Hiába veszélyeztetett az angolna, úgy zabálják a világon, mint kacsa a nokedlit
„Mintha senki nem tudná, hogy veszélyeztetett fajról van szó… Őrület, egy étteremtulajdonosnak sem jutna eszébe, hogy ibériai hiúzt szolgáljon fel a vendégeinek, az angolna viszont gond nélkül szerepelhet az étlapon” – háborgott Miguel Clavero Pineda biológus, a Spanyol Nemzeti Kutatótanács tagja, amikor egy étterem megnyitóján a fogások között angolnából készült étel is szerepelt az étlapon.
Nem ő az egyetlen, aki kikelt az angolnafogyasztás ellen: az ökológusok és környezetvédők már évek óta hangsúlyozzák, hogy az európai és amerikai angolnák már a kihalás szélére sodródtak, mégsem törődik velük senki, a feketepiacon viszont annál többen foglalkoznak az angolnakérdéssel – egy kiló bébiangolnáért akár ezer dollárt is elkérhetnek.
Nem is csoda: az európai angolna (Anguilla anguilla) állománya a nyolcvanas évek óta 95-99 százalékkal csökkent (a fiatal példányok körében), az IUCN vörös listáján pedig a súlyosan veszélyeztetett kategóriába sorolják. A legnagyobb problémát az állatok élőhelyének szennyeződése, illetve csökkenése okozza. A fiatal példányokat nem csak csemegének fogják meg: az illegálisan zsákmányolt állatokat fogságban tartják, míg fogyasztható méretűre nem nőnek, ezután értékesítik a húsukat.
Az angolnák egész története nagyon különös
Az angolnát fogságban mindeddig még nem sikerült szaporítani: az állatok a Sargasso-tengerhez vonulnak ívni, azután elpusztulnak. Aki még nem hallott erről a jelenségről, az is hallott róla, Gerald Durrell a Madarak, vadak, rokonokban is emléket állított neki, ő gyerekkorában Korfun találkozott először ezekkel a különös állatokkal. „A patakmederből kilépve, keresztezve az ösvényt, majd ismét vissza a patakba, mintha egy eleven, mozgó kábel húzódott volna. Mikor lehajoltam, hogy közelebbről szemügyre vegyem, kiderült, hogy a kábel apró, poros kígyók százaiból áll”. Ezután Theodore Stephanides, Gerry mentora felvilágosította őt, hogy ezek nem kígyók, hanem angolnák:
„Az angolnák egész… ööö… története nagyon különös. Tudja, bizonyos időközönként elhagyják a folyót vagy tavat, ahol élnek és… khm… lemennek a tengerbe. Az európai angolnák éppen úgy megteszik ezt, mint az észak-amerikaiak. Az, hogy hova mennek, sokáig rejtély volt”. Már nem rejtély, és a második világháború előtt már Theodore is tudta, hogy „minden angolna leúszik a tengerbe, át a Földközi-tengeren, keresztül az Atlanti-óceánon, amíg a Sargasso-tengerhez nem ér, tudja, ott Dél-Amerika mellett”. Mindenesetre fogságban nehéz szaporítani őket, vadon pedig fogyóban vannak – pedig igény lenne rájuk.
A kilencvenes évek elején Európában mintegy harmincezer tonnányi angolnát zsákmányoltak évente, ez nagyjából 200 millió eurós forgalmat jelentett. A populáció csökkenésével a zsákmány is kevesebb lett, az ár viszont ennek megfelelően emelkedett, a portéka pedig a feketepiac érdeklődését is felkeltette. Érdekes módon úgy alakult, hogy az Európában fogott halak jó részét Ázsiában értékesítik, az ázsiai fogást pedig Európába csempészik. A kontinensen legálisan körülbelül 5500 tonnányi angolnát fognak évente, a többi a feketekereskedelemből származik. Az Európai Unió évek óta nem hajlandó, vagy nem tud lépni az angolnák védelmében: Margreet van Vilsteren, a holland Good Fish alapítvány alapítója szerint annyi is segítene megóvni a populációt, ha a bébiangolnák kifogását betiltanák, de úgy tűnik, hogy a törvényhozás nem bír az angolnalobbival. Az unió mindemellett megtiltotta az angolna importját és exportját, de ez a halászatukra még nincs különösebb hatással.
Több milliárd fontos üzlet
Az Exeteri Egyetem egy friss kutatásában azt vizsgálták, hogy honnan származnak azok az angolnák, amelyeket a hagyományos brit fogáshoz, a kocsonyás angolnához, vagy a japán ételekhez, mint a szusihoz használnak. A kutatók az ételekhez használt angolnák DNS-ét vizsgálták, és kiderült, hogy az Észak-Amerikában felszolgált halak 40 százaléka Európából származik, annak ellenére, hogy elvileg tilos angolnát exportálni. Észak-Afrikában szintén telepítettek európai angolnát, de Kristen Steele, a University College London kutatója szerint igencsak valószínűtlen, hogy az összes halhús innen származott volna.
Nem ez volt az egyetlen anomália: az is kiderült, hogy Kelet-Ázsiában sokkal több európai angolnát fogyasztanak, mint Európában, a brit éttermekben viszont a japán angolna van túlsúlyban. Amellett, hogy védett fajokról van szó, az sem mellékes, hogy hány ezer kilométer lehet egy kocsonyás angolnában, ha már Japánból hozzák – mindemellett persze az angolnahús a tobzoska mellett a feketepiac egyik kedvence, az európai hatóságok 2020-ban egy több milliárd fontos forgalmat bonyolító csempészhálózatot kapcsoltak le.
Annak ellenére, hogy a harminc évvel ezelőtti populációnak mára csupán az 5-10 százaléka maradt meg, a kutatók szerint még van remény az angolnák számára, ehhez viszont minél előbb meg kell védeni a fiatal példányokat – ez azért is járhat jelentős eredménnyel, mert annak ellenére, hogy az angolnabébik meglehetősen sebezhetőek, a nagy részük túléli a korai időket, és ha hagyják őket kifejlődni, akár még újra el is terjedhetnek az európai vizekben.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: