Milyen a magyar elit, és mi a rákfenéje?
A szociológiában létezik egy szabály, az „oligarchia vastörvénye”, amely szerint ha csak kicsit is komplex egy közösség, azon belül már kialakulnak a vezetők és a vezetettek. A vezetők csoportját másként elitnek nevezzük, ám ez nem feltétlenül pozitív jelző, inkább csak egy módszertanilag meghatározható társadalmi réteg – mondta a Qubitnek Kristóf Luca elitkutatással foglalkozó szociológus, a Társadalomtudományi Kutatóintézet (TK) tudományos főmunkatársa.
Amikor tehát elitről beszélünk, nem a „legjobbakról” van szó, hanem azokról, akik a társadalmi hierarchia élén állnak, nagy hatalommal rendelkeznek és sok erőforráshoz férnek hozzá. A szociológia kérdése az, hogy pontosan mik azok az erőforrások, amelyekhez az elit hozzáfér, míg a politikatudomány azzal foglalkozik, hogy mit kezd ez a réteg ezzel a hatalommal. Többféle elit létezik, mivel többféle tudást, tőkét és erőforrást lehet hatalomra váltani. A legfontosabb ilyen erőforrás a pénz, és így általában a legfontosabb elit a gazdasági elit. Kristóf szerint ezzel összefüggésben áll, de jól elkülöníthető a politikai elit és egy harmadik csoport is, amiről viszonylag kevesebbet beszélünk: a kulturális elit. (Történeti okokból ugyanakkor egy-egy társadalomban kialakulhatott speciális, például katonai, egyházi, sport- vagy civil elit is.) A politikai elit kitüntetett szerepe abból fakad, hogy tagjai olyan döntések meghozatalában vesznek részt, amelyek a teljes társadalomra hatással vannak.
Az elitek azonban a valóságban nem különülnek el ennyire, hanem átjárhatók, összefonódottak. Az egyik elit pozíciót könnyen át lehet alakítani egy másikká, és erre Magyarországon is számtalan példát lehet találni: egy komoly sportkarrier nálunk könnyen átváltható politikai sikerre, gondoljunk csak Schmitt Pálra, Borkai Zsoltra vagy legutóbb például Kammerer Zoltánra.
Az elitekbe rendkívül nehéz bekerülni, mert a már bent lévő családok védik és továbbörökítik a pozíciójukat – az utánpótlásra komoly figyelmet fordítanak, rengeteget költenek a gyerekeik oktatására és az egészségükre is. A megszerzett hatalmat természetesen azért is őrzik a pozícióban lévők, mert ezek által egyéni szinten önös érdekeket is érvényesíteni tudnak. Mint Kristóf elmondta, a gond akkor jelentkezik, ha az elitek egyéni érdekei távol esnek a közérdektől – ilyenkor szokott megjelenni az elitellenesség.
A kutató szerint Bibó István nagyhatású esszéje (Elit és szociális érzék) is közrejátszik abban, ahogyan ma Magyarországon elvárásokat támasztanak az elittel szemben. A legtöbben azt gondoljuk, hogy a politikai elitbe teljesítmény alapján kell bekerülniük a szereplőknek, és a kutatások szerint ezt még a gazdasági elittől is elvárjuk. Sokkal többre tartjuk azokat, akik saját erejükből gazdagodtak meg, mint akik öröklés vagy politikai kapcsolatok révén tettek szert nagyobb vagyonra. Kristóf szerint ennek szép példája, hogy a gazdaglistákon szereplő emberek közül már többen is kérték, hogy tüntessék fel a róluk szóló riportok alatt: nem a privatizációból gazdagodtak meg. A politikai elit esetében tisztább a helyzet: azok tartoznak ide, akik a választáson legitimációt szereznek.
Ha azonban az elvárások nem teljesülnek, és az elitben lévők nagy része nem érdem alapján van a helyén, akkor az elit nem tudja betölteni a szerepét, mert a szélesebb néptömegek nem fogadják el, hogy éppen ők azok, akik betöltik a vezető pozíciókat.
Kikből épül fel az elit?
Az eliteket több szinten kell elképzelni: ha a világ legbefolyásosabb embereiről van szó, beszélhetünk globális gazdasági-politikai elitről, de léteznek egy adott közösségben hatalommal bíró lokális elitek is – egy faluban például a helyi elitet alkothatja a polgármester, a helyi vállalkozó és az iskolaigazgató. Kristóf Luca szerint azért érdemes az elitet nemzeti szinten vizsgálni, mert az életünkre hatással bíró legtöbb döntés ezen a szinten születik. Az elit megértéséhez tehát azt kell először meghatározni, hogy kik alkotják azt nemzeti szinten.
A gazdasági és politikai elitbe tartozókat Kristóf szerint elsősorban pozíció alapján érdemes számba venni: ide tartozhatnak a legnagyobb cégek vezetői, tulajdonosai és topmenedzserei, illetve a megválasztott országgyűlési képviselők és pártvezetők. Hogy teljes képet kapjunk, a pozíciók mellett azt is meg kell nézni, hogy vannak-e olyan tekintéllyel bíró, de intézményi pozícióval nem rendelkező személyek, akiket érdemes ide besorolni. A szociológus szerint például a kulturális elitben számos ilyen, a megbecsültségen alapuló pozíció létezik – az persze egy olyan polarizált társadalomban, mint a magyar, nagyon megosztó lehet, hogy kinek van elég megbecsültsége, tekintélye az elitbe kerüléshez intézményi háttér nélkül is. A globális elitbe való bekerülés – például egy irodalmi Nobel-díj nyomán– biztosan elég megbecsültséget szolgáltat ehhez akkor is, ha nem társul hozzá semmilyen intézményes pozíció.
Kristóf szerint ezekkel a módszerekkel arra lehet jutni, hogy Magyarországon a legfontosabb elitek, mint a gazdasági vagy a politikai, pár ezres lélekszámúak lehetnek, a kulturális elit pedig ennél valamivel kisebb. Igaz, a szociológus hangsúlyozza, hogy a magyarhoz hasonló politikai berendezkedésű társadalmakban még az is vitatható, mekkora a valódi politikai döntéseket hozók köre, mivel ezekben a rendszerekben a formális és az informális hatalom elválik egymástól. Kristóf szerint még akár arra is lehetne jutni, hogy a politikai elitünk valójában csak Orbán Viktorból áll, hiszen a fontosabb döntések mindig hozzá vezethetők vissza.
A rendszerváltás és a kulturális elit hanyatlása
A rendszerváltás hajnalán a technokrata gazdasági elit volt igazán domináns Magyarországon, de ez 2010-zel kezdődően biztosan megváltozott, és egyértelműen a politikai elit került vezető szerepbe. Ezzel párhuzamosan a kulturális elit hanyatlása is végbement. Utóbbi folyamatnak Kristóf szerint több oka is van: a nyilvánosság szerkezetváltozása, a politika professzionalizálódása, de még az is, hogy a szocializmusban az értelmiségnek volt egy olyan jellegű megbecsültsége, ami a tervgazdaság logikájából fakadt. Ezek a körülmények a kapitalizmusra történő átállással megváltoztak – bár változások Nyugat-Európában is voltak, Magyarországon a rendszerváltás miatt ezek sokkal radikálisabban történtek meg.
Gazdasági tőkét egyébként sokkal gyorsabban lehet szerezni, mint kulturálisat, ám a kulturális tőkét még ma is sokkal jobban megbecsülik, mert a legtöbben úgy vélik, hogy az ezt biztosító tudás és tehetség az, ami leginkább érdemeken alapszik. Ez azonban Kristóf szerint nincs feltétlenül így, hiszen a származás vagy a családi háttér a kulturális szférában is meghatározó, csak a kulturális tőke lassabban gyűlik és nagyobb befektetést igényel. Éppen ezért a mostani gazdasági elit is törekszik arra, hogy kulturális tőkét szerezzen magának és a gyerekeinek, hiszen ez vezet legitimációhoz, megbecsültséghez.
Talán ez az oka annak, hogy a sokféle elit közül a kulturálisba a legnehezebb bekerülni; Kristóf kutatásai szerint jelenleg nem igazán található olyan szereplő ebben a szegmensben, aki nem többgenerációs diplomás családból jön. A politikai és a gazdasági elit ennél sokkal diverzebb háttérrel rendelkezik.
Mi a baj a magyar elittel?
A politikai elit magyarországi dominanciája azért különösen nagy probléma, mert az összes többi elitet le tudja uralni: a gazdasági és a kulturális elit is elkezdett igazodni a politikaihoz. Így viszont gyakorlatilag megszűnt az eliteknek az egymás fölött gyakorolt kontrollja, a politikai elit pedig úgy tartja fenn a legitimációját, hogy különböző hatalomtechnikai eszközökkel – ellenségképek gyártásával, identitáspolitikával, választási manipulációval – lojalitást szerez magának.
Egy másik nagy probléma az úgynevezett státuszinkonzisztencia. Erről akkor beszélhetünk, ha egy társadalmilag megbecsült pozíció alacsony jövedelemmel jár. Kristóf szerint erre jelenleg a pedagógusok helyzete a legjobb példa: hiába szereztek a tanárok komoly tudást, ha nem kapnak megfelelő jövedelmet. A politikai és a gazdasági elit tagjai ezt pont fordítva élik meg: magas jövedelem és nagy hatalom mellett alacsony társadalmi megbecsültségük van. Ez vezet oda, hogy bizonyos politikusok diplomát hazudnak vagy PhD-dolgozatot plagizálnak maguknak, de ez motiválhatja a gazdasági szereplőket is arra, hogy kulturális díjakat alapítsanak vagy másképpen jótékonykodjanak. Ezek Kristóf szerint annak a jelei, hogy ezek az emberek nem érzik magukat komfortosan a pozícióikban.
A szociológus által említett harmadik nagy probléma a kulturális elithez fűződik, miközben ez a terület és a kulturális tőke a legmegfoghatatlanabb az összes közül. Ezen belül is a művészet a legnehezebb terep, mert a művészeti elismertséget nagyon nehéz mérni. Barabási Albert László hálózatkutató mutatta ki, hogy a nagy, neves múzeumokba kortárs alkotóként szinte csak társadalmi hálózatok révén lehet bekerülni. Ez a működési mechanizmus azonban nagyfokú frusztrációt szül a kulturális elitben, hiszen nem lehet biztosan tudni, hogy mennyi munka és milyen tehetség hozza meg a sikert. A kulturális elitben ezért tényleg mindent meg kell tenni az elismertségért; csak nagyon kevesen vannak, akik fél életnyi munkával már kívül tudnak kerülni ezen a bizonytalanságon és nyomáson. Kristóf szerint ennek is az az oka, hogy kulturális tőke sokkal lassabban gyűlik, mint bármelyik másik tőke.
Ráadásul Magyarországon a politikai elit dominanciája is közrejátszik a kulturális elit frusztráltságában. Mivel a magyar kulturális piac meglehetősen kicsi, nagyon kevesen vannak, akik az állami támogatási rendszer nélkül is boldogulni tudnak, és ez a kulturális elitet teljesen kiszolgáltatja annak a politikai elitnek, amely most már több mint tíz éve teljesen egyoldalú. A kulturális elit tagjainak így ennek a rendszernek a hálózataihoz kellene csatlakozniuk, ami azonban a független értelmiség ethoszában és a tudás értékében hívő elitek számára rendkívül nehéz és frusztráló helyzetet teremt. Mégsem tudnak ebből a logikából kitörni, mert a kereteket a politikai elit szervezi.
A tudományos elit Kristóf szerint nagyon hasonló a kulturális elithez, bár az eredmények könnyebb mérhetősége miatt a természettudományok jobb helyzetben vannak, mint például a humántudományok. Ma azonban már egyre több területen teszik mérhetővé a tudományos munkát, és ez a kutató szerint segíthet abban, hogy a megbecsültség objektívebbé válhasson. Persze ez a fajta teljesítménykényszer is nyomást helyez a kutatókra, de legalább kiutat kínál a patriarchális, a politika által dominált viszonyokból.
Kristóf elmondta, az elit mindig is zárt és önmagát védő volt, de azt, hogy ma Magyarországon elit pozíciókba lehessen kerülni, az is nehezíti, hogy az elit részét képező családokban jellemzően több gyerek születik, mint az átlagos családokban. Ezt a problémát Kapitány Balázs demográfus nemrég úgy fogalmazta meg egy interjúban, hogy „Európában az értelmiség »kihalatja« magát, ezért generációról generációra rendre felszabadulnak olyan pozíciók, amelyekbe lentebbről be lehet lépni. Van egy felfelé mozgás, amit ez a sajátosság tesz lehetővé: tudnak a gyerekeid felfelé emelkedni, el tudnak foglalni olyan pozíciókat, amelyeket a fenti osztály gyerekei nem töltenek be, mert nem születnek meg. Ez nálunk nincs. Magyarországon az elitnek, az értelmiségnek sok gyereke van, mert sok a nagycsaládos közöttük. És ez teljesen mást jelent a társadalmi mobilitás szempontjából.”
Azt Kristóf Luca kutatásai is megerősítik, hogy a magyar kulturális elit tagjainak jellemzően az átlagosnál több gyerekük van. Ez szerinte nemcsak a mobilitás miatt fontos körülmény, hanem azért is, mert ahhoz, hogy az elit tagja a gyerekeinek megfelelőnek tartott iskoláztatást tudjon biztosítani, egészen biztosan bele kell illeszkednie abba a keretrendszerbe, amit a politikai elit megteremtett.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
