Miközben a kormány homofób intézkedések sorát hozza, a magyarok egyre elfogadóbbak a melegekkel
Az 1980-90-es években a melegek jogait még védő Fidesz köreiben az ezredforduló után kezdtek gyarapodni a homoszexualitást elítélő hangok. A fordulat tavalyelőtt indult a „2021. évi LXXIX. törvény a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról” életbe lépésével. A törvénynek egyedül a címe utal a pedofíliára, míg hat mondat is tartalmazza a „homoszexuális” kifejezését, összekapcsolva a „szexualitás (közvetlen, naturális vagy) öncélú megjelenítésével”, a „pornográfiával” vagy az „erőszakkal.” Ugyancsak 2021 nyarán, az úgynevezett nemzeti konzultáció kérdésnek feltüntetett, de annál homályosabb állításai szerint a törvény a gyerekekre irányuló „szexuális propagandát” korlátozta, és a rendszabályt kizárólag külföldi vagy onnan finanszírozott szervezetek kifogásolták.
A 2021/LXXIX. törvénycikkely a homoszexuális kifejezést 5 alkalommal köti össze a „megjelenítés”, illetve, mind 6 szöveghelyen a „népszerűsítés” fogalmával, szinonimaként kezelve a két kifejezést. Így, míg – egy jogállamban természetesen módon – egynemű párok is sétálhatnak kézen fogva, a törvény alapján az ilyen gesztusok megjelenítése a sajtóban, könyvekben vagy a televízióban „a homoszexualitás népszerűsítésének” minősíthető és büntethető.
Idén júliusban csak késő éjjel engedték volna a televízióban sugározni a Budapest Pride reklámfilmjét, amelyben két – megrajzolt – lány megfogja egymás kezét, illetve összeérintik a homlokukat, miközben magán a felvonuláson tízezrek vonultak fel, gyakran kézen fogva (a reklámfilmet egyébként több tízezren tekinthették meg szabadon az interneten.) 2023 nyarán előfordultak demonstratív, büntetéseket kirovó, könyvek befóliázását kikényszerítő hatósági akciók a törvényre hivatkozva – amelynek következetes alkalmazásával ezt a világirodalom tekintélyes részével megtehetnék).
Az országgyűlési választásokkal egyidőben, 2022. április 3-án tartott újabb konzultáció kérdésnek álcázott állításaiban már nem szerepelt a homoszexuális kifejezés, csak „szexuális irányultságokról” volt szó (ami pusztán a logika alapján vonatkozhatott volna a heteroszexuális irányultságra is).
Hány nem van, és mi az a gender?
A 20. század második feléig közvélekedésnek számított, hogy két nem létezik: a férfiak és a nők. Ezzel szoros kapcsolatban előfeltételezték, hogy a társadalmi nem (angolul gender), tehát hogy kiket tart egy társadalom nőnek vagy férfinak, és a biológiai nem (angolul sex), tehát hogy ki milyen nemi szervekkel születik, egybeesik. (Kivéve az interszexuálisokat, akik biológiai nemi jegyei nem egyértelműek, de mivel ezt gyakran csak genetikai vizsgálatokkal lehet kideríteni, nem olyan régóta tudjuk, hogy az emberiség mintegy 2 százaléka tartozik ebbe a csoportba.) Általánosan elfogadott vélemény volt továbbá, hogy az emberek kilencven-sok százaléka heteroszexuális, míg a többiek homoszexuálisok, és kész. Általában még a biszexuálisoktól is megtagadták, hogy külön kategóriába tartoznának, mondván, hogy rejtőzködő melegekről van szó.
A 20. század utolsó harmadától napjainkig csökkent a heteroszexuálisok aránya, bár változatlanul többséget alkotnak. Pontosabban azok aránya csökkent, akik egész életükben kizárólag a másik nem tagjai iránt éreznek erotikus vágyat, és kizárólag velük éltek nemi életet, vagy legalábbis ezt állítják a kutatóknak. Gyarapodni kezdtek a különböző gender-kategóriák is, bár a többség változatlanul cisznemű (így nevezik azokat, akik a születésük utáni percekben testi jegyeik alapján számukra kijelölt nemmel azonosulnak.)
A gender és a szexuális identitás között nyilvánvaló az erős kapcsolat, de elválhatnak egymástól és a szexuális viselkedéstől. Egy transznemű például különböző nemű személyekhez vonzódhat, az esetleges sebészeti nemváltás előtt éppúgy, mint utána. A homoszexualitást elnyomó társadalmakban sokan akkor is meggyőződéssel heteroszexuálisnak nyilvánítják magukat, ha a tényleges nemi életük nem igazán erre utal. Manapság külön kategóriának tekintik az aszexualitást (amikor valaki nem vagy alig érez érzéki vágyat), illetve sokak számára fontos a pánszexualitás és a biszexualitás megkülönböztetése (miközben, leegyszerűsítve, a lényeg mindkét esetben a biológiai nemtől függetlenedő vonzalom).
A kategóriák szaporodásával párhuzamosan igény támadt egy új gyűjtőfogalom megalkotására. A magyarul kezdetben LMBT-ként (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű) ismert mozaikszót ma már nemcsak a Q-val (queer), hanem egy + jellel is kiegészítik, utalva arra, hogy a felsorolás folytatható. A fogalom ellenpárja pedig a ciszhetero.
Ezzel párhuzamosan érdekes morális dinamikának lehettünk tanúi: míg korábban az elfogadók hangsúlyozták, hogy a homoszexualitás magánügy, legalábbis addig, amíg felnőttek között. konszenzuális alapon nyilvánul meg, manapság épp az ellenzők szorítanák a négy fal közé. A privátszférára korlátozásának igénye tehát korábban az érintettek védelmét célozta, manapság viszont a diszkriminációról szól.
A Magyarországon történelmi hagyományokkal bíró homofóbiát (lásd például Takács Judit és Szalma Ivett tanulmányát) a kampánymenedzserek egyfajta horgonykötélként használták, és ehhez próbálták kötni
az erőszakosra retusált transzneműség képét,
a pedofíliát (ami tényleg megvetendő bűncselekmény, bár gyakorlóinak döntő többsége ciszhetero),
az állítólagos nyugati eredetet (a nyugati társadalmak, életmód és értékek kritikája a jobboldal és a baloldal jelentős részének közös hagyománya, egyúttal párhuzamosan futó propagandakampányok – brüsszelezés – célpontja);
nem elhanyagolható az ugyancsak hagyományos, de ma már gyakran álcázni próbált antifeminista üzenet sem. (Gyakran elhangzik, hogy a változások egyik fő oka a nők „túlzott egyenjogúsága”.)
És bár az utóbbi időkben folyó kampány homofób voltát hivatalosan tagadják, a szándék a kritikusok és a támogatók számára is nyilvánvaló.
A kampány üzenetfelhőjében a gender vált az egyik hívószóvá, legalábbis a kifejezés átértelmezett (értsd: meghamisított) formájában, mintha a kifejezés egy szélsőséges ideológiára utalna. Valójában a genderelmélet olyan tudományos megközelítés, amelyet kifejezetten konzervatív, de gondolkodni is hajlandó kutatók is alkalmaznak. „Több mint tíz éve vezetek genderkurzust a Semmelweis Egyetemen, 1998 óta vannak gender témájú Európai Uniós pályázataink” – írta 2010-ben megjelent tanulmányában a kiváló kutató, Kopp Mária, akiről egyébként a jelenlegi kormányzat által működtetett családkutató intézetet elnevezték. (Igaz, a propagandacélokhoz igazodó gender-irodalomlistát azóta már magyarul is össze lehetne állítani).
De vajon mennyire tapadt meg a közvéleményben az ily módon átgyúrt genderfogalom? 2022 elején a Závecz Research kutatásában Magyarország három legégetőbb problémájáról kérdezték a válaszadókat, akik legalább 3 százaléka összesen 15 problémát említett: a legtöbben az egészségügy helyzetét (45 százalék) és az inflációt (38 százalék) tartották fontosnak. (Nem mellékes körülmény, hogy a kutatás az orosz-ukrán háború kitörése előtt 2 nappal zárult – de a válaszadók 2 százaléka már ekkor is égető problémának tartotta az orosz-ukrán konfliktust.)
Amikor egy nyílt kérdésben a válaszadókra bízták, hogy mit hoznak fel Magyarország egyik legégetőbb problémájaként, az úgynevezett genderlobbit szinte senki sem említette. Amikor viszont zárt kérdés volt, tehát a kérdezők hét problémát soroltak fel, köztük a genderlobbit is, azt kérve, hogy a válaszadók pontozzák ezek súlyosságát 1-től 5-ig, a kormánypártra szavazók a genderkérdést súlyosabb problémának ítélték, mint az egészségügy állapotát, a korrupciót vagy az inflációt. Mindössze emlékeztetni kellett őket a probléma létezésére. A kampány mégis hatékony abból a szempontból, hogy a megszólítottak nagyobb része, bár feltehetően nem érti a gender jelentését, összekapcsolja azt a kampány fő célpontjával, a homoszexualitással.
A kampánymenedzserek feltehetően azt várták, hogy a 2021-ben indított LMBTQ-ellenes hadjáratban ugyanúgy támaszkodhatnak a hagyományos homofób attitűdökre, mint ahogy a 2015-ben indított migránsellenes kampányt is megalapozták a régi bevándorló- és menekültellenes attitűdök.
Egyes kutatások viszont arra utalnak, hogy ez a várakozás nem jött be.
Több mint félmillió magyar más
Az LMBTQ-csoporthoz tartozók számát, helyzetüket és megítélésüket az elmúlt években több fontos kutatás is vizsgálta Magyarországon. Az Ipsos 2021-es (kutatási jelentés angolul itt, ismertetés magyarul itt) nemzetközi összehasonlító vizsgálatában 2021-ben 27 országban kérdeztek több mint 19 ezer embert; az 1000 fős magyar alminta reprezentatív volt a 16-74 éves korosztályokra nézve.
Két évvel később, az Ipsos 2023-as vizsgálatában (kutatási jelentés angolul itt, ismertetés magyarul itt) már 30 országban 22,5 ezer embert kérdeztek; csökkent, de továbbra is reprezentatív maradt a magyar alminta. A kifejezetten érdekes 2022-es International Sex Survey kutatása mintegy 12 ezer fős magyar almintájával kapcsolatban a kutatók is felhívják a figyelmet arra, hogy nem reprezentatív.
A 2021-es Ipsos-jelentés kétféleképpen is mérni próbálta az LMBTQ-csoport nagyságát:
a saját neméhez vonzódik kizárólag, főleg, vagy legalább annyira, mint az ellenkező nemhez a minta 6 százaléka; ezen kívül 1 százalék nem vonzódik szexuálisan senkihez; ez egybevág a következő adattal:
leszbikusnak, melegnek, homoszexuálisnak, biszexuálisnak, pánszexuálisnak, omniszexuálisnak vagy aszexuálisnak vallotta magát összesen 7 százalék.
A 2023-as jelentés egyszerűen az LMBTQ emberek arányáról ír, ez változatlanul 7 százalék. Az országhatárokon belül tehát több mint félmillió magyarról van szó (2023-ban Magyarország 16-74 éves népességének 7 százaléka 509,5 ezer fő.)
A korosztályok közötti különbségekről a jelentések, sajnos csak „globális” adatokat hoznak (némi túlzással így nevezik a teljes, 27–30 országra kiterjedő mintát):
a baby boom generáció (az 1948-1964 között születettek) körében 4 százalék,
a Z generáció (az 1997 után születettek) körében négyszer annyi, 16 százalék a valamely LMBTQ kategóriával azonosulók aránya.
Bár a jelentésekben nincs országokra lebontva, biztosak lehetünk abban, hogy Magyarországon is jelentős a generációs különbség. Említésre méltó, hogy a 2021-es kutatás „kikhez vonzódik?” kérdésére lehetett „nem tudom”, „nem válaszolok” és „főleg az ellenkező nemhez vonzódom” választ is adni. A „kizárólag az ellenkező nemhez vonzódom” válaszlehetőséget Magyarországon 84 százalék, „globálisan” 70 százalék, a „globális” 24 éves és fiatalabb, de még vizsgált korosztályban pedig 68 százalék választotta.
Az országok szerinti bontást tekintve észlelhető az országhatárokon túlnyúló kulturális jellegzetességek szerepe, de ezek jelentőségét túlbecsülni sem érdemes. Az LMBTQ+ népesség legmagasabb arányát (15 százalék) például Brazíliában, míg legalacsonyabb mértékét (4 százalék) Peruban mérték – tehát két egymással határos országban. A többi latin-amerikai ország pedig szóródik a mezőnyben.
Egy másik példa: Magyarországénál kisebb, 6-6 százalékos arány tapasztalható Írország és Lengyelország esetében. Persze, mondhatnánk elsietve, hogy katolikus hagyományokkal rendelkező országokról van szó. A katolikus hagyományok azonban abban a Spanyolországban is erősek, ahol a népesség 14 százaléka mondta magát valamely LMBTQ-csoport tagjának. A számokon túl is tanulságos: 2017 és 2020 között a nyíltan meleg Leo Varadkar volt Írország miniszterelnöke, egy konzervatív kereszténydemokrata párt élén.
Az utcán szabad, a tévében nem
Ha a ködös „hagyomány” kifejezés helyett a tényleges vallásgyakorlás mutatóit nézzük, 2018-ban Magyarországon az emberek 9, Portugáliában 25, Dél-Koreában 29 százaléka látogatott legalább hetente istentiszteletet. Az LMBTQ-népesség aránya mindhárom országban 7-7 százalék.
A magukat nem-ciszneműeknek vallók aránya 2021 és 2023 között 2-ről 1 százalékra csökkent; ilyen kis értékeknél azonban módszertani óvatlanság lenne az adatot úgy értelmezni, hogy „tehát a felére csökkent.” Nem mellékes, hogy 2021-ben a nemét firtató kérdésre a magyar alminta 1 százaléka válaszolta, hogy „nem tudom” (a 2023-as kutatási jelentésben, sajnos, nem közölték ezt az adatot).
Ki hitte volna: az Ipsos 2021-es kutatása szerint az egynemű szerelmek nyilvános megjelenítését („például megcsókolják egymást, megfogják egymás kezét”) többen támogatják Kínában, mint Magyarországon. Igaz, a kínai alminta nem reprezentatív, nagyobb benne az iskolázottabb, városi népesség aránya, mint az összlakosságban (bár itt még ez is több százmilliós populációt jelent). Vagy mivel magyarázzuk, hogy Németországban ugyanannyian fogadják jól az egyneműek csókolózását az utcán, mint Indiában (39-39 százalék), illetve jóval kevesebben, mint például Chilében (44 százalék), Olaszországban (52 százalék) vagy Spanyolországban (64 százalék)?
Három meglepő adatsor
1. Magyarországon, mind 2021-ben, mind 2023-ban a megkérdezettek közel fele támogatta az egynemű párok házasságának lehetőségét; az „egyéb jogi elismerés” (mint a legális bejegyzett élettársi kapcsolat intézménye) támogatóival együtt ez egyértelmű többség.
2. 2021-ben Magyarországon az egynemű párok örökbefogadásának lehetőségét feltétlenül támogatók többségbe, a bizonytalanabbul támogatókkal együtt döntő többségbe kerültek; 2023-ra ez az arány minimális mértékben csökkent.
3. 2023-ban a magyar válaszadók több mint harmada beszélt leszbikus/meleg/homoszexuális és több mint ötöde biszexuális ismerőséről. Ráadásul, míg több más szempontból 2021 és 2023 között minimális vagy nem egyértelmű a változás, addig e téren kifejezetten jelentős a változás (ami szokatlan egy ilyen rövid periódus alatt).
A fenti számokból jól látszik, hogy bár nemzetközi összehasonlításban még mindig viszonylag alacsony szinten állunk, Magyarországon jelentősen nőtt az LMBTQ-emberek láthatósága és elfogadottsága.
Bár sokan gyanús relativizálásnak tekintik, ha valaki mérsékelt előítéletességről beszél, megkockáztató a kijelentés: korántsem mindegy, hogy valaki betiltaná és üldözné a homoszexualitást, vagy hogy csak a magánéletbe, a láthatatlanságba szorítaná vissza. Márpedig Magyarországon az utolsó bő évtizedben nemcsak csökkent az előítéletesek száma, de körükben nőtt a mérsékeltek aránya is. Míg a kormányzati propaganda szimbolikus jelentőségű kérdésként kezeli a melegek házasodáshoz vagy örökbefogadáshoz való jogának megtagadását, a közvélemény kétszer, két és félszer nagyobb része tartja ezt elfogadhatóbbnak, mint azt, hogy az ilyen potenciális jegyesek vagy házasok kézen fogva sétáljanak az utcán.
Nyilván maradt egy markánsan LMBTQ-ellenes kisebbség, amely – jogosan – kormányzati támogatást érzékelhet, de attitűdjeiket szimbolikus gesztusok, sokszor csak szlogenek szolgálják ki. Egy-egy olyan intézkedés, mint a könyvfóliázás, éppen a homofóboknak kevés, míg az érintettek, a családtagjaik, a barátaik, a támogatók, de még a jóérzésű helytelenítők is – tehát több millió magyar ember – elkeserítésére nagyon is alkalmasak.
A szerző szociológus, történész, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, az ELKH (volt MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézet kutatója.
Címlapkép: Budapest Pride, 2023. Fotó: Bankó Gábor
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
