Jordán Ferenc: A természetet nem uralni kell, de nem is dédelgetni, hanem leginkább békén hagyni
A Margó Irodalmi Fesztiválon péntek este mutatják be Jordán Ferenc hálózatkutató biológus Az ember vége, a természet esélye – Helyünk a földi ökoszisztémában című új kötetét.
Bár a nemzetközi tudományos élmezőny ismert és elismert tagjának számító, évek óta külföldön dolgozó Jordán az epilógusában azt írja, hogy mindössze a rendszerökológiai gondolkodásmód nézőpontjából tekintett át „néhány, szomorúan aktuális kihívást”, a papírra vetett problémakatalógus bőven elegendő lenne az emberiség elleni kozmikus büntetőper vádiratához.
A kötetben gyakran csak pár soros utalásként ismertetett tudományos eredmények és az azokból levont következtetések birtokában Jordán ugyan ítélkezhetne is, de a tetemre hívás helyett végül csak azzal szembesíti a világot, hogy
„amit mi tettünk tönkre, azt nekünk kell rendbe hozni, vagy még jobb, ha hagyjuk, hogy a természet megoldja, csak ehhez hagyjuk a természetet működni”.
Rousseau nyomában
A drámainak szánt címadás ellenére Jordán nem az ökológiai apokalipszist hirdeti, bár a kötetnyi terjedelemben bemutatott tényanyag és felsorakoztatott tudományos apparátus birtokában akár még a tudós vátesz szerepében is tetszeleghetne. De erre már az új koronavírus elszabadulásának biológiai és ökológiai vetületeit taglaló 2020-as első könyvében sem vállalkozott, pedig a mű az „Ördögi jóslatok – Egy tudós előrejelzései és intelmei az emberiséghez” címmel próbálta átütni az olvasói ingerküszöböt.
Jordán ehelyett a felvilágosodás korának természetfilozófusai által művelt formát igyekszik megtölteni 21. századi tartalommal. Vagyis a tudományos esszé műfaji hagyományait követve kifejteni, mire is jutott, miközben saját bevallása szerint az „öreg Rousseau” módjára, séta közben számba vette az ökológiai válság tüneteit, okait és lehetséges kimeneteleit.
A négy fejezetre tagolt kötetben a hálózatkutató biológus szinte minden oldalon megcsillogtatja a nyilvános szerepléseit, egyetemi előadásait jellemző lényeglátását és egyedi fekete humorát.
„Nem biztos, hogy eddig mindent rosszul csináltunk, sőt inkább csak arról van szó, hogy nyolcmilliárd ember nem viselkedhet úgy, mint százmillió. Ami eddig rendben volt, az ma esetleg már őrült stratégia. A természetet nem uralni kell, de nem is dédelgetni, hanem leginkább békén hagyni. Egy jól működő ökoszisztéma sokkal nagyobb eséllyel oldja meg a mi problémáinkat is, mint ha magunk bohóckodnánk a megoldást keresve. Lassan ideje lenne felnőtté válni abban az értelemben, hogy vállaljuk a felelősséget tetteinkért”
– írja például az egyik fejezetvégi összegzésében.
Megoldóképlet
Jordán szerint „játszhatjuk persze a hülyét, de a struccpolitika nem segít. Hagyományainkhoz és évszázados-évezredes szokásainkhoz, törvényeinkhez ragaszkodva csak mélyebbre süllyed majd a természethez fűződő viszonyunk, a látszólag hasznos, zöld és fenntartható megoldások csak tartósítják a problémákat”.
A megoldás szerinte egyértelműen a nemnövekedés (degrowth) vagy a visszavadítás (rewilding) lehetne, ez az irány ráadásul a környezetkárosító, természeti erőforrásokat kizsákmányoló gyakorlatokhoz hasonló léptékű üzleti lehetőséggel is kecsegteti az emberiséget. Ehhez, mint írja, „nem kell gazdasági Armageddon és tömegnyomor, nem kell világégés”, mindössze a körülményekhez képest legbölcsebb, hosszú távra megtervezett lépésekből álló stratégia, ami bár tökéletes nem lehet, de szerinte annál mindenképpen jobb, mint hogy rövid távú lobbiérdekek és politikai célok mentén haladjunk tovább.
„Egy modernebb, az ökológiai rendszerekben végbemenő folyamatokra fókuszáló ökológia és természetvédelem inkább azt sugallná, hogy a rendszerek működését kellene védenünk. Szinte mindegy, mi van körülöttünk, de működjön. Persze tudjuk, hogy általában az az ökoszisztéma működik jobban, ami természetes módon, lépésről lépésre alakult ki, lassanként összecsiszolódott, és többszörösen kipróbált, letesztelt folyamatok alkotják” – írja.
A kevesebb több
A szöveg egyenetlenségei azonban sokszor zavarják a befogadást. Jordán váratlan kitérőket téve, gyakran elkalandozva veszi sorra a természetpusztító emberi önzés olyan jelenségeit, mint a tömeges természetjárás, a sportvadászat, a szárazság és az elsivatagosodás, a globális víz- és szénforgalom megbolydulása, az özönfajok vétlen vagy szándékos emberi segítséggel támogatott hódítása.
Egy idő után nehéz követni a gondolatmenetet is. Pedig Jordán közismerten kitűnő előadó. A szikár tényanyagot egyedi humorsziporkákkal emészthetővé tevő eszmefuttatásai rendszerint úgy mutatják be a bonyolult ökológiai összefüggéseket, hogy a hallgatóság nem téved el a részletekben. A sodró lendület azonban ebben a kötetben hömpölygéssé dagadt, a szövegfolyam önismétlésekben bővelkedő kacskaringói alapján olyan, mintha a szerkesztetlen kéziratot olvasnánk. A kötet végére pedig szilárd meggyőződéssé érett a gyanú, hogy a „kevesebb több” elvét alkalmazva a felvilágosodásban gyökerező műfaji hagyományhoz méltó esszékötet születhetett volna.
(Jordán Ferenc: Az ember vége, a természet esélye – Helyünk a földi ökoszisztémában; Open Books, 2023)
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: