Rick Rubin, a producerlegenda könyvéből ítélve vagy zseni, vagy őrült
Rick Rubin egy legenda. Egy olyan világban, ahol a producerek ugyan fontos munkát végeznek, de általában szürke eminenciásként húzódnak meg a húzónevek mögött, ő valahogy kiépítette a nimbuszát: beemelte a mainstreambe a rapzenét, és olyan csapatokkal dolgozott együtt, mint a Run-D.M.C., a Metallica, a Red Hot Chili Peppers vagy a Slayer. Ez utóbbit ugyan nem lehet azzal vádolni, hogy túl sok köze lett volna a mainstreamhez, de kétségtelen, hogy Rubin sokat tett a rap és a heavy metal népszerűsítéséért. A kilencszeres Grammy-díjas producert az MTV az elmúlt húsz év legfontosabb producerének nevezte, és még azok is ismerik a nevét, akik egyébként egyáltalán nem érdeklődnek a zeneipar iránt. A nagy nevek mellett pedig más nagy nevek is vannak: Rubin volt a producere a stoner-alapzenekar Trouble-nek, az ő nevéhez fűzhető a Slayer örök klasszikusa, a Reign in Blood, az AC/DC-től a Ballbreaker, a Rage Against the Machine-től a Renegades vagy akár a System of a Down indulása. Más műfajok kedvelőinek meg ott van Adele, a Gossip, Neil Diamond, Johnny Cash vagy épp az LL Cool J. Egy biztos: ha van valaki, akinek érdemes lenne meghallgatni a véleményét a zeneiparról, hát Rick Rubin az.
A kreativitás és a kozmikus energia
És Rubin nem is tartja meg magának a bölcsességeit, sőt, egészen zavarba ejtő nagylelkűséggel osztja az észt. Miután idén megjelent a Creative Act (magyarul A kreatív folyamat: az alkotás mint életmód), boldog-boldogtalannak magyarázta, hogy mit gondol a kreativitásról, az életről és a kozmikus energiákról. A kreativitás életforma, a kreatív folyamatban pedig az embernek egyszerűen hagynia kell, hogy áthassa az az energia, ami lehetővé teszi az alkotást.
„Megcsapolhatod a téged körülvevő energiát, hogy fejleszd a művedet. Részévé válsz valami sokkal nagyobbnak, amit nem lehet megmagyarázni: a határtalan lehetőségek világának” – írja Rubin. Valamivel később arról értekezik, hogy egy kreatív probléma megoldásához a legfontosabb a nyitottság: „ez a folyamat nem tudományos. Nincs ráhatásunk a nyomokra, nem tudjuk az akaratunkkal előcsalni. Néha segít, ha nagyon keresünk egy bizonyos választ vagy egy út megerősítését. Máskor viszont éppen hogy az segíthet, ha elegendjük ezt a szándékot”. Nesze semmi, fogd meg jól, gondolhatná az ember, de hát ezt elvileg nem egy Coelhón nevelkedett new age-őrült írta, hanem maga Rick Rubin, aki nélkül nem lett volna olyan a Reign in Blood, amilyen. Ez a faszi egész biztosan tud valamit (a Green Dayt, a Linkin Parkot vagy Melanie C-t most hagyjuk).
Rick Rubin vakbele
A magyarul múlt héten, Pék Zoltán fordításában megjelent könyv, A kreatív folyamat hivatalosan önsegítő irodalomnak számít, azt ígéri, hogy az olvasó könnyebben hozzáfér tőle ahhoz a kreatív energiához, ami körülveszi, csak legfeljebb nehezére esik megcsapolni. Nem tudja, hogy ott van, nem hallgat a világra, pedig egyszerűen csak figyelni kellene a jelzésekre. Rubin azt a példát hozza fel, hogy egy orvos szerint azonnal el kellett volna távolítani a vakbelét, amikor begyulladt; ehhez képest felütött egy könyvet egy könyvesboltban, és épp ott nyílt ki, ahol az efféle műtétek hiábavalóságáról értekezett a szertő. Nem vetette ki a vakbelét, és úgy gondolja, hogy ez egyfajta jel volt, amire ő képes volt a megfelelő pillanatban megfelelő nyitottsággal reagálni. Nem biztos, hogy jól gondolta, mindenesetre különösebb baja nem lett a dologból – mindenesetre én a magam részéről inkább a thrash metalról kérnék tőle szakvéleményt, nem a vakbélműtétekről.
És itt derül ki, hogy Rubin valószínűleg nagyot akart markolni, túl nagyot is: ősz szakállat eresztett, és a fejezetek elején lévő rövid versszerűségek után szinte látja az ember, hogy amolyan amerikai producerbuddhaként elégedetten simogatja a hasát, és rágyújt a medence partján egy spanglira, ami után újabb bölcsességek jutnak majd az eszébe. Az élet jó, csicseregnek a madarak, a Slayer már visszavonult, de Adele még hozott egy Grammyt a konyhára. Amihez Rubin nyúl, arannyá változik, és amilyen jó fej, meg is osztja velünk, hogy ez hogy érhető el bárki számára. Az ízlést fejleszteni kell: Rubin tisztában van vele, hogy ő kiváltságos pozícióból osztja az észt, és nem is állítja, hogy ehhez szükség van a hatalmas medencére és a dollármilliókra. Az, aki gyorsételt készít, kóstolja meg a lehető legjobb minőségű fogást, hogy inspirációt kapjon tőle. Ki kell menni a természetbe, figyelni kell a Napot, a Holdat és a csillagokat. „Ha a Pantone-színskála alapján választasz színeket, saját lehetőségeidet korlátozod. Ha kilépsz a természetbe, a paletta végtelen”. Mindenkiből lehet Rick Rubin, csak megfelelő nyitottság kell hozzá.
Bárki lehet Rick Rubin?
A producer korábban már több interjúban is ismertette, hogy mit gondol a kreativitásról, és miben különbözik például a Red Hot Chili Peppers dalszerzői munkája mondjuk a Slayerétől. Rubin úgy ad ehhez receptet, hogy valójában végig a kész receptek ellen lázad: amikor kész van egy zenei alap, sok énekes gondolkodás nélkül ráénekel valamit, néhány értelmes szóból pedig akár a dalszöveg váza is megszülethet. Ez a folyamat az, amit Rubin a legtöbbre tart, ezzel pedig különös módon saját maga ellen is beszél – az ilyen spontán alkotásban nem segíthet egy önsegítő könyv, még akkor sem, ha Rubin a szöveg háromnegyedében éppen a tudatalatti és az álom, no meg a kozmikus erő kiaknázásáról ír. Ebből a szempontból mindegy, hogy zenéről, írásról vagy főzésről van szó, Rubint csak maga a kreatív folyamat érdekli.
A kreatív folyamatot a legtöbben önsegítő könyvnek veszik. Kézikönyvnek nem jó, és valószínűleg Rubin nem is arra szánta, hogy valaki egyhuzamban végigolvassa, hogy a végén jól megvilágosodjon. Amikor a környezet szerepéről ír, ugyanolyan hatásosnak találja azt, ha az ember elvonul egy kolostorba, mint azt, ha egy kocsma vagy kávézó teraszán a nyüzsgésből merít inspirációt. Azt is hatékonynak gondolja, ha minél több kultúrát fogyasztunk, szórakozunk, híreket olvasunk, ezzel pedig „magára a kultúrára csatlakozunk rá”. Kinek ez jön be, kinek az.
Önsegítés szabályok nélkül
De milyen önsegítő könyv az, amelyik ennyire szabadon engedi az olvasót? Furcsa módon hiteles, bár azt nem tudom, hogy mennyire eredményes. Amikor a szabályokról ír, a szerző meg is mondja, hogy a művészet és a kreativitás szabályai mások, mint a természet törvényei, ha pedig túl sok önkényes szabályt fogadunk el, azok az átlagos viselkedés felé terelnek. Csökkentik az egyéni hangot, egy meglévő hagyományhoz alkalmazkodni pedig unalmas. Rubin már a kezdeti sikereinél is fura figurának tűnt, ez pedig azóta sem változott, csak a hosszú hajú underground arcból mostanra egy bozontos ősz szakállú vén bölcs szerepét öltötte fel, aki nem előír, csak javasol. A kreatív folyamat tulajdonképpen buddhista traktátus a kreativitásról, ami éppenséggel Rubin személye miatt tűnik érdekesnek.
Ezer helyen lehet arról olvasni, hogy a művészek milyen érzékenyek, a kudarc nem feltétlenül katasztrófa, és természetes, ha néha rosszul érezzük magunkat, no de nem mindegy, hogy ki mondja ezeket. Rubin nem dobálózik nagy nevekkel, sőt, általában nem is nevesíti, hogy kiről szól egy-két példázata, de ezzel azt akarja mondani, hogy teljesen mindegy, hogy milyen sikeres emberről van szó, neki sem könnyű. Ha pedig úgy könnyebb, hogy nem zenélsz vagy írsz, hát ne zenélj és ne írj: semmi nem ér annyit, hogy rosszul érezzük miatta magunkat. Rubin a személyes történetek helyett általában amúgy is buddhista vagy keleti példázatokhoz fordul a japán kincugitól az indiai öreg bölcsességéig, aki nem hajlandó csigával vizet merni a kútból, mert úgy túl könnyű lenne a munka, és nem ízlene neki ugyanúgy a víz.
A producerguru nimbusza
Nem tudom, hogy a könyv hatására fel tudja-e szabadítani magában a kreativitást, és képes lesz-e mondjuk egy írói válságon keresztüllendülni: akkor talán igen, ha még sosem jutott eszébe, hogy ne görcsöljön annyira, de nem Rubin az első, aki hasonló jó tanácsokkal látja el az olvasókat. Az ezo-önsegítő vonal hívei bizonyára találnak benne érdekes gondolatokat, leginkább azért, mert Rubin minden homályos sztori ellenére is összeszedetten, rövid fejezetekben mondja el azt, amit gondol a világról, és mint egy buddhista producerguruhoz illik is, közben szerényen a háttérben marad. Jó kérdés, hogy ezzel a nagy szabadsággal trollkodni akar, vagy csak az őszinte véleményét közli, de valószínűbb, hogy csak az elmúlt évtizedek bölcsességét akarja megosztani az olvasókkal – ahhoz túl jó fejnek tűnik, hogy csak trollkodásból jelentessen meg egy ekkora könyvet. Egy biztos: ártani nem árt azzal, amit ír, ha meg segít is vele valakinek, az már csak a hab a tortán. És persze ezzel a könyvvel csak tovább épült a Rick Rubin-legenda is – és hiába mondja a mester, hogy ne kergessük a hírnevet, azért minden idők legnagyobb producere valószínűleg legalább annyit profitált a hírnevéből, mint a kreativitás kutatásából.
Rick Rubin: A kreatív folyamat: az alkotás mint életmód. 21. Század Kiadó, Budapest, 2023, fordította: Pék Zoltán.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
