Carlo Crivelliről viszonylag keveset lehet biztosan tudni: valamikor 1430 vagy 1435 körül született Velencében. A dokumentumok tanúsága szerint itt 1457-ben elcsábította egy tengerész (vagy halász) feleségét, amiért hat hónap börtönre és pénzbüntetésre ítélték. Valószínű, hogy a mesterséget Francesco Squarcione műhelyében tanulta ki Padovában, majd később, egy néhány éves zárai kitérő után 1468-ban Észak-Olaszországba, Marche régióba költözött, ahol sikeres és elismert oltárképfestőnek számított, és ahol a konzervatív megrendelők jobban kedvelték Crivellinek a még a gótikus hagyományokat idéző megoldásait.

1473-ban aztán jött az uborka, ami innentől fogva a festő szinte minden képén felbukkant, egészen az 1495-ben bekövetkező haláláig.

Hogy mi okozta a fordulópontot éppen 1473-ban, rejtély, de úgy tűnt, hogy az uborkák hirtelen felbukkanása a képeken a már említett konzervatív megrendelőket sem döbbentette meg, sőt a festőnek követői is akadtak: Niccoló di Liberatore 1499-es poliptichonján rögtön négy kövér uborka is pompázik. Ez nem a saját találmánya volt, a festő bizonyítottan találkozott Crivellivel, akivel „hosszú és gyümölcsöző” beszélgetést folytatott – úgy tűnik, ez lett az eredménye. Bár Lydia Tugendrajch művészettörténész szerint Liberatore másként használja a szimbólumot, mint az uborkák mestere (Crivelli sosem festett egy helyre egynél többet), az átvétele jól mutatja, hogy valószínűleg valami fontos, a korban és Marchéban valamilyen jól ismert, egyértelmű szimbólumról volt szó.

A fallikus magyarázat

Rossz az, aki rosszra gondol, de ezt a magyarázatot nehéz megkerülni: elképzelhető, hogy Crivelli uborkái valójában pöcsök – igaz, az Art Russia cikke szerint ezt leginkább azok értelmezhették így, akik valamiért nem hajlandók elfelejteni a festő velencei afférját. De magának Crivellinek valószínűleg meg se fordult a fejében a szép halászné, amikor nekiállt uborkákat festeni: egyrészt 16 év telt el a két eset között, másrészt pedig valószínűtlen, hogy ha ez motiválta volna, a megrendelői kérdés nélkül rábólintottak volna az uborkás szentképekre, ráadásul Liberatore sem vette volna át tőle a szimbólumot.

Az viszont tagadhatatlan, hogy az uborka ebből a szempontból gyanús. Nem sokkal később, 1515 és 1518 között a római Villa Farnesia freskói már egyértelműen pajzán uborkákat és fügéket ábrázolnak, de hát ez nem ott és nem akkor volt, ráadásul nem is egy szentképen, hanem egy gazdag sienai bankár otthonában, ahol a növények klasszikus görög mitológiai jeleneteket kereteztek. Nem is akárhogy: Harry S. Paris izraeli genetikus és Jules Janick amerikai hortikulturalista a képeken 170 különböző növényfajt és számos kabakosfélét is azonosított.

Igen ám, de mi van, ha Crivelli mégis a pöcsre gondolt, csak épp nem szentségtörő módon? Némileg nyakatekert magyarázatnak hangzik, de egyáltalán nem lehetetlen. A reneszánsz ekkor kezdte el egyre realisztikusabban ábrázolni Jézust, de Crivelli még nem követte ezt a példát; az alakjai éteriek, és a festő a kompozíciókban is egyértelművé teszi, hogy a néző szenteket, vagy akár magát a Megváltót látja. Igen ám, de akkor mi a helyzet azzal az igénnyel, hogy Jézust hús-vér emberként fessék meg, hogy egyszerre hangsúlyozzák az isteni és emberi voltát? Itt jöhet a képbe az uborka.

Crivelli gótikus figurái még messze voltak a kései reneszánsz „szexualizált” Jézusaitól (ahogy Pieter Tolsma holland művészettörténész nevezi az ábrázolásokat), azonban az üzenet már akkor is világos volt. De hogy lehet ezt illően érzékeltetni? Maga Crivelli egy esetet kivéve ágyékkötőben festette meg Jézust (ezen is volt uborka), különben őrizkedett attól, hogy ruha nélkül ábrázolja a Megváltót. Nem sok Crivelli-kép maradt uborka nélkül, Leo Steinberg amerikai művészettörténész szerint pedig épp ez az az elegáns megoldás, ami megőrizte Jézus Krisztus méltóságteljes megjelenítését, miközben teológiai jelentősége is volt, jó fogadtatásra talált Marchéban, valamint a ferencesek és jezsuiták is elfogadták.

Steinberg magyarázata nem győzött meg mindenkit: Tugendrajch a tanulmányában ezen kívül még három rivális elméletet ismertet, ebből az első kettő nagyban hasonlít egymásra. Úgy tűnik, hogy még ha Crivelli munkássága nem is foglalkoztatott szélesebb tömegeket, az uborkáira legalább a művészettörténészek felkapták a fejüket (részben ennek köszönhetően maga a festő is újra kezd divatba jönni, és sokan a szürrealizmus előfutáraként is ünneplik). Susan Sontag a festőt a camp stílus mestereként emlegeti, ahol minden túlzó, giccses és önironikus, bár hogy ez éppenséggel Crivellinél mennyire volt tudatos, azt nem lehet tudni. Az általa használt szimbólumok viszont egészen biztosan tudatosak voltak – annyira, hogy a legtöbb közülük nagyon egyszerűen dekódolható, és a korban minden szemlélő számára világos volt, hogy mit jelentenek. Az uborkával persze már nem ilyen egyszerű a helyzet.

D’Ancona és az uborkatök

Mirella Levi D’Ancona olasz származású amerikai művészettörténész a reneszánsz botanikai szimbolikájáról szóló nagykönyvében (The Garden of the Renaissance: Botanical Symbolism in Italian Painting) rengeteget foglalkozik Crivellivel is, de Tugendrajch szerint az uborkák még rajta is kifognak. D’Ancona az elemzésében egy kalap alá veszi az uborkát a tökkel, ügyet sem vetve rá, hogy Crivelli uborkái teljesen egyértelműen uborkák, viszont így rögtön talál egy fogódzót is a kérdéshez: Jónás próféta történetét, akinek a feje fölé Isten egy tököt növesztett, hogy a leveleivel óvja meg a napsütéstől („Az Úr Isten pedig egy tököt rendele, és felnöve az Jónás fölé, hogy árnyékot tartson feje fölött és megoltalmazza őt a hévség bántásától. És nagy örömmel örvendezék Jónás a tök miatt”).

Meg is van a megfejtés: a tök a megváltás győzelmét szimbolizálja a kárhozat fölött. D’Ancona más megoldásokat is kínál: Crivelli uborkája ezek szerint jelképezheti a festő fiatalkori botlását, a feltámadást, Szűz Máriát, a tünékeny boldogságot, a termékenységet, az ápolásra szoruló betegeket, a házasságtörést, a nemi vágyat, illetve a vándorló szenteket, akik tökhéjból készült palackban hordták magukkal a vizet. Szép kis lista, de ezek közül a feltámadás az, amit a legtöbben elfogadnak: Jézus Jónás próféta történetére hivatkozott, amikor Máté evangéliumában azt mondta, hogy a prófétához hasonlóan, aki a cethal gyomrában töltött három napot, „úgy lesz az Emberfia is három nap és három éjjel a föld szívében”. A kapocs ezeken kívül az uborka (vagy a tök), ami ráadásul tele van magokkal, az új élet, tehát a feltámadás reményével. Lehet, hogy ezt a logikai láncot az északolasz reneszánsz embere minden gond nélkül egy pillanat alatt végigjárta, de ahogy Tugendrajch is rámutat, az uborka ettől még nem lesz tök, Crivelli uborkái pedig annyira uborkák, hogy annál uborkább már csak egy igazi uborka lehet.

A magyarázatot ennek ellenére sokan elfogadják: Ronald Lightbown művészettörténész például D’Anconát követve teljesen csereszabatosnak kezeli az uborkát és a tököt, és ha egyáltalán külön kitér Crivelli képeinek elemzésénél erre a részletre, általában a feltámadás szimbólumát látja benne. Ezt Tugendrajch majdnem nyíltan gyávaságnak bélyegzi, egyúttal árulkodó jelnek is tartja – lám, Lightbown egy egész monográfiát írt Crivelliről, az uborkába mégis beletörik a bicskája. Jobb híján a Metropolitan Museum és az Ermitázs is ezt a megfejtést fogadja el, illetve az utóbbiban még hozzáteszik, hogy az uborka a paradicsomi bőséget is szimbolizálja.

Crivelli, az uborka

Meglepő stratégiát választott az uborkák magyarázatára Thomas Golsenne francia művészettörténész: ő arra jutott, hogy a képeken az uborkák magát a festőt jelképezik, és semmit sem szimbolizálnak, legfeljebb magát Crivellit, aki egyfajta aláírásképpen helyezte el őket a képein.

Ez azért sem tűnik nagyon meggyőző ötletnek, mert mint Amanda Hilliam brit művészettörténész is írja, Crivelli azon kevés reneszánsz festő közé tartozott, aki rendszerint aláírta a képeit, méghozzá meglehetősen egyéni módon, a művész valamilyen márvány- vagy kőalapra festette az „OPVS CAROLI CRIVELLI VENETI” szavakat, mintha csak egy véset lenne.

Crivelli az ismert műveinek 80 százalékát hasonló módon írta alá, ezért nem világos, mi szüksége lett volna emellett még egy védjegyének számító uborkára is, és ha szüksége is volt, miért épp az uborkára esett a választása. Golsenne elmélete szerint ez valamilyen fétisre utalhat, de arra is, hogy a festő büszke volt a saját mesterségbeli tudására: a mesterien kimunkált uborkákat így egyfajta dicsekvésként, tulajdonképpen magamutogatásként helyezte el a képeken.

Igen ám, de ez még nem magyarázza meg azt, hogy mások miért festettek uborkákat a szentképekre – igaz, nem akkorákat és nem olyan lelkesedéssel, mint Crivelli, de a korszakban ez nem csak rá volt jellemző, és nem is csak azokra, akikkel személyes kapcsolatban állt. Ha az uborka nem jelentett semmit, miért használták volna mások, és főleg miért bólintottak volna rá a megrendelők? Nem arról van szó, hogy Crivelli csak úgy diszkréten elrejtett volna a képen valahol egy uborkát, mint a Monty Python-jelenetben, ahol Michelangelo Az utolsó vacsora vázlatán megpróbálta elrejteni a kengurut a 28 tanítvány közé. És ha már az utolsó vacsoránál tartunk: Crivelli is megfestette (a kép itt tekinthető meg), de ő megelégedett egy Jézussal és 12 tanítvánnyal – ők viszont cserébe uborkát esznek, ami ezen a ponton már aligha meglepő, a kép szerzősége egyébként ennek ellenére vitatott.

A reneszánsz uborka

De miért köthetett ki Crivelli éppenséggel az uborkánál? Ezt senki sem érti: az uborka az ő korára már egyáltalán nem számított újdonságnak, különösebben érdekesnek és kedveltnek sem. Egy évvel azután jelent meg Bartholomaeus Platina (polgári nevén Bartolomeo Sacchi) szakácskönyve, mint ahogy Crivellin kitört az uborkamánia, és a szerző ebben nem sok jót ír a zöldségről: hideg, nedves természetű, és bár a lázas betegeken épp emiatt segíthet, a fogyasztása nem javallott, sőt a kígyóuborka szerinte nagyon helyesen kapta a kígyóról a nevét, mert majdnem olyan, mint a méreg. Platina viszont azt is hozzáteszi, hogy Toszkánában mindennek ellenére az uborkát vidáman fogyasztják, arról nem is beszélve, hogy a korábban említett Paris szerint Spanyolországban már évszázadokkal azelőtt népszerű eledel volt, hogy meghódította volna egész Európát – tehát az uborkának nem mindenhol volt rossz a híre, sőt. Arról nem nagyon található adat, hogy Marchéban hogy viszonyultak hozzá, de (teológiai szempontból legalábbis) biztosan nem találtak benne kivetnivalót, különben nem kerülhetett volna Szűz Mária és Jézus tőszomszédságába, ráadásul ennyiszer.

A valószínű megoldás

Tugendrajch szerint az eddig vázolt megoldási kísérletek közül Leo Steinberg magyarázata állhatott a legközelebb a valósághoz: Crivellinek művészeti, teológiai és politikai szempontból is nehéz terepen kellett lavíroznia a festészetében, és érdekes módon épp az uborkával jutott el odáig, hogy ezzel a kecske is jóllakhasson, és a káposzta is megmaradhasson.

Jézus ábrázolásában nem mert, és talán nem is akart túlzott realizmusra törekedni, a fedetlenül hagyott nemi szerv nemcsak akkor, hanem később is ellenkezést váltott ki a hívőkből és az egyházból, viszont így az addig elhanyagolt, de még szimbolikus töltettől is mentes uborkával kapott egy olyan menekülőutat, amit nem csak ő, hanem a domonkosok és a ferencesek is kielégítőnek tarthattak (ha ebben lett volna közöttük vita, annak nyoma is maradt volna: épp eleget vitáztak, és dokumentálták is). Mégis mindkét rend képviselői Crivelli és az ő uborkái mellett döntöttek.

Itt adódik az uborka még egy lehetséges szimbolikus értelmezése is: az Art Russia szerint az uborkában rejlő magok nem csak a feltámadás ígéretét hordozzák, hanem egy ostromlott városra is emlékeztetnek, a zöldség külső része pedig védelmezi a benne lévőket. Egy olyan korban, amikor egyre élesebbé váltak a vallási viták, ez minden más mellett jelképezhette az egyház összezárását és sérthetetlenségét is, miközben a szerénységet is hangsúlyozta: az egzotikus, csábító növényekkel szemben az uborka egyszerű és szerény.

Gondolta a fene, mondta állítólag Arany János, és lehet, hogy ezt mondaná ezekre a spekulációkra Crivelli is – akiről még akár az is elképzelhető, hogy egyesekkel ellentétben egyszerűen csak szerette az uborkát.