A biogazdálkodásra való teljes átállás felgyorsítaná a klímaváltozást, de ettől még ez a jövő
Az organikus mezőgazdálkodás kevesebb üvegházhatású gáz kibocsátásával jár, mint a konvencionális – de csak akkor, ha nem vesszük figyelembe azt a tényt, hogy ez a fajta földművelés fajlagosan sokkal nagyobb területet igényel, mint a nagyipari típusú – derült ki egy friss tanulmányból, amelyet a Cranfield Egyetem ökológusai és a Readingi Egyetem agrárszakembere jelentetett meg október végén a Nature Communicationsben.
Fő állításuk, hogy ugyanannyi élelmiszer előállításához az organikus mezőgazdálkodás nagyobb területet igényel, mint a nagyipari, és ez ellensúlyozza azt az amúgy örvendetes tényt, hogy az organikus növénytermesztés és állattenyésztés fajlagosan kisebb üvegházgáz-kibocsátással jár. Ugyanis ha emiatt importálni kell, vagy további természetes, fás-füves élőhelyeket bevonni a termelésbe, az összességében nagyobb kibocsátást eredményez.
A legfrissebb, 2018-as adatok szerint Magyarországon 210 ezer hektár ökológiailag művelt föld található, az elmúlt évtizedben 67 százalékkal nőtt a terület, 2020-ban további 90 ezer hektár kapcsolódik be az ellenőrzési rendszerbe. Ha ezzel 300 ezer hektárra nő a bioföldek területe, az akkor is még csak 5 százaléka lesz az összes megművelt területnek: az EU-átlag 7 százalék, Ausztriában 25 százalék, Csehországban körülbelül 12 százalék az arány.
Ha a művelésbe bevont újabb területeket is figyelembe veszik, becslések szerint a mezőgazdaság az összes üvegházgáz-kibocsátás harmadáért felel (amiben közrejátszanak a szektorspecifikus, jelentős üvegházhatással bíró gázok, így a metán és a dinitrogén-oxid is). Ezért is kulcsfontosságú a klímaváltozás elleni küzdelemben, hogy valamiképp csökkenteni lehessen a szektor emisszióját.
Egy tavaly decemberi kutatás, amely a svéd borsótermesztés szintjén vizsgálta a kérdést, ugyancsak arra jutott, hogy az organikus gazdálkodás inkább szennyezi a légkört, mint az intenzív, ha a művelésbe vont területek nagyságát is számításba veszik. A mostani tanulmányban a brit kutatók nagyobb látószöggel dolgoztak: azt a teoretikus helyzetet vizsgálták meg, hogy mi lenne, ha Anglia és Wales teljes egészében átállna a biogazdálkodásra.
Kecske és káposzta nem megy egyszerre
Az lenne, hogy termelési egységenként 4 százalékkal csökkenne az élőállat-tartás kibocsátása, és 20 százalékkal a növénytermesztésé. Sajnos azonban átlagosan 40 százalékkal visszaesne a terméshozam is, búzából és árpából pedig az 50 százalékot is elérné a veszteség – ezért az éhes britek kénytelenek lennének több élelmiszert importálni, illetve új területeket megművelni.
Hogy Anglia és Wales maradéktalanul átálljon az organikus gazdálkodásra, ahhoz a tanulmány szerint másfélszer annyi termőföldet kellene megművelni, mint most, hogy kompenzálják a kieső terménymennyiséget.
A magyar szakmai műhelyek közül az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet (ÖMKi) értékelte a brit tanulmányt. Mint Drexler Dóra címzetes egyetemi docens, az ÖMKi ügyvezetője a Qubit kérdésére összefoglalta:
„Az a lényeg, hogy ha semmi máson nem változtatunk, akkor csak az, hogy minden átáll az ökotermelésre, nem oldja meg a problémát. A rendszereinkben rejlő fenntarthatatlan szokásokat, az élelmiszer-pazarlást és az abraktakarmányozott húsfogyasztást kellene például a felére szorítani, és akkor már működik a mezőgazdaság fenntartható pályára állítása ökológiai módszerekkel, a jelenleginél kisebb területen is.”
Az organikus gazdálkodással járó többletkibocsátás mértéke nagyban függ attól, hogy mekkorára becsülik a kieső termés miatt a művelésbe bevont további területeket, illetve hogy a termőterületté alakított földek eredetileg milyen jellegűek voltak. Ha a bioterményekre átállt képzeletbeli Wales és Anglia élelmiszerigényének fedezésére csak fele részben vonnának be a művelésbe füves területeket (amelyek szénraktárként funkcionálnak), az üvegházhatású gázok kibocsátása összességében csak 20 százalékkal nőne. Ha viszont olyan füves területről lenne szó, amelyre újraerdősítés várt volna, akkor már kétszer akkorára nőne ez az arány.
Élelmezés vs. klímamegoldás
A tanulmány egyik szerzője, Laurence Smith, a brit Királyi Mezőgazdasági Egyetem agroökonómusa szerint nem lehet, hogy a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon. Smith a biogazdálkodás lelkes hívének vallja magát, elemző munkája azonban éppen az organikus földművelés hátrányos oldalát mutatja meg.
A bio-növénytermesztésben kerülik a szintetikus műtrágyát, a növényvédő szereket, és tartózkodnak a genetikailag módosított növényektől – csakhogy az intenzív mezőgazdálkodás nem környezetbarát módszerei éppen azt segítik elő, hogy egységnyi területen növelni lehessen a terméshozamot. A biogazdálkodók ezek helyett gyakran állati trágyát és komposztot használnak a talaj termőképességének növelésére, és vetésforgót alkalmaznak, azaz váltogatják, hogy mikor, mit vetnek egy adott területre. Ezek a módszerek arra is alkalmasak, hogy növeljék a talajban tárolt szén mennyiségét, amellett, hogy jóval kisebb kibocsátással járnak, mint a nitrogénalapú mesterséges műtrágyák használata. A nagyipari gazdálkodásban a szintetikus műtrágyát azért vetik be, hogy növelje a terményhozamot a növénynövekedést elősegítő kötött nitrogén pótlásával. A rizóbia baktériummal szimbiózisban élő hüvelyesek, amelyeket a biogazdálkodók használnak a talaj reaktívabb nitrogénszármazékokkal való dúsítására, más haszonnövények elől veszik el a helyet.
Drexler szerint a termelési rendszereket összehasonlító tartamkísérletek azt mutatják, hogy vetésforgóra vetítve az ökológiai gazdálkodás 15-20 százalékkal kisebb hozamot produkál a konvencionális műveléshez képest, de az egységnyi terményre vetített kibocsátása is sokkal kevesebb.
Az organikus állattartás már összetettebb kérdés, legalábbis ha azt szeretnénk megvizsgálni, milyen kibocsátással jár a hús, a tej és a tojás előállítása. Egyfelől megnőhet a kibocsátás amiatt, hogy a biogazdálkodásban nevelt jószágok nem híznak meg olyan hamar, mint a nagyipari állattartásban, ahol hormonok, táplálékkiegészítők és a felturbózott takarmány is elősegíti ezt. Például a biogazdálkodásban nevelt marhák tovább élnek, tehát több metánt eregethetnek a légkörbe. Másfelől viszont a szabadon legelő állatok elősegíthetik a növények növekedését, ezáltal a szén-dioxid megkötését, emellett a hagyományos takarmányozással járó többletkibocsátással sem kell számolni. A magyar szakember szerint az állattenyésztésnél elsősorban attól függ a két termelési rendszer hozama közti különbség, hogy „mivel vetjük össze az organikus módszert: szabad tartású legeltetett vagy csúcsra járatott ipari technológiával, esetleg háztájival”, ezért is nehezebb az általánosítás.
És a táplálkozási szokások változása?
Az új tanulmány nagyobbnak mérte a fent részletezett hatásokat, mint a korábbiak. A Nature-ben 2012-ben megjelent kanadai-amerikai metaanalízis még arra jutott, hogy az organikus gazdálkodásban a földek terméshozama a terménytől és a termelési módszerektől függően 5-34 százalékkal alacsonyabb, mint a nem biológiai művelésűeké. A Zürichi Egyetem kutatóinak a Nature Communicationsben tavalyelőtt megjelent tavalyelőtti tanulmánya pedig csak 16-33 százalékra becsülte az organikus mezőgazdálkodás többletföld-igényét. Ugyancsak 2017-es az a tanulmány, amely arra jutott, hogy az organikus mezőgazdaságra való teljes átállás meglepő módon a biodiverzitásnak is rosszat tenne – ennek oka szintén az, hogy az emberek élelmezéséhez egyszerűen több területre lenne szükség.
A most megjelent brit tanulmány jelentőségét az adja, hogy Anglia és Wales teljes mezőgazdasági rendszerét vizsgálja, ezáltal elkerülve azokat a kritikákat, amelyek az organikus gazdaság kibocsátását mérő korábbi kutatásokat érték: ezek sokszor csak bizonyos terményeket vagy egyes farmok kibocsátását vizsgálták – mondta az MIT Technology Review-nak Dan Blaustein-Rejto, a környezetvédelmi problémák technológiai megoldásait vizsgáló kaliforniai Breakthrough Institute társigazgatója. „Az egyes farmok szintjén elvégzett számításokból nem derül ki, mi történne, ha mindez nagyban menne. Csak egy ehhez hasonló, rendszerszintű átállást vizsgáló tanulmány mutathatja meg.”
Nem osztja lelkesedését Rob Percival, a brit biogazdaságokat minősítő Soil Association munkatársa, szerinte az elemzés kiinduló feltevései „alapvetően hibásak”. A tanulmány nem számol például a jelenlegi, fenntarthatatlan táplálkozási szokások változásával – mondta Percival, aki szerint ez a változás igenis végbe fog menni, és nemcsak népegészségügyi szempontból lesznek áldásos hatásai, de termőföldeket is felszabadít, ezáltal lehetővé teszi, hogy az organikus gazdálkodásra való átállás megvalósítható legyen.
Az ÖMKi a gordiuszi csomót átvágva az étkezési szokások átalakítása mellett érvel: „a legnagyobb gondot az intenzív állattartásból származó hústermékek megnövekedett fogyasztása okozza, elsősorban a takarmányozási céllal termelt (GMO) szója és más abraktakarmányok óriási területigénye és szállítási kibocsátása miatt”. Tetézi a problémát, hogy az élelmiszerek közel egyharmada a szemetesben landol. Ha a pazarlást sikerülne csökkenteni, jóval kevesebb mezőgazdasági területre lenne szükség a népesség élelmezéséhez, és az üvegházhatású gázok kibocsátása is jelentősen csökkenne. A nemzetközi kutatások szerint ha ezek a feltételek teljesülnének, a biogazdálkodás is képes lenne akár 9 milliárd ember élelmezésére, a mainál kisebb terület megművelése mellett is.
Hannah Ritchie, az Oxfordi Egyetem globális élelmezési szakértője ugyancsak azt mondta, valójában sokkal inkább számít, hogy milyen típusú élelmiszereket fogyasztunk, mint az, hogy azokat organikusan vagy intenzíven állítják-e elő. Ma már kevés kétség fér hozzá, hogy a tejtermék- és a húsfogyasztás csökkenése visszafogja az emissziót, az állati eredetű termékekkel járó kibocsátás fajlagosan akár ötvenszerese lehet a növényi élelmiszerekének.
Harmadik út?
A brit elemzés elkészítésében közreműködő Smith harmadik utas megoldáson gondolkozik: „ha a nagyipari és a biogazdálkodás legjobb gyakorlatait ötvözhetnénk, igen nagy hatékonyságot érhetnénk el”. Például ha a biogazdálkodók is használnának időnként nem organikus műtrágyát, ami nagyban növelné a terméshozamot, miközben ragaszkodnának az organikus gazdálkodás alapelveihez. Smith emellett úgy tartja, hogy a bio minősítési rendszer felülvizsgálatra szorul, érdemes lenne például engedélyezni a génmódosított terményeket. Az ökológiai gazdálkodás feltételeinek elmozdítása a műtrágya és a GMO felé, azonban teljes mértékben ellentmond az ökológiai gazdálkodás alapelveinek, ezért a módszerben jártas szakértők elzárkóznak tőle.
Fontos azt is figyelembe venni, hogy ha a kibocsátásról van szó, nem minden növény egyforma: a biokenyér például az egyik legrosszabb termék az organikus búza alacsony hozama miatt. A zöldségeknél azonban ennél sokkal kisebb a különbség.
Az emberiségnek rá kell jönnie, hogyan csökkentse a szintetikus műtrágya kibocsátását és környezetszennyező hatását, de olyan megoldásnak kellene születnie, amely nem jár együtt sem a termőterületek növelésével, sem pedig azzal, hogy embertömegek maradnak élelem nélkül. A lehetséges megoldások közé tartozik, hogy olyan mezőgazdasági alapanyagokat hozzanak létre, amelyek a terméshozam csökkentése nélkül veszik vissza az üvegházgáz-kibocsátást, olyan termő növényeket ültessenek, amelyek hatékonyabban képesek kivonni a talajból a nitrátokat, illetve további alternatívákat találjanak a húsra és a tejtermékekre.
Annyi biztos, hogy semmiképp sem kell felhagyni az organikus élelmiszerek fogyasztásával, amit számos egyéb tényező is motiválhat, például a vegyszermentesebb táplálkozásra való igény vagy a haszonállatok védelme. Ahogy az ÖMKi megállapítja,
az ökológiai gazdálkodás önmagában nem tudja megoldani a világ összes problémáját, de ettől még mindig ez a gazdálkodási forma járul hozzá leginkább az agro-biodiverzitás fenntartásához, talajaink szervesanyagkészletének megőrzéséhez, környezetünk szintetikus vegyszer- és GMO-mentesen tartásához.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
