A ketchup története tele van rejtélyekkel, kezdve rögtön azzal, hogy egyáltalán hogyan kell kimondani a szót. A világ, és persze Magyarországon két táborra szakadt, kecsapozókra és kecsöpözőkre, akik hajlamosak kölcsönösen hülyének nézni egymást. Mostanra a „kecsap” forma számít elterjedtebbnek, pedig ahogy Nádasdy Ádám nyelvész, költő 2003-ban rámutatott, tulajdonképpen a „kecsöp” tekinthető eredetinek. És ahogy az már az ilyen átvételeknél lenni szokott, persze végül senkinek nem lett igaza, vagy mindenkinek az lett.

A galibát Nádasdy szerint az angol rövid u kiejtése, illetve a különböző kiejtési változatok elterjedése okozta. „A középkorban még rend volt, minden rövid u-t rövid [u]-nak ejtettek, tehát a lunch ’ebéd’, cut ’vágni’, full ’tele’ szavak szépen [luncs, kut, full]-nak hangzottak” – írja. A tizenötödik században Dél-Angliában a rövid u ö-szerűvé változott, „kivéve, ha előtte p, b, vagy f állt”. Anglia északi részén megmaradt a rövid u, London környékén viszont az ö kiejtése is tovább változott egy a- vagy á-szerű hangra. Magyarországra bécsi közvetítéssel számos angol jövevényszó érkezett, ezeknél pedig az ö-s kiejtést és az ennek megfelelő átírást is alkalmazták, később, a (BBC-s, londoni kiejtést követő) hanganyagok elterjedésével már itt is az a-s alakok terjedtek el, kivéve persze azokat a szavakat, amelyek már ö-vel rögzültek.

Rendben, hogy kecsöp, de mi a neve?

De nem csak a szó kiejtése okoz fejtörtést: a ketchupkutatók az angol szó etimológiáját is csak találgatni tudják. A legvalószínűbb feltevés az, hogy kínai eredetű, és egy ke-chiap nevű fermentált halszósz után keresztelték el. A britek először a 18. században találkoztak vele, még csak nem is Kínában, hanem Malajziában, ahol már kecap néven szerepelt. Angol nyelvterületen aztán számtalan további változat (pl. catsup, cotsup, kotchup, cackchop stb) is elterjedt. A Food & Wine cikke szerint ez a katyvasz Amerikában egészen 1981-ig megmaradt, az egyik nagy ketchupgyártó tájegységtől függően ketchup, catsup és cornchops néven is forgalmazta ugyanazt a terméket. A kérdést végül a kormány döntötte el, amikor a ketchupot a kedvezőbb „zöldség” kategóriába sorolták a közétkeztetésben, a catsupot viszont nem.

Vatel és a ketchup

Ezek már paradicsomos szószokat jelöltek, de a halszósztól hosszú út vezetett a paradicsomig. Andrew Smith gasztrotörténész ketchuptörténeti alapvetésében (Pure Ketchup: The History of America’s National Condiment) Elizabeth David gasztroírót idézve azt írja, hogy a ketchup további lehetséges eredete a caveach, egy ecetes-fűszeres páclé, amiben sült makrélát tartósítottak (ez a szó viszont a spanyol escabeche, „pácolt hal” kifejezésből ered). Ez aztán mindenhol mást jelentett, és – legalábbis David szerint – ennek a különböző változatai Japánban és Mexikóban is megjelentek.

E. N. Anderson antropológus viszont úgy gondolja, hogy francia eredetű szóról van szó: az escaveche eredeti jelentése „étel szószban”. Itt sincs vége a történetnek: Smith gyűjtése szerint mindeddig felmerült az előbbiek mellett felmerült a japán, a kelet-indiai, indonéz, a spanyol, a portugál és a vietnámi eredet is. A 19. század elején működő brit esszéista, Lancelot Sturgeon szerint a legendás francia szakács, François Vatel találta fel a tizenhetedik században, de mivel Vatel nem hagyott maga után szakácskönyvet, és Sturgeon nem árulta el, hogy miért gondolja ezt, erre további bizonyíték nincs. A korabeli francia szakácskönyvek sem említik a ketchupot, a későbbiek viszont egyöntetűen azt állítják, hogy angol találmányról van szó.

A garum visszatér

De mi is volt valójában a ketchup? A kezdeti időkben igazából bármi lehetett: a legelterjedtebb elmélet szerint a brit tengerészek valamilyen szója- vagy halszószt kóstoltak, és hasonlóra vágytak otthon is. A paradicsom ekkor még szóba sem került, a korai receptek savanyított zöld dióból, gombából, májból vagy babból készültek ecet, szardella és fűszerek hozzáadásával (a babos receptet annak a brit Richard Bradley botanikusnak köszönhetjük 1732-ből, aki először közölt ananászos recepteket). Létezett bodzabogyó-alapú ketchup is, a Prince of Wales catsup is hallal készült. Mark Kurlansky gasztrotörténész (és sóspecialista) szerint a szószok előállításához nélkülözhetetlen volt jelentős mennyiségű só hozzáadása, egyébként szinte bármiből készülhettek, bár az előbb felsorolt májas ketchuphoz képest a citromketchup már alig számít meglepőnek. Kurlansky egyébként a ketchup indonéz eredete mellett teszi le a voksát, szerinte egy kecap ikan nevű, szójából és halból készült sűrű szószról kapta a nevét.

„Ezzel a szósszal egy elefántot is meg lehet enni"

Kurlansky szerint ennek megfelelően az eredeti ketchup nem is volt más, mint a rómaiak által is kedvelt fermentált halszósz, a garum egy változata. Bár a gyakorlat korábban is ismert lehetett, az angolok a tizenhetedik század elején kaptak csak rá igazán a sózott szardellára; az eljárás során a halhús eloszlik, az így készült szószért pedig a rómaiak után a modern európaiak is majd megvesztek. Egyik nagy kedvelője, a világ első étteremkritikusa, Alexandre Balthazar Laurent Grimod de la Reynière (civilben jogász) szerint „ezzel a szósszal, ha megfelelően van elkészítve, egy elefántot is meg lehet enni”. A sótörténész szerint ez a szósz, amit 1668-ban a francia Pierre Gontier még római mintára garumként emlegetett, egyszerűen csak új, Indonéziából származó nevet kapott a tizennyolcadik századi Angliában.

Az első ismert nyugati ketchuprecept (katchup néven) Eliza Smith 1727-ben megjelent könyvében, a The Compleat Housewife-ban jelent meg. A korai receptek többségéhez hasonlóan ez is javarészt szardellából készült, borral és fűszerekkel, és nagyon hasonló lehetett az 1830-as években feltalált (vagy újrafeltalált) Worcestershire-szószhoz. Hiába, nincs új a Nap alatt, viszont a Worcester azért is számíthatott újdonságnak száz évvel az eredeti recept megjelenése után, mert az angol ketchupkedvelők addigra elkezdtek elfordulni a haltól. Az eredeti, Lea & Perrins-féle szósz receptjét titokban tartották, de két dolog biztosan szerepel benne: hal vagy halszósz és melasz.

Szakítás a hallal

Margaret Dods 1829-ben megjelent könyvében, a Cook and Housewife’s Manualban több célra is javasolja a catsup használatát, de az általa közölt receptben már nem szerepel hal. Ez akkoriban is elterjedt, de egyre kevésbé divatos volt: ahogy Dods írja, „sokan szardellát, fokhagymát, cayenne-i borsot és efféléket tesznek a catsupba, mi azonban nem értünk egyet ezzel a módszerrel: ezek az ízek nem illenek minden ételhez, ha pedig mégis szükség lenne rájuk, később is lehet pótolni őket”.

Nem csoda, hogy Dods csaknem száz recepthez használja a ketchupot: a megjelenése után Angliában a szósz hamar különösen népszerű lett. Sarah Harrison 1743-ban megjelent könyvében (House-Keeper’s Pocket-Book) azt javasolja az olvasóinak, hogy inkább szerezzenek be boltit, ami azt is jelentette, hogy eddigre többféle gyártmány is kapható volt. Az ezt megelőző időszakban a házi ketchup terjedt el az országban. Harrison könyvének megjelenésekor Smith szerint háromféle ketchupot különböztettek meg: a hal-, a gomba-, és a dióalapút, a paradicsomosra még várni kellett, és az sem egészen úgy nézett ki, mint amit ma megszoktunk.

Az illetlen paradicsom

Ennek több oka is volt: az európaiak viszonylag sokáig viszolyogtak a paradicsomtól, sőt, egyesek még mérgezőnek is tartották. Egy paradicsomkedvelők között jól ismert történet szerint Amerikában annyira tartottak tőle, hogy egészen 1820-ig kellett várni rá, hogy valaki nagy nyilvánosság előtt elfogyasszon egy paradicsomot. Erre a salemi bíróság lépcsőjén vállalkozott egy Robert Gibbon Johnson nevű agronómus. Sajnos a történetet semmi sem támasztja alá, de Clarissa Hyman, a The Tomato: A Global History című könyv szerzője szerint a sztori elterjedése legalábbis azt mutatja, hogy nem tartották egészen lehetetlennek. Vagy azt, hogy valaki szerette volna, ha Salemről nem a boszorkányperek jutnak az ember eszébe.

A ketchup ráadásul két szempontból is hátrányból indult: a 18. század közepén a padlizsánt és a paradicsomot is ördöginek tartották. Az ekkor praktizáló olasz Chiari abbé szerint nem elég, hogy már maguk a szószok is bűnös falánkságra csábítják az embert, a paradicsom már magában is az ördögtől való: a gyümölcs kívánatossága és zamatossága „parázna gondolatokat” ültethetnek a jámbor papok fejébe, és „olyan szenvedélyeket szíthat bennük, amilyeneket egy szerény, rücskös krumpli soha nem lenne képes”. Mi sem mutatja jobban, hogy hogy változik az emberi ízlés, mint az a tíz évvel ezelőtti bulvárhír, ami egy angol tiszteletesről szól, akinek teljesen ártatlan körülmények között egy krumpli ragadt a seggébe.

A paradicsomkonzerv

Nem csak a tiszteletes gyengült el: az egész emberiség elesett a szenvedélyekkel folytatott küzdelemben, és a paradicsom előbb Európában, majd innen visszatérve Amerikában is egyre népszerűbbnek számított. Hyman szerint az elterjedésének a legnagyobb akadálya éppen az volt, hogy viszonylag nehezen lehetett tartósítani, a technika azonban ezt az akadályt is elhárította. Nicolas Appert francia mérnök, a konzerv ősatyja a tizenkilencedik század elején sűrített paradicsommal vágott neki a konzervezésnek, nem sokkal később pedig az amerikai és angol üzemekben is készültek már paradicsomkonzervek. A konzerv megvolt, a ketchup is megvolt, innen már csak egy lépés volt, hogy megszülessen a paradicsomos ketchup.

Az első paradicsomos próbálkozások

Meg is született. Bár a mainstream ketchuptörténelem úgy tudja, hogy az első paradicsomos ketchuprecept James Mease philadelphiai orvos nevéhez fűződik, Mease 1812-ben csak az első nyomtatásban megjelent receptet jegyzi: Amerikában már körülbelül húsz évvel korábban ismerték a „valódi” ketchupot, de a receptek csak kéziratos formában maradtak fenn. Smith két, egymástól független receptre is hivatkozik 1795-ből: az egyik szerzője egy bizonyos Mrs. Michell, aki szerint a „szerelem almáit”, ahogy akkoriban a paradicsomot hívták, fel kell szeletelni, bőven lesózni, majd szegfűborssal, szegfűszeggel és egészborssal fűszerezni. A felfőzött szószt aztán egyenlő arányban elegyítette az összezúzott paradicsommaggal és -héjjal.

A második Smith által hivatkozott recept Sally Bella és James Dunlop szakácskönyvében jelent meg az 1800-as évek elején, itt a lesózott paradicsomot két napig állni hagyták, majd leszűrték. Miután a harmadára visszaforralták, a szószt szegfűszeggel, gyömbérrel, szerecsendióval, hagymával és paprikával fűszerezték, majd a tartósítás érdekében valamilyen szeszes itallal öntötték fel (erre a célra néhány későbbi recept kifejezetten brandyt javasol). A mendemondák szerint egy Francis Vigo nevű szardíniai bevándorló Louisianában szintén kísérletezett a paradicsomos ketchuppal: ő a paradicsomot marhahúsos alaplével kombinálta a mártásához.

Mease francia ketchupja

James Mease philadelphiai orvos és hortikulturalista először 1804-ben említette, hogy a paradicsomból finom ketchup készül, „amit a franciák előszeretettel fogyasztanak”. Itt valószínűleg nem igazi franciákra gondolt, hanem a haiti forradalom idején Amerikába érkező, francia kreol nyelven beszélő menekültekre. Arra nincs bizonyíték, hogy a ketchup szót bármilyen formában használták volna, de arra van, hogy szerették és használták a paradicsomot (szósz formájában is), és Hyman szerint sokat tettek a zöldség (gyümölcs) népszerűsítéséért Amerikában.

Mease mindenesetre már ketchupnak hívta a szószt, és 1812-ben előállt a saját receptjével is. A helyzetet némileg bonyolítja, hogy bár a paradicsomos ketchupot nem feltétlenül fogyasztották korábban, a paradicsomszószt több konyha is ismerte, csak épp senki sem hívta ketchupnak. Angol nyelven az első paradicsomszósz-receptet a brit Alexander Hunter publikálta 1804-ben, nem sokkal később Maria Eliza Rundell szakácskönyvében Angliában és Amerikában is megjelent.

Mease ketchupja nagyon hasonlított Hunter szószához, viszont sok mindenben különbözött a korábbi ketchupoktól: szűretlen paradicsompürét használt, viszonylag kevés fűszert, és hiányzott belőle az ecet. A szósz romlását ecet helyett a hozzáadott brandyvel próbálta megelőzni, halat pedig egyáltalán nem rakott bele – viszont cukrot sem.

Ecet és cukor nélkül

A ketchup romlása komoly problémát jelentett: a cukor drága volt, a só olcsó, de ez persze a késztermék ízén is nyomot hagyott. Lydia Maria Child 1829-ben Bostonban megjelent szakácskönyvében, a The American Frugal Housewife-ban már azt állítja, hogy a legjobb ketchup paradicsomból készül: ehhez a paradicsomot kézzel össze kell törni és 24 órára félre kell rakni, majd szitán áttörni, fokhagymával, szegfűborssal, szerecsendióval, borssal és mustármaggal kell fűszerezni. A beforralt szószt harmadára beforralva üvegekbe kell tölteni – ez már nagyon hasonlít a mai ketchupokra, de ahogy Child is felhívja rá a figyelmet, a szószhoz „bőségesen kell adagolni a sót és a fűszereket”. Child leginkább pácokhoz, levesekhez és ragukhoz javasolja a használatát, igaz, még catsup néven emlegeti a savanyúságok levét is, amit halhoz ajánl.

Mocskos, rohadt és büdös

A ketchup, ami mindeddig főként brit találmánynak számított, a paradicsommal amerikanizálódott, a szósz romlása viszont még mindig problémákat okozott – olyannyira, hogy a francia Pierre Blot szakács még 1866-ban is „mocskos, rothadt és büdös” holminak nevezte a kereskedelmi formában kapható ketchupokat. A gyárak különböző tartósítószerekkel, köztük kőszénkátránnyal és nátrium-benzoáttal próbálták kívánatosabbá és hosszan elállóvá tenni a termékeiket, de ezeket nem mindenki tekintette egészségesnek, az előbbiről hamar ki is derült, hogy hiába őrzi meg a paradicsom szép piros színét, rákkeltő. A nátrium-benzoátot ma a legtöbb szakvélemény ártalmatlannak tartja, amennyiben mértékletesen fogyasztják, de a korai ketchupgyárosok valószínűleg ebben sem ismertek mértéket.

A tartósítószerek egyik legnagyobb ellenzője Harvey Washington Wiley, az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatalának első biztosa volt.

A század elejétől Amerikában százával nyíltak ketchupgyárak, illetve olyan üzemek, ahol ketchupot is készítettek: a termékek különböző minőséget képviseltek, az összetételük nagyban függött a szakács személyes ízlésétől, és általában nem elég érett anyaggal dolgoztak - azzal, ami a szüret után megmaradt, a kellemetlen ízt pedig mértéktelen sózással és fűszerezéssel próbálták elnyomni.

Heinz színre lép

Az egyik ilyen feltörekvő vállalkozás az 1869-ben alapított pennsylvaniai Heinz & Noble volt, ami számos nagyvállalathoz hasonlóan gyakorlatilag egy sufniból indult. Smith szerint az első „gyár” egy szobából és egy egy háromnegyed hektáros kertből állt, a cégnek pedig két alkalmazottja volt, Mrs. Schultheis és Mrs. Bingham, akik kiválóan értettek a befőzéshez. A cég 1875-ben csődbe ment, majd Heinz bátyja és unokatestvére új céget alapított F. és J. (Frank és John) Heinz Company néven. Henry, az előző cég tulajdonosa maradt az agy, de ő a folyamatban lévő csődeljárás miatt hivatalosan nem vehetett részt az új cég munkájában. 1888-ra aztán megfizette az adóságait, és visszatért a céghez, ami ezután H. J. Heinz néven futott tovább.

A ketchup eleinte nem tartozott a Heinz legfontosabb termékei közé – a testvérek inkább tormában utaztak, de ez az 1880-as évekre megváltozott. Henry 1882-ben védette le a ketchuposüveg formáját, és irtózatos terjeszkedésbe kezdett: sorban nyíltak az üzemei, a századfordulóra pedig a világ legnagyobb ketchupgyárosává vált. Nem is állt meg egyetlen fajtánál, de egyvalami közös volt bennük, legalábbis a századforduló után: nem használt hozzájuk tartósítószert. Harvey Wiley Amerika egyik leggazdagabb élelmiszeripari vállalkozójában valószínűtlen szövetségesre talált a tartósítószerek elleni küzdelmében.

Heinz hitt a marketing erejében: a termékeit kiállításokra vitte, gyárlátogatásokat szervezett az érdeklődőknek, és még a nyolcoldalú ketchuposüveget és azért tervezte ilyenre, hogy a vásárlók több szögből is megcsodálhassák a termékét. A portékáit átlátszó üvegben árulta, és amikor a fülébe jutott, hogy Wiley szerint az általa is használt tartósítószerek károsak lehetnek az egészségre, az elsők között lépett – egyebek mellett azért is, mert felismerte, hogy a fogyasztók bizalmának megnyerésével anyagilag is többet nyer, mint amennyit spórolhatna a tartósítószerek használatával. Azért a marketingtevékenységet sem hanyagolta: New York első, 1900-ban üzembe helyezett neonreklámja is a Heinz ketchupot népszerűsítette.

Számmisztika és politika

A lépés bejött, de Heinz nem is bízta a véletlenre a sikert: ügyelt rá, hogy az amerikai politikusokhoz is eljussanak az aggodalmai, egyúttal értesüljenek arról is, hogy ő és a cége kerüli a potenciálisan káros adalékanyagok használatát. Amikor 1906-ban meghozták a két első fogyasztóvédelmi törvényt, mit ad Isten, Heinz termékei tökéletesen megfeleltek az előírásoknak. Az már csak hab a tortán (ketchup a virslin), hogy azzal, hogy a ketchuphoz csak jó minőségű, érett paradicsomot használt, és nem konzervipari hulladékot, mint azt korábban sok versenytársa tette, megemelte a szósz pektintartalmát, ezzel is tartósítva a ketchupot. Nem a Heinz volt az egyetlen gyár, amelyik tartósítószer nélkül készítette a szószát, sőt, amikor egyre hangosabbá váltak a nátrium-benzoát-ellenes hangok, a legtöbben felhagytak a használatával, de Henry Heinz volt az, aki a legjobb ütemérzékkel lépett.

Cukorbomba

Persze ehhez kellett az addigra olcsóbbá váló cukor és az ecet is, a ketchupot pedig, hiába minősítette a Reagan-adminisztráció zöldségnek, sokan kárhoztatják a magas cukortartalma miatt. Az igaz, hogy a korábbi, teljesen cukor nélkül készülő verziókhoz képest Heinz egetverően sokat rakott a ketchupba, de a mai összetételt elnézve 100 gramm ketchupban 22,8 grammnyi van, ami ugyan nem kevés, de 100 gramm ketchup sem az. Szénhidrát tekintetében ez azt jelenti, hogy tíz deka kenyérben közel ugyanannyi szénhidrát van, mint húsz deka ketchupban (igaz, ez utóbbi java része valóban cukor). Más megközelítésben: egy flakon Heinz ketchupban (450 gramm) csak valamivel van több cukor, mint két doboz kólában. Ez mondjuk nem azt jelenti, hogy a ketchupban van kevés cukor, hanem azt, hogy a kólában van sok. Valamit valamiért: ahhoz, hogy Heinz tartósítószer nélkül tudjon ketchupot gyártani, szükség is volt az extra cukorra.

És ha a marketing és a politika magában még nem lett volna elég, Heinz még egy kis varázslatot is segítségül hívott: mire 1897-ben kitalálta az 57-féle szósz legendáját, a cég már jóval többfélét árult, de egyrészt az egyik szám az ő kedvence volt, a másik a feleségéé, másrészt a két számnak tulajdonított ezoterikus jelentés miatt különösen nagy fantáziát látott a szlogenben.

Az amerikai álom

Versenytársból pedig bőven akadt: Hyman szerint 1896-ra a ketchup Amerika kedvenc szósza lett, a New York Tribune pedig egyenesen az Egyesült Államok nemzeti ételízesítőjének nevezte. A szósz hasonló népszerűségre tett szert Kanadában is, ahol a helyi ketchupkészítők mellett Heinz is gyárat nyitott.

A ketchup, ahogy Heinz marketinghadjárata harsogta, az „egész civilizált világba” eljutott, de nem mindenhol aratott azonnali sikert: bár Nagy-Britanniában is kapni lehetett, a hagyományos, leginkább gombás ketchupok sokáig sokkal népszerűbbek voltak, az itteni paradicsomketchupok pedig hígabbak voltak, mint amerikai társaik. Egy 2013-as blogbejegyzés szerint akkor Kanada számított a legnagyobb ketchupfogyasztónak 3,1 kg/fő éves mennyiséggel, a dobogó második helyén Finnország állt 3, a harmadikon pedig Svédország áll 2,7 kilóval (a poszt az Euromonitor azóta elérhetetlenre vált adataira hivatkozik). Egy biztos: minden vizsgált országban a Heinz a legkedveltebb márka, a cég pedig az 1900-as évek óta eleje óta változatlanul a világ legnagyobb ketchupgyártója.

Sokszínű felhasználás

A ketchup felhasználása is sokféle lehet: míg a korai szakácskönyvek főként ragukhoz és pácokhoz javasolták, a Heinz a hamburgerdivat megjelenésével már leginkább erre koncentrált, de a Smithsonian gyűjtése szerint a pad thai, a kínai édes-savanyú csirke vagy az elég különösen hangzó kanadai ketchupos sütemény is elképzelhetetlen nélküle, sőt, ahogy a cikk döbbenten megjegyzi, Kelet-Európában még pizzára, Japánban pedig tésztára is rakják. Magyarország ketchupügyi helyzetét jobb nem firtatni, az utóbbi két felhasználási módja valószínűleg csak azokat lepi meg, akik még nem láttak ünnepi módra készült párizsis szendvicset ketchuppöttyel a tetején. És ha már meglepő felhasználási módokról van szó: többen felnőttként fedezték fel, hogy a ketchup színes és összefogja a dolgokat, ennek a műfajnak a neve ketchup art. Íme:

link Forrás

A világ legdrágább ketchupja

A modern ketchup születése óta a szósz alapvető tulajdonságai nem sokat változtak, legfeljebb abban az esetben, ha valaki valamilyen csavart próbált vinni a történetbe. A teljesség igénye nélkül: létezik limitált kiadású Ed Sheeran-ketchup, aminek címkéjén a zenész bal karjának belső felére tetovált Heinz-logó díszít, és amiből 2019-ben egy üveg 1500 fontért kelt el a Christie’s árverésén (a pénzt jótékony célra fordították); szintén a Heinz tavalyelőtt piacra dobott egy marsi ketchupot; léteznek chilisek, cukrosak, cukormentesek, olaszos és ázsiai fűszerezésűek, de a legtöbb hétköznapi ketchup nagyjából egy kaptafára készül. Persze ettől még nem lesznek egyformák: a fűszerek, a paradicsom minősége, az ecet, a só és a cukor aránya mind befolyásolják az összélményt, Ed Sheeranről nem is beszélve.

Bár a ketchup gazdag múltra tekinthet vissza, a jövője már nem tűnik ilyen rózsásnak, már amennyiben nem kezdenek valamit a – most már – fő alkotóelemének számító paradicsommal. A paradicsom ugyanis kedveli a meleget, de a mostanában tapasztalható felmelegedést és főleg azt, hogy a hőmérséklet éjjel sem csökken számottevően, nehezen tűri. Az elmúlt három év aszályos és forró időjárása megviselte a Föld legnagyobb paradicsomtermő vidékeit, a gyártók pedig, köztük a ketchupgyártók is, kezdenek kifogyni a termékek nagy részének alapját adó paradicsompüréből. Mariano Alvarez evolúcióbiológus szerint a ketchup jövője is az ember kezében van: vagy génmódosítással, vagy keresztezéssel, de meleg- és szárazságtűrőbb fajokra van szükség, ha a továbbiakban is ragaszkodunk a paradicsomhoz.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás