A boldog békeidők, amikor Budapest rendőrfőkapitánya szervezte a prostitúciót
Néha különös kutatói pályaíveknek és véletleneknek köszönhetjük a legizgalmasabb kutatási eredményeket, Császtvay Tünde esetében legalábbis erről van szó: a 19. század második felét és a 20. század első harmadát kutató irodalom- és művelődéstörténész a Reviczky Gyula- és Dsida Jenő-tanulmányok után idővel a korszak társadalom-, bűnügy- és sajtótörténeti vizsgálatába is kezdett, majd a budapesti alvilág és az intézményesedett prostitúció kialakulásának történetére szűkítette kutatásait.
Mint azt az MTA Tudományünnep programsorozat keretében hétfőn tartott előadásában elmondta, az Országos Széchenyi Könyvtár büféjében virslizve, két falat között kapta a felkérést a századforduló környéki Budapest alvilágának feltárására az Osiris Kiadó vezetőjétől, Gyurgyák Jánostól. A hirtelen ötletből azóta több tanulmány és előadás, valamint 2009-ben egy különleges, szinte kizárólag korabeli szövegekből (cikkek, versek, tanulmányok) és illusztrációkból (fotók, képeslapok, karikatúrák) szerkesztett képes album (Éjjeli lepkevadászat. Bordélyvilág a történeti Magyarországon) született.
Császtvay munkássága kimerítő képet ad arról, hogy a kiegyezés után urbanizálódó magyar fővárosban minden adott volt a prostitúció elterjedéséhez: a városvezetők egyszerre akarták Bécs ellenpólusát felépíteni és „a Nyugat kultúrája keleten” gondolatát szem előtt tartva vendéglátó- és szórakoztatóipari központot létrehozni; az építkezések miatt rengeteg fiatal, egyedülálló férfi érkezett a fővárosba, a kiszolgáló és cselédmunkákra jelentkező vidéki lányokat gyakran már a pályaudvaron eltérítették a bordélyosok közvetítői, a frissen megalakult magyar rendőrség vezetői pedig otthonosan mozogtak az alvilág köreiben.
Még jó, hogy mint azt Császtvay kollégája és beszélgetőpartnere, Nyáry Krisztián a közönség ovációja mellett megjegyezte, „ma már elképzelhetetlen, hogy egy magas rangú rendőrtiszt egyben bűnöző is”.
A Bécs babérjaira törő Budapesten minden feltétel adott volt a prostitúció terjedéséhez
Az iparosodott, kiterjedt prostitúció tipikus nagyvárosi szubkulturális jelenség, az urbanizáció velejárója – állítja Császtvay. A kiegyezés után, az 1860-as évek végétől új lehetőségek nyíltak a magyarok előtt: a gazdasági és technikai fejlődések idején hisztérikus városépítés vette kezdetét, és elkezdett kialakulni az ország közigazgatási, politikai, ipari és kulturális intézményrendszere. Az 1873-ban egyesített Budapestet nemcsak hatalmi, de nemzeti centrumnak is szánták, olyan központnak, aminek a városépítész Reitter Ferenc szerint két fő feladata volt: hogy „társadalmi tekintetben ellensúlyozza Bécs vonzerejét” és megtalálja a helyét Európán belül, valamint hogy „integratív szerepet töltsön be országosan és politikailag”.
Ezzel együtt kitárultak a földrajzi határok, megsokasodtak az utazási lehetőségek, felgyorsult a birodalmon belüli migráció, az építkezésekre pedig vidékről várták a fiatal munkaerőt, ami mind-mind kedvezett az „európai metropolisz” koncepcióban gondolkodó városépítőknek. Tartani kellett a lépést a fejlődő Béccsel, márpedig 1869-ben Pest, Buda és Óbuda népessége 280 ezer fő volt a bécsi 900 ezerhez képest – az arányok később is hasonlóképp alakultak, 1890-ben 492 ezer budapesti és 1,43 millió bécsi lakos élt, 1910-ben pedig 880 ezerre és 2 millióra nőtt a számuk. Bécs legyőzését a demográfiai statisztikák helyett az építészetben kísérelte meg Budapest: az Operaház mellett sok középületnél is az volt a cél, hogy „legyőzzék” a grandiózus bécsi épületeket.
Arra is hamar született megoldás, hogy mit kezdjen Budapest az Európán belüli helyével: „a Nyugat kultúrája keleten” gondolat mentén a kelet-európai és főként a balkáni irányú kereskedelmi, turisztikai és közlekedési lehetőségek kiaknázásával próbálkozott meg a városvezetés, amivel Budapest egyben bejelentkezett Európa egyik idegenforgalmi és szórakoztató központjának. És ebben a korszakban ahol szórakozást kínáltak, ott megjelentek a nők is. Császtvay szerint a budapesti stratégia céljai akaratlanul is elősegítették a prostitúció terjedését, működését, majd később az elfogadását is, és ezáltal az alkalmi kapcsolatok normalizálását.
A prostitúció megjelenése azonban más bűnelkövetéseket is katalizált, például az egyik legszervezettebb bűncselekményt, a lányokkal való kereskedelmet. Ez Budapesten sem történt másként, de az ebből fakadó problémák felkészületlenül érték a frissen alakult államot, amely az egyetlen megoldási lehetőséget a magyar rendőrség felállításában látta. Az egyesült Budapest rendőrfőkapitányi posztját az a Thaisz Elek kapta, aki a pesti rendőrséget már 1861 óta irányította, míg előtte az 1850-es években az osztrák titkosrendőrség ügynökeként dolgozott. Rendőrfőkapitányként már Tisza Kálmán miniszterelnök jobbkezeként volt ismert, és mindenki tudta róla, milyen jó a memóriája – Császtvay szerint azért tudott megúszni olyan sok botrányt, mert sokféle társaságban mozgott, és jóformán mindenkiről őrzött valamilyen titkot, ami kihúzta a bajból. Márpedig botrányból kijárt neki: korrupciós ügyei, modora és viharos kapcsolatai miatt állandóan a sajtó kereszttüzében állt, de még az sem vetett véget karrierjének, hogy 1872-ben feleségül vette a Neue Welt mulató rossz hírű pénztárosát, Reich Fánit, akit később, amikor férjével prostitúciós maffiát működtettek Budapesten, csak „a főváros madámjaként” emlegettek.
A fővárosi magyar rendőrség állománya az első évtizedekben 20-30 főből állt, ami már önmagában magyarázatot ad a rettenetes közbiztonságra, de a korrupció még nem következne ennyiből. A feljegyzések szerint azonban például hamar elszaporodtak az éjjeli táncos kávéházak, amelyek tulajdonosai rendszeresen megvesztegették a prostitúció felett szemet hunyó rendőröket. Így gond nélkül ki tudott alakulni az a belföldi és nemzetközi leánykereskedelmi hálózat, amelynek csomópontja a jó közlekedéssel ellátott Budapest lett – a magyar prostituáltak tömeges kiszállítása Magyarországról a Balkánra vagy Dél-Amerikába legfeljebb kihágásnak minősült.
Az egyre terjedő prostitúció ellen azonban lépni kellett, Thaisz rendőrsége pedig közrendészeti és közegészségügyi intézkedésektől remélte a megoldást: kialakult a lakó-, rendőri és a modern bűnügyi nyilvántartás rendszere, szabályozták a városban való tartózkodást, a kérvények, iparigazolványok és útlevelek kiadását, valamint államilag finanszírozott kényszerintézkedésekkel felügyelték a prostituáltak egészségügyi állapotát. Az 1871-es rendelet szerint a városban 40 nyilvánosház működhetett, és egy házban legalább hat nőnek kellett lennie, akiket igazolvánnyal kellett ellátni.
Míg 1894-ben 410 bordélyházban dolgozó és több mint 900 engedéllyel rendelkező magánprostituáltat tartottak nyilván Budapesten, 1916-ra a regisztrált magánzók száma 2600-ra nőtt, míg a bordélyházak összlétszáma 350 alá csökkent. Valós számukat 30 ezer köré becsülik. A prostituáltak közössége a társadalom egészéhez hasonlóan különböző rétegekre tagolódott, így gyakorlatilag minden férfi megtalálta a maga társadalmi helyzetének és pénzügyi lehetőségeinek megfelelő kéjnőt. „A legelőkelőbb és legdrágább bordélyházak a Belvárosban működtek, míg a legolcsóbbnak számító korabeli kocsisor lányai a Tabán és a Gellérthegyalja nyomorúságos viskóiban bonyolították az üzletet” – írta Császtvay egy 2010-ben megjelent tanulmányában.
A terjedő prostitúció egészségügyi veszélyei egyre fenyegetőbbnek tűntek annak fényében, hogy a századforduló idején javuló életkörülmények, valamint a kiépülő csatornarendszer, ivóvíz-szolgáltatás és közegészségügyi hálózat hatására már nem a járványok tizedelték a nagyvárosi népet, hanem a nemi betegségek. Mivel a szifilisz enyhítésére először 1909-ben találtak megoldást (a Salvarsan megjelenésével), teljes gyógyítása pedig csak a penicillin 1940-es évekbeli felfedezésével vált lehetővé, a statisztikai adatok szerint a 19. század végére „Budapest már minden harmadik-negyedik lakosa szenvedett valamilyen nemi betegségben, a szifilisz járulékos tünetei következtében tébolyodott emberek zsúfolódtak a birodalom elmegyógyintézeteiben és a legnagyobb alapterületű épületében, a lipótmezei tébolydában”. A századforduló táján csak Budapesten kb. 20 ezren haltak meg szifiliszben, és ebben nincs benne a többi nemi betegség vagy járulékos egészségromlás.
Budapest, a csábító, de kegyetlen nő
Császtvay szomorúan illúziórombolónak nevezi azt, hogy „Magyarországon az első igazi és széles körű közügy, mely a nőkről szólt s amely ténylegesen, napi szinten évtizedekre tematizálta a közéletet, a prostitúció kérdésköréhez kapcsolódott”.
Míg a férfiak közül a gazdag vállalkozókat és fiatal erős építőmunkásokat várta tárt karokkal az urbanizálódó Budapest, a fővárosba tömegesen szerencsét próbálni induló vidéki parasztlányok előtt négy út állt a kutató szerint: „Cselédnek szerződtek el vagy a kereskedelemben, illetve a vendéglátó- és a szórakoztatóiparban találtak munkát, vagy gyári munkát kényszerültek vállalni, vagy a testüket bocsátották áruba.” Az orfeumok, lokálok és kávéházak világában is egyre több nő kezdett dolgozni, és „volt, aki a munkáját, volt, aki a művészetét, és volt, aki még a testét is felkínálta itt”.
A nőkkel hirtelen megtelt város sajátos kétarcúságában jelenik meg a fikciós és hétköznapi szövegekben is: olyan városként, amely „ellenállhatatlanul magához vonzza, de közben el is emészti és tönkre is teszi lakóit és rajongóit”. Az írók, költők és újságírók hasonlóképp jellemzik a századvég-századelő idején a fővárost, „ördögien csábító külsejű és erejű, de kiismerhetetlen vagy éppen hisztériásan kegyetlen, lelketlen csalfa nőként”. A rajzolt portrék is egyértelműek: Budapest nőként jelenik meg, de nem családban helytálló anya, háziasszony vagy feleség képében, hanem fiatal, vonzó, alacsony társadalmi rangú, romlott nőként.
Császtvay szerint a polgárság életében egyre inkább elfogadottá vált a prostitúció jelenléte, és a nők gyakran szemet hunytak, ha férjeik időnként bordélyba látogattak. „Volt egy hallgatólagos megegyezés a felek között. Ha a nők érdekből mentek férjhez, azért, ha a kor kívánalmainak megfelelően sok gyereket szültek, akkor azért. Olykor kényelemből, esetleg mert nem volt kedvükre, hogy uruk minden szeszélyét kielégítsék” – mondta a kutató egy korábbi interjúban. Ez jelentős átalakulást hozott a párkapcsolatok dinamikájában, a féltékenységen és megalázottságon túl abban is, hogy a férfiak egyre nagyobb elvárásokat támasztottak feleségeik felé a szexualitás minden formáját jól ismerő prostituáltak látogatása után.
A valóságot torzító vizuális ingerekből ebben az időszakban egyébként is egyre több érte a férfiakat: az erotikus fényképek feketepiaca az 1870-es évek végétől egyre durvább kínálattal vonzotta őket. A megbízhatónak vélt ügyfeleknek pult alól kiadott pornográf fotósorozatok, katalógusok tematikája a művészi aktoktól a szado-mazo vagy leszbikus jeleneteken át egészen a pedofil képekig terjedt – sokat elmond a korról, hogy egyedül a férfi homoszexualitás volt tabu a képanyagokban.
A prostitúciót apokaliptikus szimbólummá emelő Szatmári Mór újságíró és országgyűlési képviselő 1920-ban így írt a századforduló utáni első két évtized fejleményeiről a Detektív magazinban: „Ne szépítsük a dolgot. Züllött erkölcsök korát éljük. […] Az anyagi lerongyolódás mellett az erkölcsi és nemi koldusság is rajta van a nagy tömegen. A becsületes munka mintha elvesztette volna értékét: az emberek a bünökben keresik az anyagi boldogulást. […] Isten őrizz, hogy ez csak átmeneti állapot legyen! Ha maradandó, állandó lenne, nincs az a politikai bölcsesség, mely megmenthetné Magyarországot a végpusztulástól. […] Hinnünk kell, hogy lassankint a rend és törvényesség kiöli a társadalom organizmusából a bünökre csábitó gonosz hajlamokat, s az emberek megint a becsületes munka eredményei után vágyakoznak.”
Az ember, aki oroszlánrészt vállalt a bűnös város képének megalkotásában, Thaisz Elek a sorozatos magánéleti és korrupciós botrányai után végül egy rendészeti mulasztásba bukott bele. 1884. szeptember 27-én Ferenc József és Erzsébet királyné jelenlétében zajlott az Operaház megnyitója, ahol éppen a Lohengrin első felvonásánál tartottak, amikor az előadásra be nem jutó tömeg áttörte a kordont és beözönlött az épületbe. Az Andrássy úton aztán olyan dulakodás kerekedett, amely során egy embert halálra is tapostak – Thaisz ezután is csak akkor volt hajlandó elfogadni a sorsát, amikor maga Tisza Kálmán írta meg a felmondólevelét és küldte át neki aláírásra. De még előtte sikeresen eltüntetett a nyilvántartásból minden vele kapcsolatos forró aktát, ami alaposan megnehezíti Császtvay és kutatótársainak munkáját.
Miközben Budapesten tovább dübörgött a prostitúció, amit Thaisz Elek maga segített kiépíteni, a korábban egyébként szabadkőművesként is aktív exrendőrfőnök 1892-ben bekövetkezett haláláig a máriabesnyői kapucinus kolostorban húzta meg magát.
Császtvay Tünde hétfői előadásának felvételét az MTA Youtube-oldalán lehet megnézni.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: