Miért volt sárga a vendégek ujja Mátyás király esküvőjén?
A középkor magyar szempontból nemcsak azért fontos történelmi korszak, mert felöleli Kárpát-medencei tartózkodásunk kezdeti évszázadait, hanem azért is, mert ekkor mentek végbe azok a jelentős kulturális és gazdasági változások, amelyek a mai napig éreztetik hatásukat társadalmunkban. Nagy kár, hogy a középkor éppen a kilencedikes tananyag része – történelemtanár legyen a talpán, aki egy friss középiskolásnak befogadhatóvá tudja tenni a muhi csatát vagy az ősiség törvényét, és többet képes a fejükbe verni az Aranybulláról annál, hogy ezerkétszázhuszonkettő.
Az is igaz, hogy a középkori történeteket feldolgozó legnépszerűbb populáris művek sem könnyítik meg a történelmi tényekre éhezők helyzetét. A Magyar vándor című kommersz vígjátéktól talán senki nem várta el a tényszerű korábrázolást, de nem nehéz elképzelni, hogy vannak, akik az István, a király című rockopera cselekményét készpénznek veszik, és néha még az álruhába öltöző igazságos Mátyás alakját is úgy kell kiverni a népmeséken felnőtt emberek fejéből.
Ráadásul még a történelmi kánont sokáig alakító korabeli forrásokban is gyakran több a fantázia, mint a tényanyag – Anonymus gesztája vagy a Képes Krónika kétségkívül fontos forrásai a magyar középkornak, de ellentmondásosságuk, az objektív tényeket a legendákkal keverő történeteik miatt irodalmi vagy művészettörténeti szempontból talán értékesebbek. Szerencsére a különböző oklevelek, egyházi iratok és levéltári anyagok segítségével rengeteg részlet felfejthető ebből az időszakból, és történészeink töretlenül dolgoznak azon, hogy ezeket rendszerbe szedjék, és teljesebb képet alkossanak arról, milyen lehetett az élet a középkori Magyarországon.
Ezen belül is különösen izgalmasak azok a történetek, amelyek a hétköznapi emberek életébe engednek bepillantást. Az ilyen sztorikat gyűjtötte össze egy kiadványba a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont (HUN-REN BTK) Történettudományi Intézetében (TTI) működő Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport – nevéből adódóan elsősorban a gazdaságot, pénzügyeket, kereskedelmet érintő történetekre koncentrálva. A Pillanatképek a magyar középkorból című kötetben nettó több mint 200 oldalon, ötven olvasmányos és gazdagon illusztrált minitanulmányon keresztül ismerhetjük meg, milyen volt a 14. századi ingatlanmaffia, hová rejthették vagyonukat a magyarok a tatárjárás alatt, vagy éppen hogyan került az egyszarvúkért rajongó Mátyás királyhoz egy unikornis szarva.
A tematika persze az imént kiragadott színes példák ellenére is meglehetősen specifikus – legyünk őszinték, a középkori magyar gazdaságtörténet nem fenyegeti az ifjúsági regények, a krimik, az önfejlesztő vagy önéletrajzi könyvek helyét a könyvesboltok sikerlistáin. Igaz, a lendületesek között még így is kitűnik a Weisz Boglárka által vezetett kutatócsoport a kutatási téma fogyaszthatóságát illetően, legalábbis jóval nagyobb eséllyel futhattak neki egy populáris ismeretterjesztő kötet megjelentetésének, mint mondjuk az MTA SZBK Lendület Extracelluláris Elektron Transzfer Kutatócsoport.
De a lehetőséggel élni is kellett. Az összesen 26 történész által jegyzett rövid írások befogadhatósága ugyan változó – egyes fejezetekben jobban elburjánzik a történésznyelvezet, mint másokban –, de az ajánlott irodalomjegyzéket végigböngészve kiderül, hogy a levéltári források mellett gyakran tucatnyi tanulmány és könyv anyagát kellett négy oldalon megjeleníteni, így az olvasó is megengedőbb az olykor sűrű információáradattal. A szerzők és a szerkesztők érezhetően törekedtek arra, hogy a szakmán túl a szélesebb közönséget is megszólítsák, és a figyelemfelkeltő címek rendre be is váltják az ígéreteket – még ha a hasonló nevű nemesek és az egymáshoz túl közeli évszámok felsorakoztatása egy idő után zavarja is az avatatlan szemeket.
A sóbánya, a tarhonya és a pasztormány
A kötetet kilenc fejezetre tagolták, és ezek címei mesterien csomagolják színes köntösbe az egyébként tankönyvben unalmasnak ható témákat: az adókról és vámokról szóló rész címe Megtelik a bugyelláris, de A föld mélyének kincse is mennyivel jobban hangzik, mint mondjuk az, hogy Nyersanyagok kitermelése és gazdasági felügyelete. És persze a sóbányászatról sem úgy írnak a tankönyvek, hogy közben Szentmártoni Bodó János 1645-ben írt verséből (Az sonak ditsiretiről való magyar rythmusok) idézget a szerző. Draskóczy István tanulmánya, amely már címében (Az földből kivágni őtet igen bajos) is a költeményből idéz, ellenben így tesz, íme négy sor belőle:
„Néha nagy darab föld az szoros ásásból,
Zúgva szakad alá az lyuk oldalából,
Vért ont az mívesnek megfáradt tagjából,
Bágyadva vonsszák ki kötélen az lyukból.”
A négy-, illetve egyes esetekben hatoldalas írásokat a bőséges képanyag mellett egy-egy szövegdoboz kíséri, amely az adott témához tartozó egy-egy fontos kifejezést magyaráz el, illetve valamilyen esemény vagy személy jelentőségét foglalja össze néhány mondatban – így például megtudhatjuk, mit csináltak a soltészok, mi volt az istenítélet szerepe a középkori jogban, honnan ered a vízjel, ki volt Ozorai Pipo, vagy épp melyek voltak az első magyar szakácskönyvek.
Utóbbi például a Cseberből verembe című tanulmányban kerül elő, amely a középkor élelmezési problémáit taglalja: „A modern tartósítási eljárások megjelenése előtt komoly kihívást jelentett a kemény munkával megtermelt élelmiszerek romlásának megakadályozása és szállításuk megkönnyítése, az étrend pedig – ma már szinte elképzelhetetlen mértékben – függött az évszakoktól és az időjárástól.” A gabonák tárolásának, a hús füstölésének nemcsak megélhetési és egészségügyi vonzatai voltak, de a gazdaság egyik legfontosabb elemét is jelentette a nyers vagy feldolgozott élelmiszerek forgalma – akár a kereskedelemre, akár a természetben beszolgáltatott adókra gondolunk.
Kolláth Ágnes, Kovács Bianka és Kovács Gyöngyi közös írása egyaránt tárgyalja a különböző ételtárolási megoldásokra utaló régészeti leleteket (a 10. századi padláson talált elszenesedett gabonától a 19. századi szérűskertekben is használt tárolóvermekig), a török hódoltság hatásait a magyarok tartósítási szokásaira és a hozzájuk fűződő jövevényszavakra (a tarhonya szárított tésztaféleséget jelent, a pasztormány pedig sózott, fűszerezett, szárított húst), de azt is, hogy milyen különböző edényekben tárolták a bort, a mézet, a lekvárt vagy a savanyúságot. És persze ott a keretes szöveg az első szakácskönyveinkről: az első ismert, hazai vonatkozású recept a 14. századi Libro di cucina című műben jelent meg, a legkorábbi nagyobb receptgyűjteményt (Szakács Tudomány) viszont csak a 16. század végén adták ki, míg a legnagyobb népszerűségnek az először 1695-ben megjelent Szakáts mesterségnek könyvetskéje örvendett.
Mátyás király 11 fogásos esküvői lakomája
Szintén a Cseppet sem unalmas hétköznapok című fejezetben található A királyi menyegző című írás, amelyben Skorka Renáta Mátyás király és Aragóniai Beatrix fényűző lakodalmáról értekezik. Az 1476. december 22-én, a budai Nagyboldogasszony-templomban tartott esküvő kisebb botrányt kavart, hiszen a hívő lakosság egy része jobban örült volna, ha az ifjú házasok nászéjszakája nem Krisztus születésének idejére esik, de a lovagi tornákkal és körmenetekkel tűzdelt ünnepség így is elkápráztatta az itáliai, német és cseh vendégeket is bőven felvonultató vendégsereget. Bár 25-én tartózkodtak a világi látványosságoktól, és az egyházi ünnepé volt a főszerep, karácsony másnapján Mátyás az öltözetével nyűgözte le népét: a gyöngyökkel és drágakövekkel hímzett kabátjához nemzeti színeket mintázó rubin, gyémánt és smaragd ékszert öltött, amelynek árát több tízezer aranyforintra becsülik – ez az éves kincstári bevétel akár 10 százalékát is kitehette.
De mit ért volna az egész egy jó lakoma nélkül? A december 22-i szertartás után a budai várba vonult át a násznép, ahol a 22 lépés hosszú, négyszögletes (tehát kb. 16x16 méteres) asztalnál ülő vendégeknek nem külön-külön szolgálták fel az ételt, hanem nagyobb méretű, közös tálakat helyeztek az asztalra, amiből bárki kedvére vehetett. A teremben helyet kaptak Mátyás király fúvósai és dobosai, akik minden fogás érkezését előre jelezték, míg az étkezést lant kíséretében előadott, hősökről szóló énekek kísérték.
Az olasz humanista, Galeotto Marzio leírása szerint a középkori magyar konyha sajátosságai, amelyek a Mátyás-lagzin is megjelentek, abban ragadhatók meg, hogy minden húst (libát, kacsát, kappant, fácánt, foglyot, seregélyt, marhát, bárányt, gödölyét, sertést, vaddisznót) valamilyen lében (szósz, mártás, szaft) szolgáltak fel, valamint hogy az itáliai konyhához képest túlzó volt a fűszerhasználat (sáfrány, szegfűszeg, fahéj, bors, gyömbér), amit Gaelotto a magyarok heves vérmérsékletével indokolt. A humanista a sáfránynak tudta be azt, hogy a magyaroknak jellemzően sárga körmei és ujjai voltak, mivel Mátyás udvarában „az étel kiszedésénél és az evésnél nem használtak villát, hanem az étkezők egy-egy szelet kenyeret vettek a kezükbe, s arra szedtek a közös tálból, majd ujjaikkal falatokat téptek belőle, és ezt ették meg igen jóízűen”. A tizenegy fogásos esküvői fogadást a vendégek bőkezű ajándékai és jókívánságai zárták, és a vendéglátásra nem is lehetett panasz: Mátyás csak vízkeresztkor (1477. január 6-án) engedte útra kelni a meghívottakat.
Egy-egy ilyen, anekdotákban gazdag írás után még felüdülést is jelentenek a kissé szárazabb, például a posztókészítésről vagy a tárnokmesteri címerekről szóló tanulmányok, de a kellemes súlyú, keménytáblás, mégsem túl vaskos kötetet nem is kell azonnal átnyálazni, bármikor le lehet venni a polcról két-három rövid történet erejéig.
(Pillanatképek a magyar középkorból – Szerkesztette: Skorka Renáta és Weisz Boglárka. Martin Opitz Kiadó, Budapest, 2022.)
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: