Hogyan jött rá az emberiség a komposztálás titkára, és mi köze ehhez Kleopátrának?
A komposzthalmot (komposztáló dobozt, krumplihéjat, kávézaccot, nyesedéket) látva az ember ritkán gondol arra, hogy óriások nyomdokain haladva jutott el idáig, pedig így van, és ebbe már annak is bele kell gondolnia, akit eddig elkerült a humuszgyártási őrület. Az már eddig sem számított mentségnek, ha az embernek nincsen kertje: az elszántabbak akár beltéren is kísérletezhettek gilisztakomposzttal, de az erre alkalmas hulladékot néhol köztéri komposztálókban, közösségi kertekben is le lehet adni.
Jövő januártól viszont ez már nem csak ízlés dolga lesz: közös Európai Uniós cél a szilárd hulladékok 65 százalékának újrahasznosítása, ehhez pedig elengedhetetlen a Magyarországra is érvényes kötelező komposztálás bevezetése, vagyis elvileg minden háztartás kap egy direkt komposztálni való hulladékhoz való szemetest, és minden társasház egy külön kukát. A rendszer gyakorlati működéséről egyelőre még nem sokat lehet tudni, mindenesetre a külföldi példák azt mutatják, hogy ha jól kezelik, jól is működik – hogy Magyarországon hogy fog, az majd kiderül.
Kezdetben vala a lyuk
De minek és mióta komposztálunk, ki komposztál, és mi ebben a kunszt? Magában a komposztálás nem valami új vívmány, sőt, a legősibb hulladék-újrahasznosítási módszer, és bár alapvetően nem valami nagy ördöngösség, azért viszonylag hosszú út vezetett a földbe ásott lyuktól a lakás díszének számító, puffnak álcázott gilisztatelepig. Ahogy Luis F. Diaz amerikai hulladékgazdálkodási szakember is írja komposzttörténeti áttekintésében, kezdetben valóban a lyuk volt – ahhoz persze le is kellett először telepedni, hogy az embereknek meglegyen a fix lyukuk. Ebbe aztán minden bele is került, ami akadt a ház körül a szartól a szecskáig, de többé-kevésbé működött; a kezdet kezdetén valószínűleg az emberek egyszerűen csak megfigyelték, hogy a trágyán jobban megélnek a növények.
A mai Skócia területén ötezer évvel ezelőtt már trágyával töltött gödrökbe ültettek, de valószínűleg még nem csináltak külön komposztot. Elterjedt gyakorlatnak számított az is, legalábbis a bronz- és vaskori Európában, hogy a komposztot nem gödörben tárolták, hanem csak egy halomban, amit beszántottak a termőföldbe.
A babilóniai komposzt
A mezopotámiai városokban már kőből készített komposztgödröket használtak, az itt gyűjtött hulladékból előállított humuszt pedig a földeken hasznosították. Az ekkori humuszról azért még nem lehet túl sokat tudni, a helyzetet pedig tovább nehezíti, hogy a sumér nyelvben nem is volt külön szó a talajra, csak a megművelt és a parlagon lévő föld között tettek különbséget.
Blahoslav Hrušla történész szerint a korai művelésű földekben csak elvétve találtak humuszt, de a fennmaradt szövegtöredékek tanúsága szerint komposzttal és trágyázással is próbálták javítani a termőtalaj minőségét. A fennmaradt szövegek tanúsága szerint annak ellenére, hogy alig találtak arra utaló maradványokat, hogy széles körben használták volna a humuszt, már tudatosan komposztáltak – bár ahogy Hrušla is megjegyzi, a trágyázás és a talajjavítás nyomai nem sokáig maradnak fenn. A városok melletti komposztálók mellett persze a babilóniaiak az áradások iszapját is trágyának használták.
Ókori gyökerek
Egyiptomban szintén komposztáltak, sőt, a ma is elterjedt gyakorlathoz hasonlóan földigilisztákat is segítségül hívtak a komposzt előállításához – ezeket olyan hasznos jószágoknak találták, hogy Kleopátra még szentté is nyilvánította őket (nem túl bizalomgerjesztő küllemük ellenére a gilisztáknak illusztris rajongói klubja volt, Kleopátra mellett Arisztotelész és Charles Darwin is nagyra tartotta őket).
A komposzt fő összetevője hagyományosan a trágya volt, de persze minden más hulladék is belekerült, ami épp adódott a ház körül a növényi törmeléktől az emberi székletig. A sumér nyelvben nem volt rá külön szó, de a görögöknél és a zsidóknál már igen, a rómaiak pedig a városokból elszállított hulladékból már szinte nagyipari mértékben állítottak elő komposztot, amit a földeken hasznosítottak. A görög filozófus, Xenophón szerint a megfelelő komposzt több, mint a trágya: azt javasolta, hogy a földművesek áztassák vízbe a trágyát, és hagyják érni, mielőtt felhasználnák, mások húgyba áztatott szalma szétterítését ajánlották, de hasznosnak tartották a csontokat, a vért, vagy ahol bőven akadt belőle, a halat is. Xenophónhoz hasonlóan a zsidók is az érett trágyára szavaztak, igaz, félig-meddig azért is, mert az anyagot tisztátalannak tartották – viszont némileg megrohasztva hatékonyabbnak is bizonyult.
Az arab komposzt
Kínában még nagyobb figyelmet fordítottak a komposzt helyes összeállítására: az emberi és állati ürüléket zöldhulladékkal keverték el, amelyet előzőleg a szekérutakra hordtak, hogy az itt elhaladó járművek megtörjék. Ez már átgondoltabb komposzttechnológia volt, mint a korábbiak, de még sehol nem volt az arab filozófus-tudós, Ibn al-’Awwam al-Ishbili (vagy Ibn Al Waham) tudományához képest, amit a 12. században megjelent nagy mezőgazdasági művében, a Kitab al-Filahában ismertetett. Ő már hétféle trágyát különböztetett meg, a korabeli tudománynak megfelelően pedig meghatározza az is, hogy ezek milyen tulajdonságokkal (hideg, meleg, száraz, nedves) rendelkeznek, és kitér arra is, hogy milyen típusú földhöz melyik illik a legjobban.
A korábbiaknak megfelelően ő is nagy jelentőséget tulajdonít a trágya érettségének, és a hétféle típus mellett felsorol egy nyolcadikat, a „mesterséges trágyát” is, vagyis a komposztot, amit zöldhulladékból, levelekből és hasonlókból állítanak elő. Annak ellenére, hogy a mezőgazdaságról való gondolkozást is meghatározta az arisztoteliánus-galénoszi tudományszemlélet, ez a mezőgazdasági munka Thomas F. Glick történész szerint mindenestül a gyakorlati tapasztalaton alapult, az alkalmazása pedig alapjaiban változtatta meg az ibériai mezőgazdaságot – az egyik ilyen alapvető változás pedig a komposzt tudományos alkalmazása volt. Erre egyre nagyobb igény is mutatkozott: miután egyre több földön termeltek gabonát (és új, arab közvetítéssel Indiából behozott növényt), a legelők területe is csökkent, a tápanyagra viszont egyre nagyobb szükség volt.
Embertrágya
Al Waham óva intette a földműveseket a disznótrágya alkalmazásától, de az emberi ürülék hasznosításában ő sem látott semmi problémát. Ennek a nagymesterei egyébként a japánok és a kínaiak voltak: itt külön erre szakosodott szakemberek gyűjtötték be az ürüléket pénzért cserébe, az üzlet pedig még 1911-ben is virágzott – F. H. King agrártudományi szakember szerint többek között ez (és a megfelelő komposztálási kultúra) volt az oka annak, hogy hiába művelik a földet évezredek óta mindkét országban, még mindig nem merült ki, miközben az amerikai földek nagy része mindössze pár évtized után már tápanyaghiányos lett.
King a Farmers of Forty Centuries című könyvében meg is jegyzi, hogy ezek a szokások a házilagos komposztálással együtt ugyan rendkívül munkaigényes (a szerző a tízes években utazta be a két országot), de megtérül: az Egyesült Államokban ráadásul ennél jóval nagyobb erőfeszítéseket tesznek azért, hogy megszabaduljanak az ürüléktől. A komposzt szempontjából valószínűleg mellékes ugyan, de érdekes mellékszál, hogy a japán szakemberek többet fizettek a gazdagok szaráért, mint a hétköznapiért.
A templomosok komposztja
A nyugati világban lassabban született meg a komposztálás tudománya: az első lépéseket Al-Waham ugyan megtette, de a legátfogóbbnak tekintett európai komposzttudományi szakmunka Luis L. Diaz szerint a tizenharmadik században készült, és a templomos lovagrend nagymestere, Gualdim Pais írta 1182-ben. A Spanyolországban és Franciaország déli részén letelepedő templomosok mezőgazdasággal akartak foglalkozni, de a földjeik siralmas állapotban voltak.
A fennmaradt dokumentumokban (amelyek csak 1963-ban kerültek elő) Pais részletesen leírja a humuszkészítés fortélyait, különös figyelmet fordítva a szemcseméretre és az anyag nedvességtartalmára és arra, hogy a növényi hulladékot mekkorrára kell aprítani az optimális eredmény eléréséhez. Sokan ezt, és nem Al-Waham munkáját tartják az első írott komposztreceptnek, Pais az arab szerzőhöz hasonlóan pedig a különböző talajfajtákhoz külön komposztokat is javasol eltérő növényi és állati eredetű hozzávalóval.
Diaz szerint a leírásból kitűnik, hogy a templomosok (vagy legalábbis Pais) korukat megelőzve megértették a geológia és a talajbiológia alapjait, ez a tudás viszont hosszú időre feledésbe merült: a következő alkalommal csak a 16. században írtak a témáról, addig a komposzt mesterei legfeljebb szájhagyomány útján örökíthették tovább, amit tudtak.
Sikertelen kísérletek
Pontos recept hiányában viszont az emberek azzal próbálkoztak, ami épp az eszükbe jutott, aztán vagy jól sikerült a komposzt, vagy nem. Az angolok különösen kreatívnak bizonyultak ebben a témában: tömegével importálták Egyiptomból a múmiákat, amelyeket változatos módokon használtak fel, többek között talajjavításra is. Az emberi múmiákból javarészt gyógyszer és festék készült, az állatokat (egy beszámoló szerint 180 ezer macskamúmiát) viszont beszántották a földbe. Ha nem akadt múmia, mással is beérték: a Gentleman’s Magazine 1822 novemberében arról számolt be, hogy a lipcsei, austerlitzi és waterlooi csataszínterekről tömegével hordták az angol földekre az ott elesett katonák maradványait – szintén azért, hogy ezzel javítsák a talaj minőségét.
Nem minden ötlet volt ennyire extrém: George Washington, az Egyesült Államok első elnöke szintén lelkes komposztáló volt, de ő is csak több próbálkozás után jött rá, hogy mivel érdemes kísérletezni, és mivel nem. Washingtonnak ez nem csak a hobbija volt: amikor a függetlenségi háború után, 1784-ben visszavonult Mount Vernonba, rájött, hogy a dohány- és kukoricatermesztés kimeríti a földet, a hiányzó tápanyagokat pedig valahogy pótolni kell. Ahelyett, hogy múmiákat vagy halott katonákat hozatott volna, először a Potomac folyó iszapjával próbálkozott. Az eredmények Dennis Pogue történész szerint siralmasak voltak, ezért az elnök figyelme először a trágya, majd a komposzt felé fordult. A birtokon egy nagy komposztálót építtetett, ahova az istállókból gyűjtötték a lótrágyát, és arra utasította a munkásait, hogy minden ház körüli hulladékot, nyesedéket ebben helyezzenek el.
Liebig és a humusz
A legnagyobb gondot az jelentette, hogy hiába sejtette meg a humusz fontosságát már a templomos nagymester is, a tudomány egészen az 1840-es évekig azt sem tudta eldönteni, hogy hogyan hat a növények növekedésére a termőföld összetétele. A leginkább elterjedt vélekedés az volt, hogy a növények „megeszik” a humuszt, de mint arra Justus von Liebig német vegyész is rámutatott, ez azzal járt volna, hogy az első növények nem is létezhettek volna. Liebig rájött, hogy a növénytermesztéssel ásványi tápanyagokat vonunk ki a talajból, ezek pótlásával pedig javítani lehet a talaj minőségét – tulajdonképpen az ő kutatásai indították el az egész műtrágya-ipart. Ennek a vegyész örült különösebben: Kinghez és a modern komposztálás atyjához, Sir Albert Howardhoz hasonlóan csodálta a kínaiak hulladékújrahasznosítási módszereit, az európai rendszert pedig bűnösen pazarlónak tartotta.
Az Indore-módszer
A műtrágya ennek ellenére az egész világon elterjedt, de hiába vártak tőle csodákat, nem teljesített minden hozzá fűzött reményt. Sir Robert Howard 1925 és 1931 között Indiában, Indore-ban dolgozta ki a saját komposztálási módszerét, amely után még több eltérő (de alapjaiban azért hasonló) módszer is elterjedt a világban, de a kutatásai miatt őt tartják a modern ökológiai komposztálás ősatyjának. Howardot lenyűgözte a pazarlásmentes kínai és japán módszer, azon viszont felháborodott, hogy Indiában a keletkező növényi hulladékot a legtöbben egyszerűen csak elégetik. Az általa kidolgozott komposztáláshoz a kínai szokásoknak megfelelően az utakra helyezte el a növényi hulladékot, hogy a járművek összetörjék, ezt keverte el aztán trágyával és más szerves anyagokkal. Ahogy a templomosok, úgy Howard is valóságos kincsnek tartotta humuszt, sőt, annyira belebolondult, hogy egészen odáig merészkedett, hogy minden létező betegségért (emberiért, állatiért és növényiért) a rossz minőségű földet okolta.
Mostanra nagyjából világos, hogy mit szabad rakni a komposztba és mit nem, ahogy az is, hogy a szerves hulladék komposztálása a lehető legkörnyezetbarátabb megoldás – amihez ráadásul nem is kell sok minden. De ahhoz, hogy ez mind kiderüljön, azért kellettek a templomosok, Washington félresikerült kísérletei és a kínai mezőgazdászok hagyományai is.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
