Ferenc pápa a tavalyi év végén visszaadta a Vatikán kincstárában őrzött görög márványok egy részét Hieronimosznak, a görögországi ortodox egyház vezetőjének. Az egyezség szerint három, az Akropoliszról származó márványtöredék kerül vissza Görögországba, igaz, nem az állam, hanem az egyház birtokába. Ennek persze megvan a maga oka: a Guardian cikke szerint Ferenc pápa valószínűleg nem akart precedenst teremteni a lépéssel, de mint hangsúlyozta, szerinte ezzel helyes lépést tett „az ökumenikus igazságosság irányába”.

A görög kormány üdvözölte a döntést, de nem elégszik meg ennyivel: Görögország továbbra is szeretné visszakapni a British Museumtól az Elgin-márványokat, amelyek 1816 óta a múzeum legfontosabb látványosságai közé tartoznak, az angolok viszont nem akarják visszaadni a szobrokat. És ez csak a jéghegy csúcsa, a gyarmatosítás öröksége ellen tiltakozó hangok pedig egyre hangosabbak. Ennek csak egy kisebb, de fontos része a szétlopott kulturális örökség megőrzése, illetve újbóli összegyűjtése, és bár nem tűnik túl bonyolultnak megállapítani, hogy hova is tartozik egy, az Akropoliszról származó 2500 éves faragvány vagy egy egyiptomi múmia, azért a helyzet nem is olyan egyszerű.

Az Elgin-márványok

A most visszaadott márványdíszítések ugyanakkor kerültek le az Akropolisz épületeiről, mint azok, amiket Lord Elgin, a Brit Birodalom nagykövete távolíttatott el és szállíttatott haza 1801 és 1812 között. Elgin eredetileg a saját skót birtokán akarta elhelyezni a márványokat, de végül meggyőzhetőnek bizonyult, és eladta őket a briteknek – a faragványok nem sokkal később már a British Museum gyűjteményét gazdagították. Maga Elgin nem járt túl jól az üzlettel: miután a kortársak egy része vandálnak kiáltotta ki és élesen kritizálta az Elgin-márványok hazaszállítását, végül feleannyiért (35 ezer fontért) vált meg tőlük, mint amennyibe a szállítás került neki.

Az angolok szerint a beszerzések szabályszerűen történtek, tehát nincs itt semmi látnivaló, míg a görögök azzal érvelnek, hogy az ország akkor az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt állt, ezért akármiben is egyezett meg Elgin, az mostanra biztosan nem érvényes, vagyis a szobrokat vissza kellene adni Görögországnak. A helyzetet némileg bonyolítja, hogy a márványok elszállításáról szóló szerződést olaszul írták, holott Elgin és az Oszmán Birodalom illetékes ügyintézője sem beszélt ezen a nyelven, és a megállapodás kritikusai szerint az is gyanús, hogy a dokumentum, amit korábban bárki megnézhetett a British Museumban, már ki sincs állítva.

A téma 1832 óta napirenden van, és igaz, hogy az elmúlt 190 év semmi ahhoz képest, hogy milyen régiek a márványok, még mindig nem sikerült pontot tenni a végére. A tranzakció részleteit rögzítő szerződések hiányosak, és hiába az UNESCO, az Európai Unió és az ENSZ közbenjárása, egyelőre úgy tűnik, hogy a márványok maradnak, ahol vannak. A múzeum érvei közé tartozott az is, hogy a kétszáz évvel ezelőtti mentőakcióval (vagy vandalizmussal, esetleg, ahogy a görög kulturális miniszter mondta, visszaeső tolvajlással) a további romlástól is megóvták a műkincseket, a görögök szerint viszont akkor is ideje lenne visszaadni őket, pláne, mióta 2009-ben Athénban megnyílt a korszerű Akropolisz Múzeum, ahol az állagmegőrzés sem jelenthetne gondot.

Mint kiderült, a British Museum tavalyelőtt titokban tárgyalásokat kezdeményezett a görög miniszterelnökkel, de a hírek szerint egyelőre csak valamilyen együttműködésről van szó, a gyűjtemény megbontását továbbra sem tervezik – megint más hírek szerint a tárgyalások még idén januárban is folytatódnak. Pedig a bontás már megkezdődött: a Vatikánból visszaszármaztatott három töredék is az Elgin-márványok része volt, de a Louvre-ba is jutott a kétszáz évvel ezelőtti termésből. Nikosz Sztampolidisz, az Athéni Egyetem régészprofesszora és az Akropolisz Múzeum vezetője szerint a British Museum esetében mindenesetre szimbolikus döntésről van szó: az, hogy Nagy-Britannia belássa a hibáit, és a demokrácia bölcsőjében, Athénban egyesülhessenek újra a műtárgyak, nem csak Görögország számára fontos.

A szétlopott Egyiptom

A történelem során kevés országot fosztottak ki annyira, mint Egyiptomot: időről időre mindig megtetszett valami az aktuális hódítóknak, és azokat rendre haza is vitték, így múmiából, műkincsből és hasonlókból ugyanúgy jutott Torinóba, mint az Egyesült Államokba, a British Museumba vagy akár a magyar Szépművészetibe. Persze nem minden műtárgy lopott, de egy jó részük igen: a világ egyik legjelentősebb egyiptomi gyűjteménye, a torinói Museo Egizio számos műkincse nem egészen legális úton került az országba, de ugyanez igaz a British Museumra vagy a berlini Neues Museumra is.

A műtárgyak nagy része az ottomán uralom alatt került Európába: az 1850-es években a helyi hatóságok a francia Auguste Mariette-et kérték fel a régészeti tevékenységek felügyeletére, ekkor még elvileg minden lelet az általa alapított kairói múzeum gyűjteményébe került, de a későbbiekben koncessziókat bocsátottak ki: éves díjfizetés mellett bárki ásathatott, és csak a leletek felét kellett az egyiptomi múzeum rendelkezésére bocsátani, a többiről a régészek maguk rendelkeztek – Nofertiti mellszobra is így kerülhetett a berlini múzeumba. Nem sokon múlott, hogy Tutanhamon kincsei is hasonló sorsra jussanak, de Howard Carter csak azután tárta fel a sírt, hogy Nagy-Britannia elismerte volna Egyiptom függetlenségét, így a fáraó kincsei az országon belül maradhattak.

Az évszázadokkal ezelőtt elrabolt kincseket Egyiptom javarészt hiába követeli vissza: az ezeket őrző múzeumok nem akarják feladni őket. A görögökhöz hasonlóan már Egyiptomban is megoldott lenne az elhelyezésük, az erre szolgáló Nagy Egyiptomi Múzeum nyitása ugyanis idén várható. Záhi Havássz egyiptomi régész, az egyiptomi kulturális miniszter helyettese szerint ideje visszakérni, amit elraboltak. Kezdeti lépésként tavaly ősszel petíciót indított, amelyben első lépésként a rosette-i kő és a denderai zodiákus hazaszállítását követeli. Ez előbbit jelenleg a British Museumban, az utóbbit a Louvre-ban őrzik, a petíciót eddig 143 ezren írták alá.

Gyanús dokumentumok

Ha a rosette-i kő vagy a zodiákus egyelőre még nem is térhet haza, azért történtek előrelépések: Ankhenmaat zöld szarkofágja épp a napokban indulhatott útnak Egyiptom felé, miután 2008-ban egy műkincscsempész-hálózat Németországon keresztül az Egyesült Államokba szállította. Bár vannak hasonló esetek, az igazán jelentős, történelmi beszerzések esetén a jóvátétel igen ritka: ahogy az Elgin-márványoknál, úgy a legtöbb jelentős műalkotás esetében is teljesen legális (bár elég régen nyélbe ütött) adásvételre hivatkoznak a múzeumok, annak ellenére, hogy a papírok több esetben is minimum gyanúsak. A Berlinben őrzött Nofertiti-szobrot, amit még fele-fele alapon vittek haza Egyiptomból, a hatóságok felé nem is Nofertitiként jelentették, hanem egy „ismeretlen nő szobraként”, így nem tűnt olyan jelentős felfedezésnek – ezért nem is maradhatott Egyiptomban, így a mai napig csak a Neues Museumban lehet megtekinteni.

Sírrabló-dinasztia

Különös sikertörténet azonban I. Ramszesz múmiájának sorsa: ez volt az egyetlen olyan, többé-kevésbé bizonyítottan uralkodótól származó múmia, amely elhagyta Egyiptomot, majd sikeresen vissza is talált. Ez már csak azért is nagy szó, mert a múmia egy időben különösen kelendő holminak számított – nem is igazán lehet felmérni, hogy hány jelentős egyiptomi személyiség földi maradványai kötöttek ki az európai festőpalettákon, gyógyszerészeknél vagy a földeken. A belőlük készült port ugyanis a tizenhatodik századi tudomány egyfajta csodaszerként ünnepelte, Ambroise Paré francia sebész szerint például nem is volt hatásosabb gyógyír a zúzódások és sebek kezelésére, mint a múmiapor.

I. Ramszesz viszont megúszta: Nancy Moses, a Pennsylvaniai Történeti Múzeum egykori igazgatója szerint a múmia útja viszonylag jól dokumentálható. Ramszeszt, ha az ő múmiájáról van szó egyáltalán (Havássz szerint igen), valamikor az ókorban szállították át a sírboltjából egy sziklabarlangba több más előkelőséggel együtt, és egészen a tizenkilencedik század közepéig kellett várnia arra, hogy a sírrablók ismét megtalálják. Érdekes módon azt is lehet tudni, hogy kik voltak ők: az Abd el-Rassul család két tagja bukkant rá a barlangra, kirabolták, majd az itt talált, viszonylag értéktelennek vélt múmiát eladták egy luxori kereskedőnek, aki egy kanadai múzeumtulajdonos fiának adta tovább a holttestet.

A család tagjai Moses szerint először nem akarták elárulni a hatóságoknak, hogy hol találták a barlangot, végül némi készpénz hatására megosztották az információt. Miután nem tudták, mi minden másra is akadtak a múmián kívül, a leletek nagy része érintetlen maradt, de valószínűleg a család nem járt rosszul az üzlettel: hotelt nyitottak Luxor közelében, és a mai napig büszkén hirdetik, hogy a felmenők milyen sokat segítettek a feltárásokban.

Niagara Fallstól Luxorig

A múmia így Niagara Fallsba került, a rémségek termébe, és itt is maradt, amíg a múzeum végül 1999-ben be nem zárt. Ramszesz ezután egy torontói műgyűjtőhöz, Billy Jamiesonhoz került, aki tokkal-vonóval felvásárolta a múzeum összes műtárgyát, köztük az egyiptomi látványosságokat is. Jamieson kétmillió dollárt fizetett a 700 ezer darabos gyűjteményért, köztük I. Ramszesz testéért és számos zsugorított fejért, de tudhatta, hogy jó üzletet csinált: a legálisan beszerzett múmiák piacán már maga a múmia is simán megérhetett kétmilliót. Hiába bizonytalanok az egyiptológusok abban, hogy kinek a testéről van szó, abban konszenzus uralkodik, hogy uralkodó lehetett: Arne Eggebrecht egyiptológus a nyolcvanas években egyenesen azt feltételezte, hogy Nofertiti múmiáját őrizhették Kanadában, egészen addig, míg meg nem bontották rajta a gyolcsot. Ekkor kiderült, hogy az elhunyt férfi volt, azóta pedig az is kiderült, hogy nagy valószínűséggel I. Ramszesz.

A múmia végül egy amerikai múzeumban kötött ki, miután a kanadai gyűjtemény egyiptomi részét kétmillió dollárért megvették Peter Lacovara egyiptológus tanácsára – aki már ekkor hangsúlyozta, hogy a múmiát, amennyiben valóban egy egykori uralkodóról van szó, vissza kell juttatni Egyiptomba. „Ha George Washingon koporsója valahogy Egyiptomban kötött volna ki, nem is lenne kérdés, hogy vissza akarjuk-e kapni” – foglalta össze a kérdést Lacovara. Vissza is kapták: Ramszesz most már a luxori múzeumban várja a látogatókat.

A hazakerülő moai

Számos más gyarmati országhoz hasonlóan a Húsvét-sziget sem úszta meg a műkincsdézsmálást. Az ország hivatalosan Chiléhez tartozik, de a szigeten egyedülálló kőszobrok, a moaik a helyi identitás fontos részét képezik, ezért az ott lakók még annak sem örülnek, ha egy szobor Chilébe kerül, annak meg pláne nem, ha még messzebbre szállítják. Ilyenre is volt példa: az egyik leghíresebb innen származó szobor, a Hoa Hakananaiá 150 éve a British Museum gyűjteményét gazdagítja. A visszajuttatásáról évek óta folynak a tárgyalások, de a többi hasonló esethez hasonlóan ezek sem haladnak túl gyorsan, ráadásul még a helyi muzeológusok sem értenek egyet abban, hogy minden moainak otthon lenne a helye: a kőszobrok a sziget kulturális nagyköveteiként képviselik az itteni kultúrát külföldön is, amire a szigetnek nagy szüksége is van, a helyi bevételek nagy részét ugyanis azok a turisták adják, akik épp a szobrok miatt látogatnak el oda.

Tűzvész, árvíz

Bár a helyiek az őseiket tisztelik a moaikban, nem a turizmus az egyetlen szempont, ami miatt nem mindenki örülne annak, ha csak a Föld egyetlen pontján lehetne kőfejeket nézni. Tavaly pusztító tűzvész söpört át a szigeten, ami Pedro Edmunds polgármester szerint jóvátehetetlen károkat okozott a szobrokban, amelyek már így is elég rossz állapotban voltak. Francisco Haoa az őslakos Rapa Nui képviseletében elmondta, hogy az erózió már így is alaposan elbánt a moaikkal, és ez még csak a kezdet: a New York Times szerint az Isten háta mögötti sziget lehet a klímaváltozás egyik legnagyobb vesztese, és a Húsvét-sziget a jövője mellett a világörökségben szereplő múltját is elveszítheti.

Kérdés, hogy ebből a szempontból örömteli eseménynek számít-e, de volt olyan a tizenegy külföldön őrzött moaiból, ami visszakerült a szigetre: 2022 elején Chiléből indult útnak Moai Tau, a 715 kilós kőszobor, hogy 150 év után hazatérjen, és a Sebastian Englert Antropológiai Múzeumban állítsák ki. Öröm az ürömben az is, hogy a Húsvét-sziget kőóriásait azért nem olyan egyszerű sem ellopni, sem csempészni, mint az egyiptomi műtárgyakat: miközben a múmiákat, pláne az aranykincseket szinte észrevétlenül lehet átjuttatni a határokon, egy egytonnás kőszobor szállítása bizonyára felvetne néhány kérdést.

Sírkő

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a szobrokat nem véletlenül helyezték oda, ahova. A legtöbb moai, amit a klímaváltozás és a növekvő tengerszint réme fenyeget, nem áll kellően szilárd talajon – de azért állították őket oda, mert az őslakosok ide temetkeztek. Rafael Rapu Rapu, a Ma’u Henua régészeti vezetője szerint ezért is problémás a műtárgyak költöztetése: igaz, hogy jobban megóvná őket a múzeumi környezet, vagy akár az is, ha elszállítanák őket a szigetről, de így elveszítenék a szimbolikus jelentőségüket. Egy biztos, Moai Tau már otthon van, ezt pedig a sziget kulturális örökségének őrzői fontos lépésnek tartják, és remélik, hogy precedensértékű is lesz, így hamarosan csatlakozhat hozzá a Hoa Hakananaiá is.

Csontvázak a szekrényben

Moses, amikor a Stolen, Smuggled and Sold című könyvét írta, két egyiptológust is megkérdezett arról, hogy nem tiszteletlenség-e a múmiák CT-vizsgálata, illetve a testek kiállítása. Érdekes módon egyikük sem látott ebben különösebb problémát: ahogy Havássz rámutatott, CT-t élő embereken is végeznek, mégsem tűnik akkora szörnyűségnek, ami pedig a kiállított holtakat illeti, az ősi egyiptomiak valószínűleg ebben sem találtak volna semmi kivetnivalót. A műemlékvédelmi és gazdasági szempontok mellett mégsem lehet megfeledkezni arról, hogy a műtárgyak, amelyekkel kereskednek, és amelyek nem ritkán dollármilliókért cserélnek gazdát, emberi maradványok.

A múmiákon kívül ugyanis rengeteg maradványt őriznek a nyugati múzeumok, és ezek nagy részét nem is feltétlenül egyenes úton szerezték. Volt, amit loptak, volt, amit gyűjtöttek, és persze olyan is volt, amit vettek, mindenesetre azt gyakran elfelejtik, hogy milyen szakrális jelentőséget tulajdonítanak a maradványoknak azok, akikhez eleve tartozott. Az Artnet gyűjtése szerint a brit, francia, német és amerikai múzeumok is valódi mauzóleumként működnek, és bár néhány maradvány visszaszolgáltatásáról már döntöttek, a leletek többsége a raktárakban kallódik.

Múzeumban nyugodni

Lou-ann Ika’wega Neel, a brit-kolumbiai őslakosok kulturális tanácsának elnöke szerint itt nem is a turizmusról van szó, hanem a lezárásról és a megnyugvásról: a Mamalillikulla, a Da’nax’daxw, a Ma’amtagila, a ’Namgis és a Kwagiulth törzsek életében egyaránt fontos az ősök sorsa, azzal pedig, hogy a felmenők csontjai múzeumokban nyugszanak, a közösség is meg van fosztva egy fontos kulturális örökségtől. A helyzet nagyon hasonló a Húsvét-sziget bálványainak esetéhez, de az új-zélandi őslakosok már nagy sikereket könyvelhettek el: 2003 óta csaknem 500 maori maradványt tudtak hazaszállítani a világ múzeumaiból, és úgy tűnik, hogy ebben a tekintetben a világ vezető intézményei is inkább hajlanak az egyezségre, mint például a rosette-i kő, az egyiptomi zodiákus vagy a húsvét-szigeti óriásszobor esetében – igaz, néhány kivételtől eltekintve az emberi maradványok nem számítanak a kiállítások legfőbb látványosságai közé.

Ahogy az egyiptomi példa is mutatja, nem minden esetben számít tabunak a csontok, múmiák vagy maradványok közszemlére tétele: a tibeti vagy haiti leletekkel nincs hasonló gond, a maori kultúrában viszont fontos, hogy a maradványok ott maradjanak, ahova elhelyezték őket. A British Museum ennek ellenére még mindig kilenc maori fejet őriz, amit hiába követelnek vissza az örökösök: a múzeum dokumentációja szerint a fejekhez adásvétel útján jutottak hozzá, teljesen legális úton, és az, hogy szerepelhetnek a londoni kiállításon, a világtörténelem megértése szempontjából fontosabb, mint az, hogy visszajuttassák őket oda, ahonnan származnak. De nem minden intézmény ilyen elutasító az ehhez hasonló kérésekkel szemben: az új-zélandi Te Papa Tongareva Múzeum több száz maori és moriori maradványt szállított haza Nagy-Britanniából, az Egyesült Államokból, Franciaországból, Németországból és Svédországból.

Kolonizáció, kegyelet, kultúra

Annak ellenére, hogy Görögország és Egyiptom már hosszú ideje tiltakozik a műkincsek bitorlása (más megközelítésben: külföldi megőrzése) ellen, a probléma nem csak őket érinti – csak ők a leghangosabbak. A kanadai őslakos törzsek jóvátételének biztosítására külön részleg működik a Brit Kolumbiai Múzeumban, ahol 2016 óta folyamatosan zajlik az emberi maradványok és művészeti alkotások visszaszolgáltatása – igaz, ahogy a legtöbb esetben, itt sem működik teljesen olajozottan. A múzeum hangsúlyozza, hogy feltétel nélkül elfogadja az ENSZ nyilatkozatát az őslakos népek jogairól, és ennek megfelelően jár el a vitás kérdésekben. A nyilatkozat 11. cikkének második pontja szerint

„az államok hatékony mechanizmusokon keresztül jóvátételt nyújtanak, ez magában foglalhatja az őslakos népekkel egyetértésben kidolgozott, azok szabad, előzetes és tájékozott beleegyezése nélkül vagy jogszabályaik, hagyományaik, szokásaik megsértésével tőlük elvett kulturális, szellemi, vallási és spirituális tulajdonukra tekintettel, a teljes helyreálltást”.

Tiszta sor: vissza kell adni, amit elvettek, de ez a gyakorlatban persze nem ennyire egyszerű.

Nincs rá bevett jogi megoldás

Vanessa Tünsmeyer nemzetközi jogász 2022-ben könyvet írt az őslakosok kártalanításáról és a tőlük elvett műkincsekről. Ebben azt írja, a visszajuttatásnak több akadálya is van, de az mindenesetre biztató, hogy az elmúlt évtizedekben már történtek előrelépések az ügyben. Tünsmeyer szerint sem a nemzetközi emberi jog, sem a kulturális örökségről szóló törvények nem rendelkeznek külön a műkincsek visszaszállításáról, de vannak olyan nemzetközi gyakorlatok, amelyekből meg lehet kísérelni egy történelmi keretrendszer összeállítását.

A hollandiai Rijksmuseum és a több néprajzi múzeumot összefogó Nationaal Museum van Wereldculturen már létrehozott egy hasonlót: 2020 óta ennek a rendszernek megfelelően juttatják vissza az egykori gyarmatoknak a műkincseket. Azok a múzeumok, amelyek nem hajlandók visszaadni a náluk őrzött, de az egykori gyarmatokról származó tárgyakat, leggyakrabban arra hivatkoznak, hogy annak idején legális adásvétel történt; hogy az emberiség kultúrkincseinek megőrzése és ismertetése szempontjából fontos, hogy idegen kultúrákat is megismertethessenek a látogatókkal; illetve hogy a leleteken (jellemzően az emberi maradványokon) olyan vizsgálatokat végeznek, amelyeket tudományos jelentőségük miatt nem szabad bolygatni.

Ez utóbbi ugyan gyakran igaz is lehet, de Hettie Perkins, az ausztrál őslakosok védelmezője szerint legalábbis a British Museum esetében nem volt az, amikor az intézmény erre hivatkozva utasította el a csontok visszaszolgáltatását az őslakosoknak. További problémát jelenthet annak meghatározása is, hogy pontsoan kinek adják vissza a csontokat: ez azokban az esetekben különösen kínos, amikor jogutód nélkül szűnik meg egy komplett törzs, mint ahogyan az az egykor Labradoron élő Beothuk törzzsel történt. Hiába derült ki, hogy a törzs utolsó két tagjának sírját sírrablók dúlták fel 1829-ben, a maradványokat őrző skót múzeum nem volt hajlandó kiadni őket a Miawpukek törzsnek, akik jogot formáltak rá – végül a kanadai kormányzat nyomására beleegyeztek, hogy visszaszállítsák az országba a maradványokat.

Dugig vannak a raktárak

Moses szerint egyáltalán nem egyedi esetekről van szó, és hiába tűnik kalandosnak Ramszesz múmiájának története, az ilyesmi sokkal gyakrabban fordul elő, mint az ember hinné. Az illegális műkincskereskedelem csak a probléma egyik része, a művészettörténész ugyanis úgy gondolja, hogy a múzeumok (legalábbis az amerikai múzeumok) nagy részében több olyan műalkotás is található, amelynek az eredete legalábbis homályos. A gyűjteményekben azt sem feltétlenül választják el egymástól, amit régészeti feltárásokon szereztek és azt, amit a gyarmati időkben raboltak el a gyarmatosítók, így még nehezebb igazságot szolgáltatni a kérdésben.

A szakrális, szent vagy régészeti jelentőségű tárgyak ezeknek csak egy részét teszik ki, Moses úgy gondolja, hogy a legtöbb amerikai múzeumban egymást érik az olyan műtárgyak, amelyeket a nácik raboltak el a zsidóktól a második világháború alatt, sőt, kereskednek is velük, de mindez diszkréten zajlik, az intézmények pedig azért sem akarnak megszólalni a kérdésben, mert szégyellik a tárgyak történetét. Az esetek egy részében megesik, hogy az örökösök és a műtárgyak egymásra találnak, de ez gyakran elmarad, példáért pedig nem is kell túl messzire menni: egyebek mellett a háború következménye az is, hogy az egykor világhírű Hatvany-gyűjtemény szétszóródott a világban. A gazdag bankár-festőművész-mecénás Hatvany Ferenc gyűjteményében szerepelt Cézanne, Courbet, Delacroix, El Greco, Goya, Picasso, Manet, Monet és Renoir is, de miután a háború alatt németek költöztek a villájába, a képek egy része megsemmisült, egy másik része elveszett, a gyűjtemény maradéka pedig legalább húsz országban szétszórva található a világon – és Hatvany még életében sem kapott vissza belőle semmit, ahogy halála után sem érkeznek vissza tömegével a műalkotások az örökösökhöz.

Az első kapavágások

A művészet mindenkié – szól a mottó. Hát nem mindegy, hogy kié valami, ami lényegében közkincs? Egyfelől de, másfelől nem: az illegális műkincspiac évente több milliárdos forgalmat bonyolít, az pedig, akitől ellopták, ami az övé volt, már csak emiatt is jogosan lehet felháborodva. A megoldás bonyolult és messze van, a holland példa egyelőre nem túl elterjedt, és bár vannak törekvések arra, hogy mindenkihez visszajuttassák, ami jár neki – legyen szó csontokról vagy akár festményekről –, azért a múzeumok sem mondanak le szívesen azokról a javakról, amelyek akár már kétszáz éve is a gyűjteményüket gazdagítják. Ez sem véletlen: minden ilyesmi jelentős vonzerőt jelent a turisták számára, és egyáltalán nem mindegy, hogy hol hagyják ott azt a pénzt, amit a műélvezetre és az ehhez kapcsolódó tevékenységekre szánnak. Tünsmeyer szerint az első kapavágások viszont legalábbis megtörténtek, és az ENSZ állásfoglalása után most már a nemzetközi jognál van a labda; ha a kezdeti néhány megállapodás után sikerülne kitalálni valami olyan keretrendszert, ami mindenkinek megfelelő, még az sem lehetetlen, hogy egyszer a rosette-i kő, a Hatvany-gyűjtemény vagy a denderai zodiákus is hazakerül majd.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás