Vámpírtömegsírt találtak Lengyelországban
Valósággal hemzseghettek a vámpírok a 18. század és a 19. század közepe között a lengyelországi Luzinóban: egy útépítés során 450 sírt és két csontvermet tártak fel a faluban. A sírokat utólag megbolygatták: a halottak fejét levágták, ahol pedig a helyiek nem érezték elegendőnek ezt az óvintézkedést, továbbiakat is tettek annak érdekében, hogy az elhunytak ne térhessenek vissza az élők közé. A szertartások alapján a feltárást vezető régész, Maciej Stromski szerint a fejlevágás és a többi babona is arra utalt, hogy a luzinóiak vámpírnak tartották az elhunytakat.
A holttestek fejét, miután eltávolították, a térdek közé vagy lábhoz helyezték. Stromski szerint a sírok 30 százalékában téglákat is elhelyeztek a testek feje és karja és lába mellé. A vámpírgyanús holttestek szájába pénzérmét helyeztek, ezek közül az egyiket 1846-ban verték. Arról nem szólnak a hírek, hogy mikoriak lehettek a legrégebbi sírok, annyi bizonyos, hogy a közeli templom a tizennyolcadik század elején épült, a körülötte lévő temetőt pedig többször is bővítették, ezen alkalmak valamelyikénél tölthették fel a régi csontokkal azokat a gödröket, amelyeket szintén most tártak fel. Egy, a halála után lefejezett nő mellkasán egy gyerek koponyáját is elhelyezték.
Nem elszigetelt eset
A tizenkilencedik századi Lengyelországban a vámpírhit igencsak elterjedtnek számított: míg más vidékeken gyakran csak bizonyos betegségekkel, például a tuberkolózissal társították a vámpirizmust. Ha az elhunyt egy családtagja nem sokkal a temetés után meghalt, az már gyanúsnak számított: úgy tartották, hogy a halott tért vissza, és ő ragadta magával a rokonát.
Paul Barber történész, a Vampires, Burial and Death: Folklore and Reality című vérszívómonográfia szerzője szerint Lengyelországban leginkább a lefejezésben hittek, ha a holtak visszatérését akarták meggátolni, ennek megfelelően az sem túl meglepő, hogy Luzinóban is ezt a megoldást választották. A téglával történő temetés sem számít kifejezetten ritkaságnak, igaz, a legtöbb esetben a téglát vagy kavicsot a halott szájába helyezték.
Barber szerint az is előfordult, hogy a téglát a test álla alá tették: ezzel azt akarták meggátolni, hogy kinyithassa a száját. A szájba helyezett ezzel szemben kő arra szolgált, hogy a halott „szopogathasson valamit”, és ne kapjon kedvet a vérszíváshoz. A holttest szájába helyezett pénz valószínűleg az ókori görög gyakorlatra utal vissza, de Barber szerint elképzelhető, hogy az idők során már más jelentőséget tulajdonítottak neki: nem a túlvilágra küldött viteldíj volt a révésznek, hanem inkább védelmező talizmán, ami meggátolja, hogy az illetőből vámpír válhasson.
Arccal lefelé
Attól még, hogy vámpírnak kijáró temetést kaptak, nem biztos, hogy a sírban fekvő emberek mindegyikéről úgy gondolták, hogy valóban vámpír volt, bár az, hogy levágták a fejüket, legalábbis erős gyanúra utal. Egy 1674-es lengyel beszámoló szerint akkor, ha az elhunytról feltételezhető volt, hogy vissza fog térni az élők közé, jellemzően arccal lefelé temették el. Ezt exhumálás után is megtehették, ebben a történetben is ez történt, de ez még nem gátolta meg a halottat a további garázdálkodásban, a helyi pap ekkor arra utasította a falubelieket, hogy vágják le a holttest fejét, ez már hatott. Más vidékeken inkább a karóra esküdtek.
Az egyre több vámpírsír mellett a lengyel bírósági iratok is a vámpírhit széles körű elterjedtségére utalnak: Jan Perszon történész szerint még a tizenkilencedik században is több olyan esetet jegyeztek fel, amikor az elkövetőt egy sír megzavarása miatt több évnyi börtönre ítélték. A büntetéseknek nem maradt el a hatása: a holtak lefejezése egyre ritkábbá vált, ezzel párhuzamosan viszont a szelídebb módszerek továbbra is virágoztak, a temetési szokások közül több is a vámpír időben történő felismerését célozta.
Annak, aki biztosra akart menni, volt hova nyúlnia: a széles körben ismert ellenszerek (fokhagyma, kereszt) mellett hatékonynak tartották azt is, ha valaki a vámpírként eltemetett rokona véréből ivott, ez megóvta a többi vérszívó támadása ellen. Adam Fischer néprajzkutató szerint ez a szokás még a tizenkilencedik században is fennmaradt – ahogy a mostani leletek tanúsága szerint a holtak lefejezése sem merült feledésbe legalább 1846-ig.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: