kibocsátási korlátok betartásával együtt is az a veszély fenyeget, hogy a jelenleg mezőgazdasági művelésre alkalmas területek egyharmada használhatatlanná válik. Lehoczky Annamária éghajlatkutató-meteorológus szerint „a hőség és a csapadék szélsőségesebbé válása számos régióban fokozza a vízhiányt: már ma a világ lakosságának fele évente legalább egy hónapban szembesül a vízellátás bizonytalanságáva. Öntözővíz hiányában pedig nehéz védekezni az aszály ellen”. De mit lehet tenni, ha nincs öntözővíz? Hát esőt kell csinálni.

Az esőcsináló minden kultúrkörben fontos embernek számít, olyannyira, hogy ez a tudomány James G. Frazer skót antropológus szerint a hétköznapi varázslók egyik legnagyobb kincse. Frazer kétféle varázslót különböztet meg a primitív népeknél: az egyik az istenember, aki azért képes irányítani a természet erőit, mert egy természetfeletti hatalom megtestesülése, a másik a lakossági mágus, aki kitanulta a varázslás művészetét, és így tudja az akaratának megfelelően irányítani a világot. Ez nem mindig kitüntetett szerep: az antropológus szerint a varázslathoz fordul az a hétköznapi ember is, aki a babonához fordul, ha el akar érni valamit – jelen esetben esőt akar fakasztani. 

Persze nem várható el, hogy a lelkes amatőrök ugyanakkora sikerrel járjanak, mint a profik, mindenesetre próbálkozni lehet – és ami azt illeti, az emberiség történetében próbálkoztak is eleget: annak ellenére, hogy Ze (Kevin) Hong, a Harvard evolúcióbiológusa szerint az efféle szertartások nagy valószínűséggel nem hozták meg az elvárt eredményt, a népszerűségük évezredeken át töretlen maradt, sőt, a résztvevők gyakran sikerekről is beszámoltak. Hong és társai szerint ez mondjuk leginkább a véletlennek és annak köszönhető, hogy arról kevesebb beszámoló maradt fenn, amikor nem történt semmi, de ugye tudjuk, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, és egyébként is, ahogy a kutatók is rámutatnak, az esőcsinálók úgy érezhették, hogy legalább nem ültek tétlenül. Legalábbis ott, ahol egyáltalán gondolkozhattak még azon, hogy mi vezethetett a kudarchoz, egyes afrikai törzsekben a befuccsolt esőcsinálót ugyanis rövid úton kivégezték. 

Keresd a fellegkulcsot!

Afrika messze van, Ausztrália is, nem érdemes idegenek praktikáival próbálkozni, ha van rá jól bevált magyar megoldás. Varga János a Babonák könyvében (megjelent Aradon 1877-ben, ráadásul a magyar orvosok és természetvizsgálók által 300 forint díjjal jutalmazott pályaműről van szó) több esőcsináló módszert is ismertet, igaz, a jelek szerint sajnos egyikben sem hisz igazán. Varga hitetlenkedése ellenére azért kiderül, hogy eleink mi mindennel próbálták felvenni a harcot a tizenkilencedik század végén. Ezek szerint hatásos lehet leengedni egy szűz lányt a kútba: ezzel a szerző szerint „leginkább tót testvéreink” próbálkoztak, „az ilyen szegény lány ugyan nem egyszer holt beteg lett az ijedtségtől; de azért az eső nem igen szokott az ilyen bolond dologra megindulni”. Ugyancsak ő számol be arról a gyakorlatról, hogy „ekébe fognak tizenkét fiatal leányt pőrére vetkőzve, s ezzel az alkalmatossággal szándják az egész határt, hogy majd talán erre megindulnak az egek csatornái”. Varga szerint nem indultak meg, ezek után aligha csodálkozhatunk azon, hogy egy további babonás eljárás, az, hogy a vidék apraja-nagyja felkeresi a legközelebbi tavat, és belezavarják egymást, szintén nem szokott esőt kiváltani – viszont hőség idején ez legalább nem tűnik olyan kényelmetlennek. 

Máshol inkább a probléma okát keresik: a boszorkányt, esetleg egy kutya tetemét, hiszen közismert, hogy az ilyesmi tartós szárazságot okoz, ha nem raknak rá elegendő követ, ebben az esetben viszont csakhamar elered az eső. A boszorkányok nagy kópék: amellett, hogy képesek vihart, leginkább jégverést varázsolni az ellenségeik földjeire, hétköznapi esőt is tudnak fakasztani, de persze ilyenkor is valami gonoszságban mesterkednek, és az esőt ahelyett, hogy csak úgy eleresztenék, eladják. A boszorkányperekben visszatérő vád volt, hogy Szent György napjára virradóra a boszorkányok összeszedik a harmatot, bőrzacskóba kötik, és eladják a törököknek (pontosabban törökországi kollégáiknak, aki ugyanis nem boszorkány, bizonyára nem is tudná csak úgy adni-venni az esőt). 

A boszorkány persze vissza is tudja tartani az esőt, ha az amúgy már jönne, mégpedig egy fellegkulcsnak nevezett eszközzel, amit némileg meglepő módon a fülében tart, így ha már tűrhetetlen a szárazság, célszerű kivenni onnan, akkor biztosan elered. Ha ez sem segít, keríteni kell egy gyereket, abból valószínűleg több van, mint boszorkányból: a magyar és erdélyi néphit szerint egy követ kell kötni az ostora végére (fontos, hogy ostoros gyereket keressünk ehhez), és ha azt ide-oda suhogtatja, feltétlenül eső vagy jégeső támad. Ha ez sem segít, nincs más hátra, mint az esőtánc: ezt a Pallas nagy lexikona szerint Romániában pápálugának hívják, és bodzakoszorúval ékesített cigánylányok járják, miközben egy társuk esőért fohászkodik az éghez. A módszer az egész Balkánon elterjedt, a szlávok mindenütt ismerik, és nagy valószínűséggel a trákoktól tanulták el – ami pedig ennyi időn keresztül fennmaradt, bizonyára hatékony is. 

Túrd fel a sírokat!

Frazer szerint Oroszországban aszály idején a falu férfijainak fel kell keresniük a szent fenyőligetet, és ott kell intézkedniük, hogy essen az eső. Egyikük egy lábast vagy dobozt ütögetve utánozza a mennydörgés hangját, a másik kovakővel szikrát csiszol, hogy ezzel idézze meg a villámlást, a harmadik pedig – a voltaképpeni esőcsináló – pedig egy vízbe mártott vesszőnyalábról szórja a vízcseppeket. Ha az oroszok ilyesmire vetemednek, ott már nagy baj lehet, de szerencsére tudják, hogy mi okozza: bizonyára olyasvalakit temettek el a környéken, akinek még nem lett volna a földben a helye, idő előtt érte utol a végzete. 

Elizabeth A. Warner, a Durhami Egyetem szlavisztikusa szerint ide tartozott mindenki, aki betegség vagy baleset miatt fiatalon hunyt el, de különösen az öngyilkosokat tartották veszélyesnek. Warner szerint az oroszok a kereszténység előtt különösen tisztelték az őseiket, akikről azt tartották, hogy miután megtértek a „másik faluba”, a túlvilágra, a hosszú tél után felébredtek, és segítették a termény növését, gondoskodtak az esőről. De nagy baj volt, ha valaki nem szentelt földbe került, vagy ha még oda is temették, de nem jött még el az ideje, ilyenkor a falusiak hiába várták az esőt.

De mit lehet ilyenkor tenni? Warner szerint a falusiaknak megvolt erre a megoldásuk: a gyanús halottakat exhumálták, és máshol, a mocsárban vagy az erdőben temették el, amit már nem tartottak a „saját” területüknek. Különösen makacs halottak esetén a holttestet felgyújtották, a kihantolt tetemet az erdőben, egy tisztáson hagyták a vadak martalékául, esetleg feldarabolták, vagy levágták a lábukat; ezzel két legyet ütöttek egy csapásra, hiszen nemcsak az eső megindulását várták ettől, hanem arról is gondoskodtak, hogy a holtak ne mászkálhassanak többé. A megcsonkított testeket aztán patakba, folyóba vagy tóba dobták, de mindenképpen nedves helyre, ettől várták az aszály enyhülését. Egyes halottakat nem aszály, hanem betegség terjesztésével vádoltak, 1799-ben egy ilyen esetben viszont a jámbor falusiak beleegyeztek, hogy lemondanak ezekről a pogány praktikákról, és megengedték a helyi papnak, hogy négy vödör szentelt vízzel ártalmatlanítsa a rosszindulatú tetemet. 

Különösen nagy bajnak számított, ha az illető vízbe fulladt, és még nagyobbnak, ha iszákos volt. Warner szerint azokra, akik halálra itták magukat, a nép hasonlóan tekintett, mint az öngyilkosokra, és annak ellenére, hogy az egyház nem ellenezte, hogy szentelt földbe kerüljenek, gyakran ezeket a holttesteket gyanúsították meg azzal, hogy „elitták az esőt”, mert nem megfelelő helyen nyugszanak. Ha nem is ásták ki őket mindig, azért gyanakvással tekintettek rájuk, és aszály idején megpróbáltak vizet önteni ezekre a sírokra, hogy csillapítsák a benne nyugvó szomjúságát – ezzel Magyarországon is próbálkoztak néha, ha nem akart esni az eső. Oroszországban és Ukrajnában azért jobban fejben tartották, hogy kit vitt a vodka a sírba, mint Magyarországon, ugyanis ahogy Warner némileg nyugtalanítóan megjegyzi, éltek a gyanúperrel, hogy a szomjúság holtában sem hagyja majd nyugodni, és valamilyen módot talál rá, hogy csillapítsa, ezért is lehetnek a különösen súlyos alkoholistákból olykor ghoulok vagy vámpírok.

Táncolj!

Ha nincs felhőkulcs és elfogytak a feldúlható sírok is, érdemes más megoldások után nézni. Az esőtánc Afrikában és Amerikában is elterjedt, és mi sem mutatja jobban a hatékonyságát, mint az, hogy az indiánügyi minisztérium 1930-ban be is tiltotta, hogy járják őket. A hivatalos indoklás az volt, hogy az efféle babonák nem férnek össze a modern világgal és hátráltatják az amerikai őslakosok felzárkózását – miközben az is előfordult, hogy a fehér telepesek kérték az indiánok segítségét elhúzódó aszály idején. 

Az esőtánc ábrázolása 1841-bőlFotó: Leemage via AFP

Manapság már csak elvétve járnak esőtáncot, és annak is leginkább kulturális vagy vallási jelentősége van, de ez nem a tiltás miatt alakult így – az indiánok többnyire azt hazudták, hogy nem is esőtáncot járnak, hanem a Nap- vagy a szellemtáncot, miközben stikában mégis esőtáncoltak. Az esőcsináló szertartások törzsenként is nagyban eltértek, de egyvalami közös az afrikai és az amerikai változatokban is: úgy hitték, hogy az esőt az ősök szelleme fakasztja, ezért több afrikai táncot valamilyen jelentős ős sírja közelében jártak. Az indiánok úgy gondolták, hogy az esőcseppekkel együtt a felmenőik lelke is alászáll az égből, és harcba bocsátkozik a szárazságot okozó gonosz szellemekkel. 

Az esőtáncban nem túl meglepő módon főleg a szárazabb területeken élő törzsek jeleskedtek. A táncok sokfélék lehetnek, és az idők során változtak is, de két dolog nagyjából állandó maradt: a tollak a szelet, a türkizből készült díszek pedig az esőt szimbolizálták. Az indián esőtánc (és az afrikai esőtáncok) sem csak az esőről szóltak: amikor a táncosok kapcsolatba lépnek az istenekkel vagy az ősök szellemeivel, a vízen kívül még sok minden mást is kértek tőlük – egészséget, szerencsét, hasonló kellemes dolgokat. 

Emberáldozat

Ha minden kötél szakad, itt az ideje az emberáldozatnak – legalábbis a maják szerint. Az egyik legősibb ismert maja isten, Chaac, egyebek mellett az esőért volt felelős, és a többi általuk tisztelt istenséghez hasonlóan szívesen fogadta az áldozatokat is – különösen a gyerekek voltak számára kedvesek. A maják a kutatók feltételezései szerint épp azért áldoztak fel gyermekeket, mert szerették őket, és úgy gondolták, hogy ezzel mindennél jobban kimutatják a nagyrabecsülésüket és a tiszteletüket – ráadásul valószínűleg úgy is hitték, hogy az áldozatok aztán a túlvilágon kiemelt helyet foglalhatnak majd el az istenek mellett. Chaacot minden jelentősebb városban tisztelték, ami nem is csoda, hiszen több más maja istenséghez hasonlóan rögtön négyen is volt, amin persze az európai legfeljebb addig csodálkozik, míg eszébe nem jut a szentháromság. Az isten négyessége a négy égtájhoz és négy különböző színhez kapcsolódott, és mind a négynek különböző szerepe volt, amelyek a tűz körül forogtak, Chaac ugyanis az eső mellett a villámlás istene is volt. 

A bizalomgerjesztő ChaacFotó: LEROY FRANCIS / HEMIS.FR/Hemis via AFP

Amikor a maják esőért könyörögtek hozzá, a termőföldeken vagy a városok közterein tartották meg a szertartást, ilyenkor fiatal fiúkat és lányokat áldoztak neki, de gyakoriak voltak az állatáldozatok is. Hosszú aszály idején a papok egyre nagylelkűbb áldozatokkal próbálták megnyitni az ég csatornáit, ehhez pedig előbb kékre festették, majd egy kifejezetten erre szolgáló kútba lökték az embereket, ahol hagyták őket megfulladni (a szerencsésebbeknek inkább kivágták a szívüket, úgy lökték őket a lyukba). Amikor nem volt kéznél megfelelő ember, a jelek szerint az isten beérte tárgyakkal is: egy Belize-ben feltárt szentélyből az emberi maradványok mellett több messziről származó áldozati holmit is találtak, ami arra utalhat, hogy Chaac templomához akár nagy távolságról is érkezhettek zarándokok esőért könyörögni. 

Chaac egyik szobra, rajta a kék festékkel. Bizalomgerjesztő figura voltFotó: ANN RONAN PICTURE LIBRARY/Photo12 via AFP

Mindig az kiabál a leghangosabban, akinek a háza ég, és így lehetett ez a majákkal is: a régészek szerint jól megfigyelhető, hogy az áldozási vagy adakozási kedv békeidőben nem volt valami elsöprő, amikor viszont hosszan tartó szárazság köszöntött be, mindent megpróbáltak, hogy kiengeszteljék Chaacot. Az esőisten és kollégái bőven öntözték a maja földeket, ez is vezetett a nagy mezoamerikai népességrobbanáshoz, amely egészen időszámításunk szerint 660-ig tartott, aztán valaki eldugta a fellegkulcsot, ami miatt 800 körül a birodalom gyors hanyatlásnak is indult. Holley Moyes, a Kaliforniai Egyetem régészprofesszora szerint a belize-i szentély közvetlenül a maják összeomlása előtt volt a legnépszerűbb – az viszont nem sok jót mond el a módszerről, hogy hiába imádkoztak hozzá és hiába hordtak elé különböző áldozatokat, Chaac nem enyhült meg. 

Zsarold meg az istent!

Lehet, hogy mégis a kínaiaknak volt igazuk: Hong-vu császár, a Ming-dinasztia alapítója ugyanis nem fárasztotta magát áldozatokkal vagy azzal, hogy megkeresse a legnagyobb helyi alkoholista sírját, hanem egész egyszerűen megfenyegette az esőistent azzal, hogy ha nem fakaszt minél hamarabb esőt, megnézheti magát, a szentélye ugyanis állami földön áll, és egy szempillantás előtt lebontatja, ha a felelős nem intézkedik három napon belül a folyó ügyekben. Hong-vu kísérlete sikerrel is járt: a feljegyzések szerint az istennek fontosabb volt a szentélye, mint hogy továbbra is makacskodjon, ez a módszer viszont csak akkor tűnik biztonságosnak, ha az ember történetesen kínai császár, a feljegyzések tanúsága szerint ugyanis egy alacsonyabb státuszú hivatalnok hasonló fenyegetőzése nem járt eredménnyel, más esetekben pedig az eljáráson felháborodott istenek természeti katasztrófákkal torolták meg a pimaszságot. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: