Az embertársaikhoz hasonlóan temethették el az ausztrál őslakosok a dingóikat
Hogy a dingó a házikutyák vadon élő fajtája vagy önálló faj, viszonylag régi vita. A dingók genetikai állománya némiképp eltér a kutyákétól, a csontozatuk is más és a keményítőemésztő-enzimjeik mennyisége is. Az alapvető különbségek ellenére mégis vannak olyan viselkedésbeli hasonlóságok, ami miatt újra és újra fellángol a tudományos vita.
Most újabb bizonyíték került elő arról, hogy a dingókat a vadon élő kutyákhoz hasonlóan háziasíthatták, habár mára ennek a folyamatnak a nyomai sem igazán látszanak. 2000-2300 éves sírhelyekben ugyanis az emberekhez hasonló módon eltemetett dingókat találtak Ausztrália területén.
A Sydney közelében fekvő Curracurrang régészeti lelőhelyen feltárt sírok azonban nem egyediek, más őslakos közösségek temetkezési helyszínein is találkoztak már hasonlóval az IFL Science által idézett közlemény szerint. A sírhelyekben a háziasított dingókat hasonlóan temették el, mint az embereket, több dingót a kormeghatározások alapján 6-8 évesen helyeztek örök nyugalomra. Az állatokat hasonló rítusokkal engedték el, mint az embereket. A háziasított dingók fogain látszik, hogy nagy csontokat rághattak: valószínűleg a gazdáik etették őket a megmaradt élelemmel.
A közösségek általában a vadon élő dingók közül választottak társállatot, amit házőrzőként vagy vadászsegédként tartottak. Sok dingó visszaszökött a vadonba, amint ivaréretté vált, de a feltárt sírok arról tanúskodnak, hogy szép számban voltak olyanok is, amik egész életüket az emberrel élték le.
A PLOS One-ban publikált tanulmány szerint tehát a dingók háziasítása bőven azelőtt megkezdődött, hogy európai telepesek érkeztek volna Ausztráliába. Az első feljegyzések a 19. században készültek a terület dingótartási gyakorlatáról, ami a fentiek alapján meglehetősen hasonló volt, mint a kutyatartásé.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: