Esther Horvath: „Volt, hogy annyira elfagytak az ujjaim, hogy képtelen voltam megfogni a fényképezőgépet”
A magyar származású, jelenleg Németországban élő Esther Horvath egykor a soproni gyerekszobájából nézte a hegyeket, és arról álmodozott, hogy azokon túl a tenger terül el. A szíve azóta húzta a havas tájak felé, hogy kiskorában megpillantotta a Delta főcímében az Antarktiszon sífutó japán kutatókat. Mégis hosszú út vezetett addig, hogy a Jeges-tengeren tölthessen el hónapokat egy kutatóhajón a jég birodalmában fotográfusként – az örök éjszakában, vagy éppen akkor, amikor egy pillanatra sem nyugszik le a nap.
Horvath október közepén látogatott Budapestre, hogy személyesen nyissa meg a 2019–2020-as MOSAiC (Multidisciplinary Drifting Observatory for the Study of Arctic Climate) expedíción készített fotóiból álló kiállítást. Az esemény apropójára egy kerekasztalbeszélgetést is szerveztek, amelyen részt vett Kitta Gergely a Mathias Corvinus Collegium intézetekért felelős igazgatója, Szentes Olivér meteorológus, az Országos Meteorológiai Szolgálat klímakutatója és Kovács Erik, az MCC Klímapolitikai Intézetének vezető kutatója.
A „Szemmel látható klímaváltozás” című beszélgetés arról szólt, hogyan változik meg a világ a globális felmelegedés hatására, de a meghívott kutatók Horvathtal együtt igyekeztek olyan kérdéseket is megválaszolni, mint hogy lehet-e bármilyen előnye a felmelegedés okozta olvadásnak. Horvath erre a kérdésre a jegesmedve-populációk átmeneti népesedését hozta fel példának, míg Kovács a kereskedelmi hajózás lehetséges új útvonalait emelte ki, de abban a beszélgetés résztvevői végülis egyetértettek, hogy a klímaválság alapjaiban formálja át a világot, és nem elég lépéseket tenni a mérséklésére, fel kell készülni az alkalmazkodásra is.
Horvath egy sor olyan tudományos expedíción vett már részt, amelyek célja éppen a klímaváltozás eddigi hatásainak felmérése, elsősorban az északi féltekén tapasztalható melegedés eredményeinek megfigyelése volt. Mint azt a tárlatvezetésen elmondta, ha százszor kéne választania, századszor is a Jeges-tengert választaná az Antarktisszal szemben, ahol szintén megfordult már. „A Jeges-tenger mindig egészen más. Minden nap és napszakban egészen máshogy néz ki” – indokolta döntését a fotós.
Három és fél hónap a sötétségben
„Csak akkor értettem meg, mennyire megterhelő volt az út, amikor visszaértünk a szárazföldre” – emlékszik vissza Horvath arra, hogy milyen volt elhagyni a Jeges-tengert a MOSAiC expedíció első szakasza után. „Nagyon komoly kiképzést kaptunk, megtanítottak minket tüzet oltani, gyakoroltuk, mit kell tenni, ha a vízbe zuhanunk, és részt kellett vennünk egy túlélőpróbán is” – mesélte a tárlatvezetésen arról, mennyi mindent kellett megtanulnia csak azért, hogy részt vehessen az extrém körülmények között zajló kutatásban. A legnagyobb kihívásnak azonban a jegesmedvék jelenlétét tartotta, ami folyamatos stresszforrás volt, bár ez a hajón töltött hónapokban nem tudatosult benne.
Az expedíció után szinte azonnal Washingtonba utazott – ott vette észre, hogy hosszú idő után már nem kell folyamatosan a lába elé néznie, és nem leselkedik rá olyan veszély, mint amit a Jeges-tenger ragadozói jelentettek. A tervek szerint csak néhány hónapig maradt volna a szárazföldön, de a koronavírus-járvány közbe szólt: 2020-ban már nem tudott visszatérni az északi jégvilágba. Pedig egészen más körülmények között tölthetett volna el újabb három hónapot a hajón: az expedíciónak ebben a szakaszában már az örök sötétség helyett az örök világosság uralkodott.
Az INTO THE ICE – A MOSAiC Expedíció képekben című kiállítás erről is mutat pár fotót, ugyanis a kutatókat több fotós kísérte felváltva. Horvath szerint ez egészen átszervezi a mindennapokat, de az, hogy nincs állandóan sötét, megkönnyíti a jegesmedvék támadásainak kivédését is. Bár őt soha nem érte személy szerint támadás, a tárlatvezetésen mesélt arról, milyen, amikor egy ilyen hatalmas állat közvetlen veszélyt jelent rájuk.
Minden, a jégen zajló munkafolyamatot egy jegesmedveőr kísér. Az, akinek ez a feladata, „semmi mást nem csinál, csak áll egy riasztópisztollyal és egy éles fegyverrel, és figyeli, hogy van-e a közelben veszélyt jelentő jegesmedve. Szükség esetén pedig figyelmezteti a többieket” – mondta. Egy korábban hivatásos katonaként dolgozó társával esett meg, hogy a felé közelítő jegesmedve a riasztópisztollyal leadott lövés után megzavarodott, és a kutatók irányába indult el. „Ez a kollégám nem ijedt meg, a fegyverével több lövést is leadott a jegesmedve irányába, amivel az volt a célja, hogy elijessze az állatot, ami végül sikerült is. De csak pár tíz méteren múlott” – mesélte az esetről Horvath.
Horvath a 2020-as expedíció első szakaszán vett részt, ekkor a kutatók egy teljes falut húztak fel a jégre, ami közel 500 tonnányi kutatási műszert jelentett. Felépítették az ehhez szükséges infrastruktúrát is, ami egészen addig sértetlen is maradt, amíg a jégtáblák megrepedése nem tette tönkre a felépített rendszert.
A munka alatt kihívást jelentett az állandó sötétség, a sötétben rájuk leselkedő veszélyes jegesmedvék vagy a néhány helyen elvékonyodott jégpáncél. Fotósként azonban rengeteget szenvedett a hideg miatt is. „Volt, hogy könnyes szemmel néztem egy jelenetet, amit szerettem volna megörökíteni, de már annyira elfagytak az ujjaim, hogy képtelen voltam újra megfogni a fényképezőgépemet” – mondta. A Jeges-tengeren a hőérzet gyakran mínusz 45-55 Celsius-fok körül alakult, a szél pedig ezen kicsit sem enyhített.
„A repülőn viszont a biztonságot jelentő meleg túlélőruházatban kellett ülnünk, ami olyan volt, mint egy saját kis szauna” – mondta Horvath arról, hogy milyen megterhelő volt ezzel egy időben a repülős terepmunka, ahol a zajjal, a meleggel és a vastag ruházat jelentette nehéz mozgással kellett megbirkózni. „Nem volt más választásunk, ebben a ruhában kellett lennünk, egy kényszerleszállás esetén ugyanis nem lett volna idő felvenni” – mondta. Ezeken a repülős utakon egy speciális mérőműszer segítségével a jégtakaró vastagságát mérik fel. A Jeges-tenger jege egyre nagyobb ütemben olvad az elmúlt években – nemcsak a kiterjedése, de a vastagsága is csökken. A sarki jég a 2035 utáni években nyaranta el is tűnhet az előrejelzések szerint. A grönlandi és a sarki jégtakaró vastagságáról az IceBird állomás szolgáltat információkat, ahol az év egy részében csupán néhány dán katona állomásozik, majd március és október között megérkeznek a kutatók, akik méréseket végeznek.
A repülős felmérés viszont meglehetősen kényelmetlen: a pilóták részéről páratlan koncentrációt igényel, hogy folyamatosan 70 méteren repüljenek, miközben a felszíntől 15 méternyire tartják a mérőműszert. A hóbuckákat alig lehet észrevenni, 6-7 óra repülés után pedig szinte lehetetlen, így előfordulnak ütközések, de Horvath még soha nem élt át vészhelyzetet. A feladatra egyébként a mai napig az 1942-ben épített speciális repülőgépeket használják, aminek az egyszerű oka az, hogy a mai repülők már sokkal gyorsabban repülnek, mint amire a mérésekhez szükség van. „Kb. 100 mérföld/órával haladunk, de van, hogy még lassabban. Ezeken a repülőkön semmi komfort nincs, a vécét egy vödör jelenti a kabin végében. Óriási a zaj, mert nincs hangszigetelés, az utastér pedig tele van zsúfolva műszerekkel” – írta le a repülős élményt Horvath.
Két hónap világosság
A fotós október 1-én tért vissza egy másik Jeges-tengeri expedícióról. Az Északi-sarkon korábban nem tapasztalt mértékű olvadás idén nyáron azt eredményezte, hogy a jégtakaró az eddig mért legkisebb vastagságú és kiterjedésű volt.
A küldetésben a szakértők igyekeztek megvizsgálni az éghajlati hatásokat, a jég összetételét és stabilitását, valamint az élővilág összetételét is. Már a MOSAiC expedíción is tapasztalták, hogy a körülményekre a jég lakói is reagálnak: a hideg beköszöntével mélyebbre húzódnak az organizmusok, a kevés fény viszont akár teljes populációk életébe is kerülhet.
De nem csak télen kapnak túl kevés fényt a jégtakaróban az élőlények. Komoly veszélyt jelent, hogy egyre több csapadék hullik, a hó pedig ugyanúgy eltakarja a jégtáblákat a napfénytől. A tudósok többek között ennek a jelenségnek a hatását is igyekeznek megvizsgálni.
Egy csodálatos közösség
A MOSAiC expedíció legénysége kb. 100 fő volt, közülük nagyjából 60 kutató. A többiek olyan alapvető feladatokat látnak el, mint az ételek elkészítése, a hajó kezelése vagy más karbantartási munkák. „Amikor kihajóztunk, az élelmiszerraktárban beszélgettünk az egyik szakáccsal, aki épp néhány zöldséget válogatott. Akkor derült ki, hogy ennyi az összes, ami rendelkezésére áll, mert pár konténernyi élelmet elfelejtettek felpakolni a hajóra” – mesélte Horvath arról, hogy még egy ennyire gondosan, közel egy évtizeden át tervezett kutatási program sem lehet teljesen zökkenőmentes. „Persze így is volt mit ennünk, csak nem volt annyira változatos.”
Elmondta azt is, hogy a hajón az emberek nem válogatnak, hatalmas szükség van arra, hogy elég kalóriát vigyenek be, kb. a normál mennyiség háromszorosára van szükségük. Ezt gyakran extra zsírral pótolják, de Horvath így is fogyott a legutóbbi expedíció alatt. Igaz, ő ilyenkor is tartja magát az edzéstervéhez, amit egyébként a szárazföldön is követ. „Szükség van az erőnlétre, cipelni kell a felszerelést, és nagyon megterhelő a hidegben végzett munka is. Ráadásul egy ilyen úton annyi tennivaló van, hogy általában alig 6 órákat szoktam aludni, úgyhogy jó erőben kell lenni, hogy bírjam” – mondta.
A MOSAiC expedíció a Polarstern kutatóhajón szinte családdá kovácsolta a kutatókat. Rituálék alakultak ki: pingpongbajnokságot rendeztek minden nap ebéd után, közösen szaunáztak, zenéltek és sportoltak. Emellett pedig mindenki hódolhatott a saját hobbijának is, Horvath például rajzolt és énekelt, többnyire népdalokat, amit videón is megörökített a legutóbb két hónapon át tartó utazás során.
Ha tehette, mindig csak ment volna
Horvath már gyerekként is arra vágyott, hogy messzi tájakra jusson el, vonzották a hegyek, a tenger és a havas tájak. „Nem értettem, hogy vasárnap miért kell vasárnapi ebédet enni, és miért nem lehet csak menni, kirándulni, túrázni az erdőben” – mesélte erről a tárlatvezetésen. A Delta főcímében az Antarktiszon haladó japán kutatókat csodálkozva nézte, és akárhányszor látta, arra gondolt, hogy ezt ő is meg akarja élni.
2015-ben aztán először sikerült a Jeges-tengerre tartó expedíción részt vennie – ez az első alkalom pedig örökre meghatározó élmény maradt, és eldöntötte, hogy fotográfusként ezt a témát szeretné közelebb hozni az emberekhez, a képein keresztül a klímaváltozás alig látható eredményeit, és azok felmérésének menetét mutatja majd be.
Korábban is olyan témákat választott, amelyek kapcsolódnak a természetvédelemhez, a National Geographicnek készített képriportokat a veszélyeztetett teknősökről és mentésükről, valamint a kihalás szélére sodródott tarvarjak neveléséről is. De cikkei és képei bejárták a világsajtót, publikál a New York Timesban és együtt dolgozik a németországi Alfred Wegener Institute-tal is.
Környezetvédő fotográfusnak tartja magát, olyannak, aki rámutat a klímaváltozás jelentette problémákra és veszélyekre, közben pedig emberi történeteken keresztül segít megérteni, hogyan dolgoznak együtt kutatók tucatjai, hogy minél többet tudjon meg az emberiség a lehetséges okokról és megoldásokról. Munkáját 2020-ban, a híres jegesmedvés képéért Word Press Photo Awarddal ismerték el, 2022-ben pedig megkapta az Infinity Awardot a Nemzetközi Fotográfiai Központtól.
„A hazatérés mindig olyan, mint egy fájdalmas szakítás”
Amikor arról kérdeztük, mi a legnehezebb egy-egy utazásban, Horvath váratlan választ adott. Szerinte ugyanis nem a kihívást jelentő feladatok, a sötétség, a hideg, az összezártság vagy a családtól való távolság a legmegterhelőbb. A fotósnak mindig a hazaérés a legnehezebb. „Olyan ez, mint a legmélyebb szerelem és a csalódás. Én a Jeges-tengernél érzem magam a legjobban, és mindig nagyon nehéz onnan visszatérni, keresem a helyem itthon, és alig várom, hogy visszamehessek.”
Horvath még idén újabb küldetésre indul, de most nem a Polarsternen tölt el pár hónapot, hanem a fagyos Spitzbergák (Svalbard) kutatóvárosában dolgozó nőket keresi fel. Itt a felmelegedés hétszer gyorsabban zajlik a globális átlagnál. „A kilencvenes évekig bezárólag gyakorlatilag nem dolgozhattak nők ilyen körülmények között, és azóta is elég kevesen vannak” – mondta Horvath arról, miért érzi fontosnak, hogy megmutassa azokat a kutatónőket, akik ilyen, sokak számára embertelennek ható körülmények között dolgoznak. „Women of Arctic Science” című sorozatában megszólalnak kutatónők és a településen fontos adminisztrációs feladatokat ellátó emberek is, akik rövidebb vagy hosszabb időre vállaltak munkát a sarkkörök közelében.
A Word Press Photo-díjas fotós kiállítását Magyarországra az MCC hozta el, a tárlatot a Tas vezér utcai épületben lehet megtekinteni november 11-ig. Ezután várhatóan vidéki helyszínekre viszik el a képeket, hogy minél többen megismerjék a MOSAiC expedíció történetét Esther Horvath képein keresztül.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
