Szó szerint farkasbőrbe bújt a világ legőrültebb farkaskutatója
Talán nincs is ember a Földön, aki többet tudna a farkasokról, mint Rick McIntyre. Az amerikai biológus már a Yellowstone Nemzeti Park farkas-visszatelepítési projektje előtt is kutatta az állatokat, de később ő lett a világ első hivatásos farkasnépszerűsítője, 1998-tól kezdve pedig minden idejét a parkba visszatért állatok kutatására fordította.
Magyarul frissen megjelent könyvében, az Egy farkas diadalútjában ugyan hivatalosan a 8-as számú példány kalandjairól ír, de itt nem kalandregényre kell számítani, hanem leginkább annak a heroikus munkának az összefoglalására, amivel a yellowstone-i farkasprojekt egyáltalán elindulhatott. (Az 1872-ben Wyoming, Montana és Idaho területén létrehozott Yellowstone volt az USA legelső nemzeti parkja, és az összes közül talán a legismertebb is.)
6175 nap zsinórban
Hogy ez mit is jelentett, azt Doug Smith, a Yellowstone szürke farkasait visszatelepítő projekt vezetője és vadkutató biológusa igencsak érzékletesen foglalta össze a könyv utószavában: McIntyre 2000 és 2015 között 6175 egymást követő napot töltött a vadonban, és 12 ezer oldalnyi jegyzetet készített megfigyeléseiről. Nem csoda, hogy az egész történet nem fért bele egy kötetbe: a 8-as számú példányról szóló könyvet még három másik követi. Mindegyik főhőse egy-egy alfa; a 21-es, a 302-es és a 06-os számú farkas.
Smith az utószóban McIntyre stílusát is méltatja, de az a gyanúm, hogy ez élőben jobban működhet: ha csak farkasos példáknál maradunk, McIntyre nem egy Farley Mowat, akinek a Ne féljünk a farkastól! című könyve kifejezetten szórakoztató volt, csak éppen hatalmas kamunak bizonyult. Mowat azt állította, hogy 1947–48-ban két évet töltött Kanadában a farkasok között, és könyvében az ez idő alatt tett megfigyeléseit összegzi, de mint később kiderült, nem akkor, nem ott és nem annyi időt volt a farkasokkal, mint írta. Az író később különös magyarázattal ütötte el a kritikákat: mint elmondta, közismert, hogy sosem hagyja, hogy a valóság egy jó sztori útjába álljon.
Az ember, aki tényleg ott volt
Ilyesmitől McIntyre-nél nem kell tartani: a 8-as farkas történetéhez hasonlóan szigorúan dokumentálja azt is, hogy melyik falka hogyan fejlődött, és azt is, hogy melyik állat milyen nevet (kódot) kapott a betelepítésnél. A nemzeti parkba az 1994-es telepítéskor három falka érkezett: a Crystal Creek, a Druid Peak és a Rose Creek – a könyv főhőse, a 8-as, a Crystal Creekből származik, de egy másik falkában csinált karriert.
A könyvön a szorgos jegyzetelés is nyomot hagyott: ahelyett, hogy az 1994-es vagy 1995-ös eseményeket azzal intézte volna el, hogy „valamikor tavasszal” vagy „valamikor télen”, McIntyre kínosan ügyel a pontosságra: „Reggel 4-kor keltem, és 5 óra 26 perckor találtam rá a falkára. Este 9 óra 22 percig, vagyis csaknem tizenhat órán keresztül folyamatosan szem előtt voltak” – írja az egyik megfigyeléséről.
A játék
Méghozzá arról a megfigyeléséről, ami a farkasok személyiségéről szól: anélkül, hogy egy Mowat-féle húzással megszemélyesítené az állatokat, McIntyre megállapítja, hogy a 21-es farkas személyisége eltér a 38-astól, az előbbi ugyanis annak ellenére többet játszik a kölykeivel, hogy örökbe fogadta őket, míg a 38-as csak eteti és védelmezi a vér szerinti kölykeit, de nem mókázik velük.
McIntyre később épp a játékról ír, amikor egy személyes anekdotával szemlélteti a mondanivalóját: miután leszögezi, hogy a farkasokban játék közben oxitocin szabadul fel, ami jó érzéssel tölti el őket, ír a tanulás folyamatáról és arról is, hogy a kölykök hogyan játszanak az elfogott pockokkal és hogyan akadályozzák egymást, majd megjegyzi, hogy vele sohasem játszott az apja – kivéve egyszer, amikor már túlesett egy szívrohamon, és ki akarta valahogy mutatni, hogy fontos neki.
Az ehhez hasonló történetek, antropomorfizálások és magyarázatok viszonylag ritkák, de jól érezhető, hogy a farkaslesen töltött évek alatt azért az alapos dokumentáció ellenére a kutató szívéhez nőttek az állatok – és ezzel nincs is semmi baj. Azok a magyarázatok, amikkel például a két alfahím küzdelmét igyekszik megfejteni, életszerűnek tűnnek, és az alapján, hogy McIntyre milyen különös személyiségeket rajzol fel a farkasokról, még az sem tűnik túlzásnak, amikor a 21-es és a 8-as példány küzdelmét ahhoz hasonlítja, amikor egy szamuráj tanítványa összecsap a mesterével.
Gondol ilyenre a farkas? Felettébb valószínűtlen, de mivel nem tudunk a farkas bőrébe bújni, be kell érnünk azzal, hogy miként próbálja leírni az állatok személyiségét az az ember, aki mindenki másnál több időt töltött velük. Ahogy Smith is írja, McIntyre rengeteg időt töltött az általa megfigyelt falkákkal, és nincs még egy ember, aki annyit időzött volna farkasok között, mint ő, és ez már akkor is jelentene valamit, ha éppenséggel nem biológus volna a szerző.
A cirkáló felvilágosító
Az Egy farkas diadalútja meglepően rövid könyv, de a bő 250 oldalba mégis belefért egy nagy történet első felvonása – és hiába a 8-as számú farkas a főszereplője, valójában a Yellowstone újbóli benépesedése a fő mondanivaló. McIntyre sokat ír az ismeretterjesztő munkájáról is, és hiába tűnik furcsának, hogy valaki örömét leli abban, hogy a nemzeti parkban kószáló turistákat támadjon le farkasügyi felvilágosítással, úgy tűnik, a szerző ezt a munkát is szerette.
Az említett tevékenységet a Yellowstone-ban „cirkáló felvilágosításnak” nevezték, és McIntyre úgy oldotta meg, hogy kölcsönkért egy kiállított farkasbőrt a helyi múzeumból, a vállára terítette, és várta, hogy ki az, aki le meri szólítani az őrült vadőrt. A terv bejött: míg a tervezett előadásokon alig lézengett valaki, a népek kíváncsiak voltak rá, hogy miért van rajta a bőr, és akkor már meghallgatták azt is, hogy mit akar mondani. Az első évben a szezon végéig nagyjából 25 ezer embert ért el azzal az üzenettel, hogy a farkas nem ellenség, sőt a Yellowstone ökoszisztémájának nagy szüksége van ezekre az állatokra. Ez a fajta edukáció már csak azért is nagyon fontos volt, mert a farkasokra az emberek jelentik a legnagyobb veszélyt – nem véletlen, hogy rövid idővel a betelepítés után egy vadász végzett az egyik alfahímmel. McIntyre a visszavonulása óta könyvek formájában folytatja a cirkáló felvilágosítást, de a megfigyeléssel sem hagyott fel: Smith szerint a kézirat nyomdába adásakor 100 001. farkasészlelését dokumentálta.
A farkasok diadala
Visszatérve Mowathoz: a kanadai író sikeresen felhívta a világ figyelmét arra, hogy a farkas mégsem az a vérengző fenevad, aminek a néphit tartja – kár, hogy elragadta a képzelete. Elli H. Radinger német exjogász, jelenlegi farkaskutató harminc éve kampányol a szürke farkas mellett (magyarul három éve jelent meg a könyve), és bár ő is ott volt, senki sem volt jobban akkor és ott, mint McIntyre, akinek a könyvében nem is a 8-as példány felemelkedése a legérdekesebb, hanem az, hogy milyen irdatlan szívás helyrehozni a természetes állapotokat, ha egyszer már megbontották az egyensúlyt. Yellowstone sokáig utolsó farkasát 1926-ban lőtték le, a vadőrök pedig ezután folyamatosan ritkították a szarvasállományt is, mert nem volt, ami kordában tartotta volna őket – emiatt rengeteg kritikát is kaptak.
A farkasok visszaköltöztetésével kiderült, hogy a természet, ha békén hagyják, nem igényel vadőröket – viszont igényli a McIntyre-hoz hasonló szent őrülteket, akik képesek a fél életüket azzal tölteni, hogy a látogatókat oktassák a farkasokról, a másik felét pedig azzal, hogy megfigyelik őket. A farkasokat, nem a látogatókat. A harmadik felét pedig azzal, hogy két farkasles között megírják, hogy mit szűrtek le abból a százezer észlelésből, amit hóban-fagyban-hőségben feljegyeztek a Yellowstone-ban.
(Rick McIntyre: Egy farkas diadalútja. Corvina, Budapest, 2023, fordította: Székely Szabolcs.)
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
