Ahogy mi, magyarok a japánokra gondolunk, és ahogy ők nem akarják, hogy gondoljunk rájuk
Nem nehéz manapság beleesni a Japán-imádat bűvkörébe Magyarországon, hiszen számtalan helyen és módon lehet találkozni a Japánt és a japánokat egzotizáló és sztereotipizáló narratívákkal. Magyarország Japán-képe már történelmi távlatokban is szinte mindig pozitív volt, abban bármiféle kritikai attitűdnek, pláne önreflexiónak igen nehezen találni nyomait. A hazai japanofília okai szerteágazók, de mielőtt ezeket sorra vennénk, hangolódjunk egy kicsit a témára, és nézzünk bele Kocsor Zsolt énekes immáron 28 éves popslágerének, a „Szomorú szamuráj” című, áljapános hangulatú trash-opusznak a közelmúltban felújított változatához készült klipbe!
Távolságnarratívák, egzotizálás
A pozitív magyarországi Japán-kép egyik alapja az a tény, hogy lényegében soha nem volt történelmi konfliktusunk a japánokkal. Nem vándoroltak tömegesen japánok Magyarországra, nem voltak Japán és Magyarország között érdekellentétek, súrlódások, gazdasági érdeksérelmek, területi követelések, vagyis nincs japán szál a magyar történelmi sérelemnarratívák szorosan szőtt szövetében.
Japán gyakran a „Távol-Kelet” misztikus fogalmi ernyője alatt jelenik meg. Kutatók szerint azonban illene óvatosan bánni ezzel a kifejezéssel, mivel a „Távol-Kelet” egyfajta egzotikumérzetet közvetít, ráadásul posztkolonialista konnotációkat is hordoz, miközben homogenizálja az Ázsiával kapcsolatos sztereotip gondolatokat, érzeteket. Így a Japánról mint „távol-keleti” kultúráról szóló narratívák szemantikája már tudat alatt is Japán egzotikus mivoltát, illetve a nyugati globális centrum fölényét és leegyszerűsített általánosításait erősítik. Ugyanakkor a távolságnarratívák mögött egyrészt egyfajta látens rasszista megközelítés is húzódik, amelyben az egzoticizált Japán misztikus, még érintetlen, idillikus homályba burkolózik, és emiatt az európaiak felfedezésére vár – arra, hogy mi hódítsuk meg őket.
Számos példát hozhatunk arra, hogyan is egzotizálódik, misztifikálódik a magyarországi Japán-kép, de a legeklatánsabb példákat érdekes módon a múzeumok világában kell keresni. 2016-ban rendezték meg a magyarországi japonizmus első átfogó kiállítását, „Gésák a Duna-parton” címmel. A címhez egy Boromisza-rajz címét kölcsönözték, talán azért is, mert arra gondolhattak, hogy a „gésa” szó már önmagában tömegeket vonz majd a kiállításra. Ugyan ezek a bizonyos tömegek végül nem özönlöttek a tárlatra, de egy Magyarországon élő japán nő figyelmét mindenféleképpen felkeltette az érdekes cím.
„Amikor meghallottam a kiállítás címét – Gésák a Duna-parton –, még jobban elkezdtem érdeklődni. Azon törtem a fejem, mit kerestek a gésák a Duna-parton a magyar képző- és iparművészet története során? A gésák szimbolizálnák a magyar japonizmust? Japánról az egész világon elterjedt imázs – a Fudzsi-jama, a gésa, a harakiri – tipikus sztereotípia, az átlag japán számára rendkívül közönséges. A gésa fogalmát ebben a kontextusban nem szívesen halljuk mi, japánok. Legalábbis a japán nők számára a gésa sosem volt szépségideál. Csodálkoztam, hogy a 21. században még a »gésa« szó külföldön közönséget csalogató hívószó lehet egy japán tárgyú kiállításon. Japán nőként szerettem volna kideríteni, hogy miért kapott helyet a szó a kiállítás címében”
– írta Sato Noriko a kiállításról írt beszámolójában az Új Művészet folyóiratban.
A gésázás persze nem csak magyar hagyomány. Április közepén a németországi Mannheimben egy 17 nyugdíjas asszonyból álló csoport tervezett beöltözni többek között „japán gésának” egy interkulturális táncbemutató erejéig, de a német Antidiskriminierungsstelle (antidiszkriminációs hivatal) megtiltotta a fellépésüket, arra hivatkozva, hogy „interkulturális érzékenységet sértenek az előadásukkal”. Egy 2,5 órás krízistalálkozót követően aztán megszületett a kompromisszumos megoldás: az asszonyoknak végül csak három jelmezelemről kellett lemondaniuk, többek között a kimonókhoz készült fekete parókákról.
De kanyarodjunk vissza Magyarországra. Jelenleg is fut egy kurátori előadássorozat egy Ázsiával foglalkozó magyar múzeumban, igen érdekes címmel: „Kurátori beavató előadássorozat…”. Nem lehet nem észrevenni, hogy itt az Ázsiával kapcsolatos érdeklődés már-már szakrális szemantikai keretbe kerül – nem véletlen, hogy nem a neutrális „bevezető” szót használták. A „beavatás” szó használatával a „távol-keletes” témák misztikus-okkultista, rituális keretbe helyeződnek. De hasonló szakralitást fedezhetünk fel a japanofilok tárgygyűjtési szokásaiban, lévén ők „szentély” vagy „kis oltárszerűség” néven nevezik azokat a helyeket, sarkokat a szobájukban, ahová kiállítják a „japános gyűjteményüket”.
Ehhez társul az is, hogy a pszichológiai vagy kulturális esszencializmus révén a Japánhoz mint „egzotikushoz” való viszony szavaiban, szófordulataiban egyre inkább csak bebetonozódnak a japánoknak tulajdonított, leegyszerűsített jellemzők, ezáltal még inkább erősödik a japánokkal szembeni explicit/implicit egzotikumérzet.
Az ikigai az új hygge?
Ha ma véletlenszerűen belépünk bármelyik könyvesboltba, gyakran találkozhatunk az önsegítő ezo-wellness irodalom végtelen könyvhalmainak tetején a „titkos japán tudás/művészet”-típusú zsánerkönyvekkel. Ezekben a könyvekben bizonyos (direkt lefordíthatatlannak tekintett) japán nyelvű fogalmak, japán szavak extrém felértékelése, nyugati hipermisztifikálása és hiperegzotizálása történik, ahol Japán egzotikus ázsiója teremti meg és legitimálja a fogalom különlegességét. Így válik szemünk láttára az ezo-wellness irodalom lefordíthatatlannak tekintett életstílusfogalmi trendjében a japán ikigai az új hygge-vé, legyen szó erdőfürdőzésről vagy Kondo Marie rendrakásáról.
Közelségnarratívák, pozitív kollektív emlékezetek
A (leginkább) alternatív körökben Japánnal szemben érzett misztikus magyar közelségérzet ideológiai, identitáspolitikai alapokon nyugszik, és a turanizmus elméletében gyökerezik. A politika és diplomácia által előszeretettel támogatott pszeudotudományos rokonságkeresésnek semmi köze nincs a tudományokhoz vagy a racionális gondolkodáshoz, sokkal inkább egyfajta vallásos hiten alapszik, ami okkultizmussal, ezotériával, egzotizálással keveredik. A munkamódszere az, hogy ideológiai meggyőződéséhez támasztékokat fabrikál egyfajta spirituális meggyőződés alapján.
Ezzel párhuzamosan léteznek olyan, időről időre megjelenő, majd a kollektív emlékezetből ki-kikopó emlékek, amelyek hozzátesznek az adott időszak pozitív Japán-képéhez. Itt említhetjük az 1904–1905-ben zajlott orosz-japán háborút, a Japán győzelme iránti magyar szimpátiát és a tényt, hogy a 19. század végi, német eredetű „sárga veszedelem” elméletnek is leginkább a negációja vagy ellenpropagandája jelent csak meg akkoriban a közvéleményben. Ide sorolható továbbá a japán táborokból hazatérő magyar hadifoglyok által hazahozott pozitív Japán-imázs is – 1914-ben a Csingtaónál elsüllyedt Kaiserin Elizabeth 56 magyar foglya került különböző japán hadifogolytáborokba, ők 1920 körül értek haza, míg 1920 elején a Kelet-Szibériában lévő magyar hadifoglyok száma több mint tízezer fő volt, és az oroszok távozása miatt a terület feletti fennhatóságot, így a foglyok őrzését is, az egymást váltó amerikai és japán intervenciós csapatok biztosították. Valamikor még a kollektív emlékezet része lehetett, hogy Japán a trianoni béketárgyalásokon olykor a magyar érdekek mellé állt. De említhetjük még az úgynevezett japán „szamurájkötvényeket” is, amelyek részben finanszírozták az 1989-es rendszerváltást, illetve a kilencvenes évektől Magyarországon jelen lévő Suzuki autókat, amiket sokan ma is a „mi autónk”-ként aposztrofálnak.
Japán ázsiója
Japán magas ázsiójának már a 19. század vége felé része volt, hogy a korabeli európai utazók a tisztaságot tartották a japánok egyik legkiemelkedőbb jellemvonásának. A tisztaság ekkoriban a fejlődés, a globális kulturális hierarchiában való emelkedés és az ebben a hierarchiában elfoglalt hely szimbóluma volt. A japánok és a tisztaság kapcsolata mára már szinte memetizálódott, emlékezzünk csak a legutóbbi, katari focivébén a lelátókon maguk után szemetet szedő japán szurkolókról szóló újságcikkekre.
A századforduló Magyarországán váltakozó, egymással párhuzamosan élő képek éltek Japánról és a japánokról. Volt egyfajta spektákulum-élmény (japán akrobata-csoportok léptek fel Magyarországon 1869-től, Japán megjelent a bécsi világkiállításon 1873-ban), létezett még a színházi romantika élménye (japán női szerepek jelentek meg a dráma, opera, operett műfajaiban), de ugyanúgy társították a japánokhoz a frivol humort, a könnyed szórakozás élményét (kuplédalok formájában), míg a japán tárgyak mint kommersz fogyasztói árucikkek és státuszszimbólumok is megjelentek. Jellegzetesen uralkodó volt még a férfi utazók által formált flört-lehetőség képe, főleg azon utazók között, akik Japánban helyi nőkkel ismerkedtek, és a korai korszakban még ideiglenes házasságot is kötöttek fiatal japán nőkkel.
Japán népszerűsége – és a mai, soft-power „Cool Japan” kampány ősverziója – a 19. század végén elinduló japonizmushullámmal kezdődött. Ha megpróbáljuk valahogy meghatározni a nyugat japonizmusát és kommerciális japándivatjait a posztkolonializmus és japanofília árnyékában, akkor azt mondhatjuk, hogy ez azt a folyamatot, jelenséget jelenti, amikor a nyugati ego – saját magába beleunván – a globális centrum kegyeit kereső Japán kulturális kellékeinek, tárgyainak, technikáinak és fogalmainak felhasználásával (többnyire leginkább azok gyenge, üres, felszínes, eredeti kontextusukból kiemelt, ad-hoc használatával, stilizálásával, élvezetével és kihasználásával, illetve azoknak még az eredetinél is autentikusabbnak tűnő, aprólékos utánzásával és lemásolásával) mintegy kedélyesen elszórakoztatja magát egy képzeletbeli spektákulum színpadán, melyben saját maga osztja ki és játssza is el egyben a japán szerepeket. Ebben a drágának tűnő, valójában olcsó színjátékban sem magának Japánnak, sem maguknak a japánoknak nem jut valódi, aktív szerep. Ők maguk, valamint a kulturálisan eredetileg hozzájuk kötődő tárgyak és fogalmak is pusztán ennek az olcsó egotripnek a hangulatemelő színes díszleteként szolgálnak. E tevékenység egyetlen célja egy alapvetően gyanúsan egocentrikus, látványosan egzotikusra hangolt, kedélyes, könnyed szórakozás és exhibicionizmus. Ebben a folyamatban soha nem volt cél vagy akarat Japán, a japánok és a hozzájuk kötődő tárgyak, fogalmak bárminemű mélyebb megismerése, értő felfedezése. Sokkal inkább fedezhetők fel benne a valamiféle válsággal küzdő nyugati öntudat önértékelési zavarainak nyomai.
Egy második kommercialista Japán-hullám is megfigyelhető Magyarországon, amit a nyolcvanas évek kínai kungfu-filmjei és A shógun című sorozat generált. A konzumerista japánimádat kapudrogjai is ekkor szivárogtak be Magyarországra: japán autók, órák, fényképezőgépek, horgászfelszerelések, audio/hifi-berendezések, kütyük, robotok, dizájncuccok, ruhák, majd idővel a japán popkultúra termékei.
A Japán népszerűségéről szóló mai, nagymintás felmérések összecsengenek abban a tekintetben, hogy Japán töretlen népszerűségnek örvend a világban. Japán mint ország brandje egy 2022-es felmérés szerint jelenleg a második legnépszerűbb Németországé után. Bár nem szorosan ide tartozik, de igen beszédes a Magyarország-brand helye ebben a felmérésben (32. hely, Mexikó és Kína között).
Ezt a trendet használják ki a „japán barátságot” (bármit is jelentsen ez) promotálni hivatott szervezetek is, mint például a Magyar–Japán Baráti Társaság – kis historiográfiai pikantéria, hogy a hasonló baráti társaságok az 1945-ben megalakult Magyar–Szovjet Művelődési Társaság mintájára jöttek létre, az pedig extra pikáns hab a tortán, hogy a nevezett baráti társaság mostani vezetője egy valaha ruszisztikával foglalkozó irodalmár. Ha egy kicsit megkapargatjuk ennek „kultúranépszerűsítő” tevékenységnek a felszínét az általuk szervezett „Japán-napok” irányából, felsejlik az ilyen rendezvényeken a félperiféria átlagemberének kínált, kontextusukból kiemelt, környezetüktől megfosztott és izzadságszagú sportcsarnokokba vagy lambériaszagú művházakba véletlenszerűen összezsúfolt szellemi wellness-élménycsomagok totálisan kusza egyvelege. Megfigyelhető az extrém workshopos szakosodás (bármi ami japán, csak valamilyen niche dolog legyen), hiszen újabb és újabb dolgokkal kell kiegészíteni az újdonságra vágyó, kielégíthetetlen fogyasztói igényeket. És ezekkel esetenként akár jól is lehet keresni.
Japán mint a „magyar minta” exportjának célországa
Miközben Magyarország külpolitikája nyomán kezd elszigetelődni a világban, 2022-től (de legkorábban 2018-tól) érdekes politikai exportcikk jelent meg egyes amerikai és japán alternatív és közösségi oldalakon. Az utóbbi években megfigyelhető Magyarország család- és migrációs politikájának propagandaexportja, egyfajta „magyar modell” exportálása, amely mögött erős bel-, és külpolitikai retorikát lehet felfedezni arról, hogy Magyarország kivételes, modell- és példaország, már-már az amerikaiakéra emlékeztető küldetéssel. A retorika az online alternatív médiában is megjelenik, vegyes népszerűséggel – a japán Youtube-on 30-40 ezer megtekintésnél jár, a japán Twitteren lényegében jelentéktelen érdeklődés övezi. Japánban kb. 2018-tól van egyfajta mesterségesen generált politikai érdeklődés a téma iránt. E politikai propagandatevékenység „sikerét” egy magyarok iránt érdeklődő japán a Twitteren fogalmazta meg találóan: „Úgy érzem, hogy Magyarország családpolitikáját kevésbé annak dicsérete végett, mint inkább pusztán buzz-tartalomként fogyasztják a japán Twitteren.”
Érdekes megnézni azt is, hogy a magyar családpolitikai modell exportja vajon mennyire talál valós, befogadó érdeklődésre Japánban. Ehhez segítségül hívhatjuk az Inglehart–Welzel-féle kulturálisérték-térkép legutóbbi felmérését, amely szerint a japán értékek a magyarokhoz képest nagyobb szekuláris-racionális értékeket mutatnak, és az önkifejezés szempontja is fontosabb Japánban, míg Magyarországot inkább a tradicionális értékek jellemzik, valamint a túlélési érték is magasabb a magyarok esetében, ami azt jelenti, hogy nálunk jobban a gazdasági és fizikai biztonságra helyeződik a hangsúly, illetve viszonylag etnocentrikus szemlélet és a bizalom, a tolerancia alacsony szintje jellemző.
Kinek az érdeke, hogy Japán misztikus és egzotikus maradjon?
A fentiek mellett több olyan folyamat hat egymásra, ahol a Japánnal foglalkozók szinte érdekeltek abban, hogy a Japánnal kapcsolatos sztereotipizálások folyamatosan a felszínen maradjanak. Ilyenek például az egyetemek japán szakjai is, ahol sok esetben egyfajta weeb-keltetés történik, lévén az egyetemek kiemelt gazdasági érdeke a szakra jelentkező, a számokat tekintve az utóbbi 5-10 évben extrém módon növekvő J- és K-pop-függő és japános-keleti geek-kultúra-fogyasztó fiatalok minél nagyobb arányú befogadása, az ő igényeik kielégítése, de legfőképp a felvételük által befolyó bevételek növelése – miközben világos, hogy ennyi „japanológust” a piac nem képes felszívni.
Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy milyen nagy arányban van jelen az explicit vagy implicit japanofília olyan szakemberek között, akik Japánnal foglalkoznak – többek között ide tartoznak egyes japanológusok, szociológusok, művészettörténészek, nyelvészek, antropológusok, geográfusok vagy gazdaságtörténészek. Ők gyakran hajlamosabbak és fogékonyabbak arra, hogy Japánt rózsaszín szemüvegen keresztül – de legalábbis az eredetinél lényegesen kedvezőbb színben – lássák és láttassák, hiszen jól felfogott érdekük, hogy Japánt a nyugati értékek és a közvélekedés szempontjából kedvező fényben ábrázolják. Ide tartozik még a nyomtatott és online médiafelületeken fel-feltünedező „beszélő fejek” szerepe: nekik is érdekük, hogy a sajtóban minél többször megjelenjenek, és a közéletben bármi áron jelen legyenek, ha bármilyen japán dologról szó esik – függetlenül attól, hogy mennyire értenek az adott témához. Figyelembe kell egyben venni az ilyen szakemberek tudatalatti motivációit is: nekik japán kollégáik előtt is jó színben kell feltűnniük kutatásaikkal, különösen akkor, ha szeretnék, hogy Japánba is meghívják őket előadni. Tehát, aki Japánt pozitívan ábrázolja, azt nagyobb valószínűséggel fogadják jól Japánban, mint azt, aki esetleg kritikai hangokat is hallat. Így generál a pozitív vagy kritikamentes japán-kép propagálása japán meghívásokat, kitüntetéseket, támogatásokat, ami aztán cserébe – legalábbis látszólag – növeli a szakember presztízsét és státuszát.
Nárcisztikus életízesítő
Kétségtelen, hogy a Japánnal való szakmai vagy laikus foglalkozás mély érzelmi tölteteket és átéléseket generál. Jó példák erra azok a szavak, amelyeket a japán kultúrához való viszony leírásakor fogalmaznak meg a közbeszédben: ilyenek például a „mánia”, „vonzalom”, „tisztelet”, „szeretet”, „szerelem”, „hála” szavak. Ez a mélyebb érzelmi átélés különösen jellemző a geek kultúra követői között, és ebben a közegben figyelhető meg leginkább a xenofília, valamint az ezzel kéz a kézben járó allofília, vagyis az idegen kultúrák fel- vagy túlértékelése.
Noha nem állnak rendelkezésre vizsgálatok a Japán-mánia mögött meghúzódó pszichopatológiáról, jelen sorok szerzőjének évtizedes, empirikus megfigyeléséből kirajzolódik egy feltevés, miszerint sok esetben egyenes arányosság lehet egy adott személy grandiózus, manipulatív nárcisztikus személyiségzavara és identitásválsága, valamint japanofíliája között.
A magyar japanofília szépen megkomponált, sztereotípiákból és félremagyarázott percepciókból formált papírmasé díszleteinek árnyékában Japán sokszor csak egy kiegészítő elem, amolyan „életízesítő”: a modern, identitásválsággal küszködő kelet-európai ego virtuális Vegetája, Podravkája, umamija vagy MSG-je.
A szerző japanológus, a tokiói Vaszeda Tudományegyetem volt posztgraduális ösztöndíjasa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
