Mitől boldogabb egy finn, mint egy magyar?
Új idők új dalait jelzi, hogy idén tavasszal az ENSZ alá tartozó Egészségügyi Világszervezet, a WHO közgyűlésén elfogadták A jóllét elérése című dokumentumot. A jólléthez vezető utat a WHO az alcímben jelöli ki: „Globális keretrendszer a jóllétnek a népegészségügybe való integrálására egészségfejlesztési megközelítés alkalmazásával”. A globális egészségügyi szervezet most nem az egészségről, hanem az azt is magába foglaló jóllétről adott ki korszakváltónak tekinthető iránymutatást. De mi a különbség a jólét és a jóllét között? Hogyan lehet növelni a jóllétet, és mit kellene tennünk Magyarországon egyénként vagy közösségként ahhoz, hogy a jóllétből mindenki, vagy ha ez túlzásnak tűnik, legalább a többség részesüljön?
Mi a jóllét?
Bár a két „l”-el írt jóllét fogalmát nem egyformán értelmezik a pszichológusok, a szociológusok vagy a közgazdászok, azt nem sokan vitatnák, hogy a jóllét tulajdonképpen az élet minősége, az élettel való elégedettség, a boldogsághoz közeli dolog, amit az egyén fizikális, mentális, spirituális, szociális és érzelmi dimenziókban él meg. Nem egyszerűen az egyén számára kellemes élmények okozta öröm érzését jelenti, hanem az értelmes, kitűzött célokat elérő, a társadalom számára hasznos életet is, amint azt már Arisztotelész megállapította több mint 2200 évvel ezelőtt. A WHO meghatározása szerint
„A jóllét az egyének és a társadalmak által megélt pozitív állapot. Az egészséghez hasonlóan a mindennapi élethez szükséges erőforrás, amelyet a társadalmi, gazdasági és környezeti feltételek határoznak meg. A jóllét magában foglalja az életminőséget, valamint az emberek és a társadalmak azon képességét, hogy felfogásuk és céljaik szerint mozdítsák elő a világ fejlődését. A jóllétre való összpontosítás támogatja az erőforrások igazságos elosztás, az általános gyarapodás és a fenntarthatóság nyomon követését. Egy társadalom jóllétét az alapján lehet meghatározni, hogy mennyire ellenállóképes, mennyire cselekvőképes és mennyire felkészült a kihívások legyőzésére.”
Abban minden jólléttel foglalkozó szakember egyetért, hogy a jóllét sokdimenziós fogalom, és a többség abban is, hogy értelmezhető társadalmi csoportokra, így akár országokra is. Eléggé meglepő módon IV. Jigme Singye Wangchuck, Bhután uralkodója volt az első, aki 1972-ben a „bruttó nemzeti boldogság” (Gross National Happiness, GNH) növelését tűzte ki célul kormánya számára: „A bruttó nemzeti boldogság fontosabb, mint a bruttó hazai termék”. A kilenc témában kialakított 33 mutatóból álló GNH-index magában foglalja a társadalmi-gazdasági szempontok hagyományos területeit, mint az életszínvonal, az egészségügy és az oktatás, valamint a kultúra és a pszichológiai jóllét kevésbé hagyományos aspektusait, mint a közösségi élet, az adományozás. a kulturális életben való részvétel és a művészi készségek. Az index létrehozásával Bhután olyan mérőeszköz kidolgozására törekedett, amely a GNH növelése érdekében hasznosítható a politikai döntéshozatalban, és politikai ösztönzőket teremt a kormány, a nem kormányzati szervezetek és a bhutáni vállalkozások számára.
2011 júniusában az ENSZ Közgyűlése az általa elfogadott bhutáni határozat alapján arra kérte a nemzeti kormányokat, hogy „a társadalmi és gazdasági fejlődés elérésének és mérésének meghatározásakor nagyobb jelentőséget tulajdonítsanak a boldogságnak és a jóllétnek”. Ennek elősegítése érdekében 2012 óta évente kiadják a „Világjelentés a Boldogságról” című elemzést, amelynek eredményei különböző országokban élők megkérdezésén alapszik. A felmérésben arra kérik a válaszadókat, hogy gondoljanak egy létrára, amelyen a legmagasabb fok a számukra lehetséges legjobb életet (10 pont), a legalsó fok pedig a lehetséges legrosszabb életet jelenti (0 pont). Ezután arra kérik őket, hogy saját jelenlegi életüket értékeljék ezen a 0-tól 10-ig terjedő skálán. A 2023-as jelentésben 137 ország közül Magyarország 6 pontos átlagával az 51. helyet érte el. Az éllovas — sorban hatodszor — Finnország, de az összes skandináv ország is a top 10-be került, ahová rajtuk kívül Izrael, Hollandia, Svájc, Luxemburg és Új-Zéland jutott. Szomszédaink közül Ausztria a 11., Szlovénia a 22., Románia a 24., Szlovákia a 29., Szerbia a 45., Horvátország a 48., Ukrajna pedig a 92. helyet foglalja el. A rangsorban közvetlenül előttünk El Salvador, mögöttünk Argentína helyezkedik el. A helyezések alapján megállapítható, hogy a boldogságot tekintve a magyaroknak bőven van hová fejlődniük.
A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 1961-es alapítása óta segíti a tagországokat olyan politikát kialakítani, amely jobb életet biztosít polgáraiknak. Az OECD már hosszabb ideje élénken részt vesz a jóllét méréséről szóló vitákban. A viták tapasztalatai alapján a szervezet a jóllét szempontjából lényegesnek ítéli a következő 11 területet: lakhatás, jövedelem, munkaerőpiaci helyzet, közösségi támogatás, oktatás, környezet, civil szerepvállalás, egészség, élettel való elégedettség, biztonság, munka és magánélet egyensúlya. Az összesen 80 mutató alapján a tagországokra kiszámolt „Jobb élet index” (Better Life Index) értékei az OECD erre a célra kifejlesztett honlapján tanulmányozhatók. Minden területet egy-négy konkrét mutató jellemez. A munkaerő-piaci helyzet témakör például négy különálló mérőszámon alapul: foglalkoztatási ráta, személyes jövedelem, hosszú távú munkanélküliségi ráta és munkaerőpiaci bizonytalanság. A jelenlegi rangsorban a tagországok ranglistáján az EU-ból csupán Lettország, Portugália és Görögország található Magyarország mögött. A közel 1500 magyar értékelése alapján a jóllét dimenziók közül legjobb az országban a biztonság (átlagosan 8 pont a lehetséges 10-ből), a második a társas támogatottság (7,9), míg legkevésbé a demokráciába való bevonódás (3,4) és a jövedelem (1,8). A dimenziók közül a legfontosabb az élettel való elégedettség, amit azonban mindössze 3,9-re értékeltek a magyarok.
A jóllét mérésének az ad igazán nagy jelentőséget, hogy napjainkban Bhutánt követve több fejlett országban (Skócia, Izland, Új-Zéland, Wales and Finnország, Kanada) jólléti gazdaságot (wellbeing economy) működtetnek, aminek nyomon követéséhez szükség van objektívnek tartott mutatókra. A jólléti gazdaság alapvető célja a fenntartható jóllét elérése úgy, hogy az emberekkel és a természettel méltósággal és méltányossággal bánnak. Ez szöges ellentétben áll a jelenlegi gazdaságokkal, amelyek a fejlődés egy nagyon szűk látásmódjához, a GDP növekedéséhez ragaszkodnak. A jólléti gazdaság elismeri, hogy a gazdaság a társadalomba és a természetbe ágyazódik, és ezeket integrált, egymással összefüggő rendszerekként kell értelmezni és kezelni. A jóllét előmozdítását célzó gazdasági irányítási rendszernek ezért figyelembe kell vennie a gazdasági tevékenység valamennyi pozitív és negatív hatását. Ez magában foglalja az egészséges társadalomból (társadalmi tőke) és a virágzó bioszférából (természeti tőke) származó javak és a szolgáltatások értékelését. Nagy-Britanniában, ahol a Statisztikai Hivatal egyelőre csupán tájékozódás céljából méri a társadalmi és személyes jóllétet, olyan jólléttel összefüggő területeket monitoroznak, mint az egészség, a kapcsolatok, az oktatás és a készségek, a tevékenységek, a lakóhely, a pénzügyek és a környezet. Összefoglalóan elmondható, hogy a jóllét mérése főként nem a hiányosságok jelzésére szolgál, hanem olyan releváns közösségi célok megfogalmazására, amelyek a társadalom jóllétének növeléséhez vezethetnek; a jóllétre törekvés a problémák helyett a célokra helyezi a hangsúlyt.
Hogyan növelhető?
A legfontosabb kérdés nyilván az, hogy miként növelhető a jóllét, és mit kell tenni azért, hogy az egyének és a közösségek egyre boldogabbak, elégedettebbek legyenek. Mivel a boldogság és az elégedettség is az egyén vagy a közösség szubjektív megítélésének eredménye, az önreflexió fejlesztése lehet az egyik fontos célterület. Hiszen ha feltárjuk, hogy valójában mi okoz számunkra örömet és elégedettséget, akkor képesek vagyunk tenni érte, saját válaszokat tudunk keresni, és megpróbálhatunk egyénként vagy közösségként úgy viselkedni, a körülményeinket úgy alakítani, hogy gyakrabban érezhessünk örömöt és elégedettséget.
Csakhogy két szempontból is nehézségek merülhetnek fel. Egyfelől az önreflexió fejlesztése, a viselkedés megváltoztatása erőfeszítéseket, nem ritkán külső segítséget igényel. A másik nehézség az életkörülményeink megváltoztatása, hiszen azok legtöbbször rajtunk kívül másoktól is függenek. Ezért három út áll előttünk: először is, más körülmények közé vezetjük magunkat, például lakhelyet, munkát váltunk — vagy gyakran társat. Második lehetőségként átértékeljük a külvilághoz való viszonyunkat, felfedezzük, meglátjuk magunk körül a jót, a szépet, értelmesnek vélt célokért kezdünk hajtani, és kevésbé figyelünk a kellemetlen, zavaró körülményekre, és megváltoztathatatlan adottságként elfogadjuk őket. A harmadik út összefogni másokkal életünk körülményeinek, feltételeinek megváltoztatására; informális vagy formális közösségeket alapítani és működtetni azért, hogy együtt úgy alakítsuk át a körülöttünk lévő világot, hogy abban javuljon életünk minősége. Ehhez a közösségeknek fel kell tárniuk közös céljaikat, megtalálni az azokhoz vezető utakat, és végül kideríteni, milyen erőforrásokat tudnak mozgósítani a közösség tagjai a célok eléréséhez. Ilyen, a sorsukat saját kezükbe vevő, önrendelkező közösségek létrejöhetnek a környékünkön, a településünkön vagy magasabb szintű földrajzi vagy közigazgatási egységekben, esetleg egészen más társadalmi dimenzió, szerveződés mentén. Ilyen szerveződési szempont lehet akár a közös társadalmi szerep (pl. szülő vagy tanár), vagy a közös érdeklődés (sport, hobbi) is.
Mi a teendőnk?
A jóllét szubjektív volta miatt nélkülözhetetlen az önreflexió fejlesztése, amit folyamatosan oktatni kell az óvodától az egyetemig. Szükségleteink, vágyaink felismerése, tudatosítása a kezdő lépés boldogságunk, az életünkkel való elégedettség felé. Mivel szükségleteink, vágyaink jó részét családunk, barátaink, kollégáink és más közösségeink befolyásolják, ezért az oktatási intézmények feladata a gyermekek és az ifjúság önismeretének fejlesztése mellett a közösségi normák megismertetése, elfogadtatása is. Az oktatási-nevelési intézményeink számára új célt kell kitűznünk: készítsék fel a jövő generációit a jóllétre, vagy másképpen a jóllétjövőre, azaz segítsék elő, hogy mindenki felismerje saját szükségleteit, vágyait, és elsajátítsa az eléréskhöz szükséges tudást és készségeket. Természetesen az új célok eléréséhez elengedhetetlen a mostaninál alkalmasabb pedagógiai módszerek bevezetése, az oktatási környezet átalakítása.
Ahhoz, hogy olyan életkörülmények között éljünk, amelyek a jóllétünket szolgálják, az őket befolyásolni képes döntéshozókat is megfelelően fel kell készítenünk. Döntéshozók alatt érthetünk iskolaigazgatót, boltvezetőt, önkormányzati vagy állami hivatalnokot — mindenkit, akinek döntése mások életét könnyítheti vagy nehezíti. Tudniuk kell, hogy döntéseikkel sokakat tehetnek boldogtalanná, elégedetlenné, vagy ellenkezőleg, megfelelő döntéseikkel mások jóllétéhez járulhatnak hozzá, sőt ennek felismerésével a sajátjukhoz is. A felsőfokú képzés egyik feladata ennek tudatosítása, az erre való felkészítés. Az előzőekből következően valamennyi szakterületen úgy kell módosítanunk a felsőoktatást, hogy az adott diszciplína anyaga kiegészüljön a jóllét növelésére vonatkozó speciális ismeretekkel.
Nehezen vitatható, hogy a népesség jóllétének növelése a legátfogóbb társadalmi cél, emiatt indokoltnak látszik e cél elérését támogató intézményrendszert, társadalmi alrendszert kialakítanunk, működtetnünk. A jóllét többdimenziós sajátossága miatt ez az intézményrendszer többféle tudományos diszciplína szakértőit foglalkoztatná, és a közigazgatás több szintjén — a településitől az országosig — működtetne szervezeti egységeket. Ennek a közjóllétügyi intézményrendszernek, amely a népegészségügyi rendszer helyére léphetne, feladata lenne, hogy előmozdítsa az önrendelkező közösségek létrejöttét, és szakmai támogatást nyújtson nekik ahhoz, hogy növeljék jóllétüket.
Az önrendelkező közösségek, szervezetek, intézmények létrejöttéhez elsősorban motivált egyének szükségesek, olyanok, akik Alexis de Tocqueville-hoz hasonlóan felismerik, hogy „a közösségek kiemelik az egyéneket a magánéleti gondjaikból, ahol egyébként a külvilágot kizárva, erőlködve maradnának, és lehetővé teszi számukra, hogy a saját létezésük körülményeinél valami nagyobb dolog részesei legyenek. Ehhez óhatatlanul össze kellett jönniük másokkal, és meg kellett tanulniuk együtt dolgozni olyanokkal, akiknek más érdekeik és nézőpontjaik voltak.”
És hogy mit javasol a WHO a jóllét eléréshez? A fentieknél sokkal földhöz ragadtabb, gyakorlatias stratégiai irányokat:
- a Föld és ökoszisztémáinak ápolása
- a szociális védelmi és jólléti rendszerek méltányosságon, befogadáson és szolidaritáson alapuló kialakítása
- az emberi fejlődést szolgáló, méltányos gazdaságok kialakítása és támogatása
- A méltányos általános egészségügyi ellátás előmozdítása az egészségügyi alapellátás, az egészségfejlesztés és a megelőző szolgáltatások révén
- olyan méltányos digitális rendszerek előmozdítása, amelyek közhasznú szolgáltatásokat nyújtanak, hozzájárulnak a társadalmi kohézióhoz, és mentesek a kereskedelmi érdekektől
- a jóllét mérése és nyomon követése.
A szerző népegészségügyi szakértő, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Népegészségügyi Főosztályának volt vezetője, a Széchenyi Egyetem tudományos munkatársa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: