Matthias Huss: Az ezredforduló óta a svájci gleccserek egyharmadát elveszítettük
Az elmúlt három évtizedben 28 billió (vagyis 28 000 000 000 000) tonna jeget veszített el a Föld, ami elegendő lenne ahhoz, hogy Magyarországot 300 méter vastag jégtakaróval borítsa be. A jégtakarók és gleccserek olvadásánál kevés látványosabb jele van a globális éghajlatváltozásnak, amiért a tudományos konszenzus szerint teljes egészében az emberi tevékenységgel légkörbe kerülő üvegházhatású gázok felelősek, elsősorban a szén-dioxid és a metán.
„A svájci gleccserek és az alpesi gleccserek általánosságban erősen visszahúzódtak [az utóbbi évtizedekben], ahogy a többi gleccser világszerte. Az ezredforduló óta a [svájci gleccserek] fennmaradó térfogatának egyharmada elolvadt. Ez rengeteg, és közben azt észleljük, hogy a visszahúzódás felgyorsulni látszik” – mondta a Qubitnek Matthias Huss, a Zürichi Műszaki Egyetem (ETH Zürich) gleccserkutató professzora és a Fribourg-i Egyetem Földtudományi Tanszékének tudományos főmunkatársa. Huss, aki a svájci gleccserek változását 2006 óta tanulmányozza, egyetlen olyan évet sem látott pályája során, amikor a gleccserek tömege országos szinten nőtt volna, ehelyett azt figyelte meg, hogy az extrém olvadással járó évek egyre gyakoribbá válnak.
„Láttuk 2003-at, ami akkor egy abszolút kivételes évnek számított, rendkívüli nyári hőséghullámokkal. A következő években az olvadás erős volt, de nem a legnagyobb szintű. Az elmúlt évtizedben azonban jelentős jégveszteség zajlott le 2011, 2015, 2018, 2019, 2020, és természetesen 2022 folyamán” – mondta Huss, és hozzátette, hogy 2022 volt az eddigi legszélsőségesebb év, ekkor ugyanis egyetlen év alatt elveszett a fennmaradó jégtérfogat 6 százaléka. A gleccserkutató elmondta, hogy ugyan a korábbi extrém olvadásos évek már fenyegetők voltak, 2022-ben valami egészen más történt. Bár Huss szerint a tavalyi jégveszteség egyelőre kivételesnek számít, néhány évtized múlva elképzelhető, hogy ez lesz a normális.
A tavalyi extrém olvadás Huss szerint ahhoz vezetett, hogy egyes gleccserek most először 4 méternyit vesztettek az átlagos vastagságukból, amely érték egy átlagos évben általában 0-1 méter körül alakult az elmúlt évtizedekben, ami már elég katasztrofális tud lenni. Az átlagos vastagságcsökkenésben a gleccserek magasabban fekvő régiói is benne vannak, amelyek normál esetben kompenzálják az alsóbb részeinek olvadását a hó felgyülemlésének köszönhetően. A kutató elmondta, hogy 1-2 méternyi jégvastagság eltűnését figyelték meg még a legmagasabban fekvő mérési pontjaikon is, 3500 méter körül, ami abszolút kivételes, és még a korábbi extrém években, például 2003-ban sem fordult elő.
Huss elmondta, hogy a tavalyi extrém olvadási szezonnak három fő mozgatórugója volt. A nagyon száraz tél, ami kevés havat hagyott a gleccsereken, és részben meghatározta, miként alakul majd a nyár. Aztán már májusban megérkeztek az Alpok egyes területein 30 fokig emelkedő hőmérséklettel kezdődő, nagyon erős hőséghullámok, majd a tartósan jó időjárás a nyár folyamán, amik együtt egy nagyon hosszú olvadási szezont eredményeztek. Ezeken túl többször jelentős mennyiségű szaharai homok érkezett Európa fölé, ami barnás színűre változtatta a havat az egész szezonban, így lecsökkentette az albedóját (azaz, hogy mennyi napsugárzást képes visszaverni a felszín), és ezzel még inkább felgyorsította az olvadást – magyarázta a gleccserkutató.
Amikor a mostani télről (2022/2023) kérdeztük, Huss elmondta, hogy az ismét kedvezőtlenül alakult, és részben még a tavalyinál (2021/2022) is kevesebb hó esett, február végéig rekordalacsony volt a hómennyiség. A jó hír, hogy „már kezdünk felzárkózni” a márciusi és áprilisi hóeséseknek köszönhetően, de az értékek még mindig a sokéves átlag alatt alakulnak. A kutató szerint április utolsó hetében még mindig növekedett a hómennyiség néhány helyen, és nem indult meg az olvadás, ami ilyenkor általában már el szokott kezdődni. Huss azt nem állítaná, hogy ugyanarra az extrém helyzetre kell készülnünk, mint ami tavaly előállt, de a kis hómennyiség miatt a kiindulási helyzet nem ideális.
Hogyan figyelik a kutatók a gleccsereket?
A gleccsermonitorozás Svájcban elég korán kezdődött, már az 1880-as években, amikor az embereket elkezdték érdekelni a gleccserek és azok visszahúzódása, mesélte a kutató. Ez a monitorozás nagyon hosszú ideig folytatódott megszakítás nélkül, azoknak az embereknek köszönhetően, akiket érdekeltek a hegyvidékek változásai, és ragaszkodtak a mérések elvégzéséhez, még akkor is, ha nem volt rá folyamatos forrás. Ez 2016-ban megváltozott, amikor több svájci szövetségi intézmény összefogott, és megalapította a svájci gleccsermonitorozó programot, a GLAMOS-t. „Ez egy fontos lépés volt nekünk, mert hosszabb időtávú perspektívát adott” – mondta a kutató. Huss, aki a GLAMOS vezetője is egyben, részt vett a projekt megalapításában, a pénzügyi hátterének kialakításában, és a programot működtető három egyetem, a vezető szerepet betöltő ETH Zürich, a Fribourg-i Egyetem és a Zürichi Egyetem együttműködésének kialakításában. Huss már a GLAMOS előtt is végzett megfigyeléseket gleccsereken, egészen PhD-munkájáig visszamenőleg, amiben ezeket múltbeli mérési adatokkal, valamint a jövőbeli változások előrejelzésével kombinálta.
A GLAMOS ma sok különböző változót figyel a gleccserek változásának követésére, de ezek közül a legfontosabb Huss szerint a gleccser tömegegyensúlya (glacier mass balance). Amint elmagyarázta, a fogalom a gleccser térfogatában, vagy a gleccser vastagságában egyik évről a másikra, vagy egyik szezonról a másikra bekövetkező változást takarja, ami a gleccserek közvetlen reagálását tárja fel az éghajlat megváltozására. Ezeket a méréseket még mindig elég hagyományosan végzik, tömegegyensúly-karók elhelyezésével, amik alumíniumból vagy műanyagból készülnek, és szeptemberben fúrják őket bele a gleccserek jégbe.
A kutatók egy évvel később újra meglátogatják ezeket a mérőhelyeket, megnézik, mekkora vastagság tűnt el, majd kiterjesztik a következtetéseiket a mérési pontokból az egész gleccserre, és kiszámítják, összességében hány tonna jeget vesztett. Emellett a gleccserek téli tömegegyensúlyát is vizsgálják – Huss-szal azután beszéltünk, hogy kollégáival befejezte ezt a munkát. A télen összegyűlt hótakaró mérése azt mutatja meg, „hogy mennyi ennivalót kaptak télen a gleccserek, és milyen vastag a védőrétegük, ami meghatározza az elkövetkező nyáron, hogy mi lesz velük”.
A tömegegyensúlyuk mellett a hosszúságuk változását is követik a kutatók, amihez nem kell hozzáférni a gleccser tetejéhez, és amire a leghosszabb távú idősorok állnak rendelkezésükre. Ezért a gleccserek hosszúságának változását jegyző adatok majdnem 100 gleccserre, közel 140 évre visszamenőleg elérhetők Svájcban, mondta el Huss. Ugyanakkor a kutató szerint a hosszúságváltozás értelmezése nem olyan egyszerű, mert ez egy késleltetett jelét mutatja csak az éghajlati változásoknak, és nem azt, hogy a gleccserek miként reagálnak azonnal a globális felmelegedésre. A kutató szerint sokszor nem tudják szabadon eldönteni, hogy mely gleccseren végezzenek terepi megfigyeléseket, mert számos mérési sorozatot évtizedekkel ezelőtt kezdtek el, és ezeket pontosan az teszi érdekessé és relevánssá, hogy hosszú időtávot fednek le.
A legtöbbet ezek közül egykor azért választották ki, mert az adott gleccser könnyen megközelíthető volt, limitált számú magashegyi veszéllyel rendelkezett, vagy az 1960-as években kezdődő vízerőműprojektekhez kapcsolódtak, amelyek fejlesztői a hegyen rendelkezésre álló vízi erőforrások mennyiségére voltak kíváncsiak, és arra, hogy miként hat rájuk a gleccserek tömegegyensúlya. Huss szerint azonban mostanában elkezdtek új mérési sorozatokat kialakítani eltérő, nagyobb gleccsereken, mert felfigyeltek arra, hogy a felmelegedés folytatódásával egyes, hosszú idősorokkal rendelkező gleccserek egyszerűen összeomlóban vannak. Ezeknek a kiválasztásánál továbbra is a viszonylag könnyű hozzáférhetőségük és biztonságosságuk a fő szempont, ami kizárja a túl meredek, vagy szakadékokkal teli gleccsereket. Amint a kutató elmagyarázta, a GLAMOS ezen kívül távérzékelési adatokat is gyűjt, és műholdas megfigyelésekkel követik a gleccserek térfogatának változását, valamint gleccserkatalógusokat hoznak létre, amelyek minden egyes gleccsert és azok időbeli változásait is dokumentálják.
Bár nagy különbségek lehetnek aközött, hogy az egyes gleccserek miként reagálnak az éghajlatváltozásra, ami szükségessé teszi egy átfogó mérési készlet létrehozását, Huss szerint nincsenek az Alpoknak olyan régiói, ahol a gleccserek általánosságban gyorsabban olvadnak, mint máshol. Ugyanakkor a visszahúzódás a legnagyobb gleccsereknél a leglátványosabb, mert ezek mutatják a legnagyobb változásokat az alacsonyabb magasságokon, amik általában jól hozzáférhetők. A visszahúzódás olyan régiókban is prominens, amiket évtizedekig (kis méretű) gleccserek borítottak, de jelenleg teljesen elvesztik a jégborítottságukat, és deglaciálódnak. „Jól látszik a jégborítottság teljes eltűnése, még akkor is, ha ezeknek a régióknak a veszteségei abszolút jégtömegben vagy jégtérfogatban nem is annyira fontosak a nagyobb gleccserekhez képest” – mondta a kutató.
Az alpesi gleccserek elolvadásának jelentős hatása lenne az európai vízgazdálkodásra
„Fontos leszögezni, hogy az alpesi gleccserek nem relevánsak a tengerszint-emelkedés szempontjából” – mondta Huss, mivel a kis méretüknél fogva az alaszkai vagy patagóniai gleccserekkel ellentétben még akkor sem lenne nagy hatásuk a globális tengerszintre, ha teljesen elolvadnának. Ehelyett a gleccserek olvadásának és eltűnésének hatásai helyi és regionális szinten jelentkeznek, a magashegységek érintetlen környezetét kereső turizmussal, valamint a geológiai kockázatokkal és a vízgazdálkodással összefüggésben. „Tavaly nyáron láttuk a Marmolada gleccser összeomlását, ami 11 hegymászó életét követelte” – mondta a kutató, és hozzátette, a váratlan gleccserösszeomlások és gleccseráradások gyakrabban előfordulhatnak majd a jövőben. Ugyanakkor óvatosságra is intett: „Nem mondanám, hogy ezek a veszélyek lényegesen nagyobbak, vagy gyakoribbak lesznek a klímaváltozással, mert ha a gleccserek teljesen eltűnnek, az lecsökkenti ezeket a kockázatokat is. De ezeket az eseményeket már nehezebb előre jelezni, mint korábban.”
A gleccserek olvadásának legjelentősebb következménye Európában a hidrológiai szinten jelenik meg, mert a gleccserek tulajdonképpen hatalmas magashegységi vízraktárak. Huss szerint ez kifejezetten igaz nagyon meleg nyarakon és aszályos időszakokban, amelyekhez hasonlókat a kontinensünk tavaly nyáron elszenvedett. Ekkor az olvadó gleccserek rengeteg vizet biztosítottak, és ezzel valamennyire mérsékelték az aszály hatásait. „Ha ugyanez megtörténik 30 vagy 50 év múlva, amikor a gleccserek a mainál jóval kisebb területet foglalnak el, az [aszályok] következményei is jelentősebbek lesznek az elérhető vízmennyiségre” – mondta a kutató. Ennek következményei lehetnek az öntözésre, a folyami szállításra és közlekedésre, az atomerőművek hűtésére, valamint a vizek ökológiai állapotára is.
Svájc az állami adatok szerint hazai áramtermelésének 62 százalékát vízerőművek segítségével fedezi; majdnem az összes erőművi víztározót gleccservíz táplálja az országban. Bár ezek nem ürülnek ki egy csapásra, ha eltűnnek a gleccserek, az irányításukat meg kell majd változtatni. Huss ennek illusztrálásaképp elmondta, hogy Svájcban a gleccserek tavalyi extrém olvadása hozzájárult ahhoz, hogy a kevés csapadék ellenére tele legyenek a víztározók, ami jó helyzetbe hozta az országot a tél előtt, amikor egész Európában az energiaválság miatt aggódtunk.
Ha nem sikerül a 1,5 fokos klímacélt tartani, akkor is van értelme tenni a klímaváltozás megállításáért
A globális átlaghőmérséklet ma a legmagasabb, amit a jelenlegit megelőző interglaciális időszak (MIS5e), a 115 ezer évvel ezelőtt véget ért eemian óta bolygónk tapasztalt. Ekkor a tengerszint 6-9 méterrel haladta meg a mostanit, amiért a magashegységi gleccserek és a grönlandi jégtakaró olvadása, valamint a nyugat-antarktiszi jégtakaró feltételezett dezintegrációja felelt. A légköri szén-dioxid-szint, ami az eemianban 280 ppm körül alakult, idén áprilisban először haladta meg a napi 425 ppm-es csúcsértéket a hawaii Mauna Loán található megfigyelőállomáson. Zeke Hausfather amerikai éghajlatkutató szerint utoljára közel 2 millió éve volt a mostanihoz hasonló mennyiségű szén-dioxid a légkörben, ami az emberiség által eddig kibocsátott közel 2500 milliárd tonnának köszönhető.
A Huss és kollégái által végeztt modellprojekciók szerint az alpesi gleccserek erős visszahúzódása minden éghajlatváltozási forgatókönyv szerint tovább folytatódik. Az alacsony kibocsátású forgatókönyvek esetén az évszázad közepétől a gleccserek a mai térfogatuk egyharmada körül stabilizálódhatnak, és a párizsi klímacélok teljesülése esetén nem tűnnek el teljesen. Huss szerint ez „megmentené a svájci gleccserek közel egyharmadát, ami azt jelenti, hogy a legnagyobb gleccserek, mint a Nagy Aletsch-gleccser vagy a Gorner-gleccser, megmaradnának, de majdnem az összes kisebb gleccser mindenképpen eltűnne”. Abban az esetben, ha ezek a célok nem teljesülnek, a visszahúzódás jóval nagyobb lesz, míg a nagyon nagy kibocsátást feltételező forgatókönyvek azt jelentenék, hogy szinte az összes jég eltűnik az Alpokból a legmagasabb csúcsok kivételével. Ennek jelentős hatásai lennének a régióban rendelkezésre álló víz mennyiségére, valamint a hegyek stabilitására a változások permafrosztra gyakorolt hatásai miatt.
Mivel az alpesi gleccserek szinte lineárisan reagálnak az éghajlati kényszerre (climate forcing), Huss szerint azoknak nincs éghajlati fordulópontjuk, tehát nem lehet kijelenteni, hogy ha nem sikerül betartani a 1,5 fokos klímacélt, akkor nincs értelme cselekedni. Bár néhány síközpont fehér hővédő takarókkal borítja be a gleccser egyes részeit, hogy fenntartsanak egy sípályát, ez csak apró területeken tud működni, amikor van gazdasági racionalitása. A kutató szerint a technológiai megoldások anyagi és ökológiai költsége egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy ezek kivitelezhetők legyenek, tehát „ha az a cél, hogy megmentsük a gleccsereket, nincs más megoldás, mint csökkenti a kibocsátásokat”. Ez biztosítaná, hogy olyan UNESCO Világörökségi Helyszíneket, mint az Aletsch-gleccser, a jövő generációi is láthassanak.
A cikk a Free Press Unlimited és az E3J támogatásával készült.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
