Nagyon röviden: ránézésre semmi. A World Press Photo idei utazókiállítása alapvetően ugyanazt képviseli, amit régóta, és amit a neve is többé-kevésbé jelez: aktuális sajtófotók a világból, egy díjosztó zsűri szemén keresztül. Egyrészt a világ konfliktusgócaiból érkező tudósítások, riportok ezek – a képeken, képsorozatokon forradalmak, háborúk, gazdasági krízisek, a hatalom és az emberek szembenállásai a legkülönbözőbb ügyekben. Másrészt emberi történetek elmesélése, bemutatása részben ezekről a konfliktushelyszínekről, illetve katasztrófahelyzetekből (földrengés, áradások), vagy olyan jelenségek nyomán, amelyek valamiképp érintik, érinthetik a Föld bármely lakóját. Ilyen a klímaváltozás, a migráció, de ilyenek az egészségünk és a pszichénk problémái is, amilyen a demencia, a rák és ezek nyomán az egyéni megküzdési stratégiák vagy a gyászfeldolgozás.

Azaz semmi rendkívüli nem történik, a sajtófotó mint műfaj és a sajtófotósok mint kamerával a kezükben dolgozó újságírók, azt teszik, ami a dolguk. Azt azonban tudjuk az idei, budapesti World Press Photo kiállítás előtörténtéből, hogy a mostani anyagnak nem volt könnyű helyet találni Budapesten, bemutatását nem vállalta sem a World Press Photónak hagyományosan helyet adó Magyar Nemzeti Múzeum, sem a Néprajzi Múzeum, amelyet a Nemzeti elutasító válasza után kerestek meg a szervezők. Így aztán az anyag egy olyan helyre került, amely talán az egyik legproblematikusabb fővárosi helyszín: a befejezetlenül és kihasználatlanul álló Biodómba.

A Nemzeti Múzeum, amelynek neve a múzeumi összevonások nyomán most már Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Magyar Nemzeti Múzeum (MNMKK MNM), „profilváltásra” hivatkozott. Lépjünk túl azon, hogy egy kiállítóhelynek mi egyéb lenne a profilja, mint kiállításokat bemutatni, meg azon is, hogy a World Press Photo több mint negyven éve jelen van Magyarországon, és igazán nem lehet azzal vádolni, hogy a hagyományos kereteket felborító, szokatlan esztétikát jelenítene meg. Itt arra építette a Nemzeti az erőltetett magyarázatkísérletét, hogy a fotó vagy riportfotó most már nem illik a profiljukba. Eddig illett, hiszen a múzeum gyűjteményében rengeteg fotográfia és riportfotó is található, de volt itt többek között Robert Capa-kiállítás is, számos World Press Photo kiállítás is, és ezek rendre sok látogatót, nagy bevételt jelentő tárlatok – csak hát tudjuk, hogy a tavalyi World Press Photo milyen botránnyal járt.

Dúró Dóra néhány kiállított kép miatt feljelentette az intézményt és akkori igazgatóját, L. Simon Lászlót, a kormány pedig nem a saját emberét, L. Simont védte meg, hanem azt a homofób politikáját, amelyre évek óta húznak fel egyre durvább kampányokat. A Néprajzi Múzeum pedig „váratlan karbantartási és belsőépítészeti munkálatok” miatt nem vállalta a fotók bemutatását. Emlékezetes botrány itt is volt, ahogy ezt a Qubit is megírta, tavaly Claudia Andujar fotográfus „Indiánok. Lelkek. Túlélők.” című kiállításának néhány képét kordonozta el a múzeum (egyébként magával az alkotóval nem egyeztetett módon), ami után diákok tüntettek az épületben a homofób kormányzati politika és a múzeum gyávasága, öncenzúrája ellen.

Az idei World Press Photón nem lesz botrány, ez szinte garantálható. Pedig szerepel rajta LMBTQ+ emberekkel foglalkozó fotósorozat, Marco Garro perui fotós Elhallgatott bűntettek című fotóesszéje, amely 1980 és 2000 között, Peruban, szélsőbaloldali fegyveres csoportok által, LMBTQ+ emberek ellen, pusztán a szexuális identitásuk miatt elkövetett súlyos, erőszakos cselekményeket dokumentál. Fényképek és személyes elbeszélések olyanokról, olyanoktól, akiket – minthogy a brutális homofóbia nem szélsőjobboldali privilégium – a Fényes Ösvény, vagy a Tupac Amaru Forradalmi Mozgalom fegyveresei bántalmaztak. Kordon nincs.

Egyebekben pedig az van itt, az látható, amit a sajtófotótól tulajdonképpen megszoktunk. És ugyanazok a kérdések is merülnek fel vele kapcsolatban. Jól elkülöníthető, hogy milyen az, amikor egy fotográfus egy emberi történet nyomába ered, időt és figyelmet szán erre, mint például Lee-Ann Olwage dél-afrikai származású fotográfus, aki a demenciáról, annak személyes és társadalmi vonatkozásairól készített fotósorozatot. Egy madagaszkári család életét mutatja be, a 91 éves Dada Paul és lánya, Fara viszonyát egy olyan társadalmi közegben, ahol demenciával élni sokszor kemény stigmatizációt jelent.

És látható az is, amikor a mégoly hiteles emberi drámák feldolgozása inkább az esztétizálás felé mozdul el, mint például Zied Ben Romdhane Menekülés című sorozatánál, amely a tunéziai fiatalok elvándorlását igyekszik bemutatni. Ott a lakosság több mint 40 százaléka tartozik a 15–34 éves korosztályhoz, a 24 év alattiak 40, a felsőfokú végzettségű fiatalok 42 százaléka munkanélküli; nem véletlen, hogy a megélhetés, túlélés egyik lehetősége az emigráció. Hiteles is a megközelítés, a képek azonban mintha csupán esztétikai kérdést formálnának a személyes drámákból, így téve fogyaszthatóvá valamit, amit inkább meg kellene értenünk.

A hasonló esztétikai eszköztár azonban nem megy szembe a tartalommal Wang Naigong kínai fotós esetében, aki Veletek maradok című sorozatában egy rákkal küzdő anyát és családját követi, az anya életének utolsó időszakában. Ugyanígy nem billen át a melodráma határán a venezuelai Alejandro Cegarra sorozata sem, a Két fal, amely a Mexikóba vonatok tetején menekülő venezuelaiakról szól.

Egy sajtófotóval nehéz vitatkozni (pedig sokszor kellene), leginkább azért, mert a puszta történés, amit egy-egy kép ábrázol, zárójelbe tesz számos más kérdést. A mianmari forradalom, az ukrajnai háború, vagy az amazonasi környezetpusztítás annyira erős történések, események, hogy szinte kioltják azokat a kérdéseket, amelyek a megközelítésre, a feldolgozásmódra, a reprezentációra vonatkoznak.

Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy amikor ezeket a „globális médiaeseményeket” gyakorlatilag élőben hozza be a média a zsebünkben, kezünkben levő mobilunkra, illetve amikor szinte bármilyen mesterséges kép legyártható és képi narratíva előállítható, a dokumentumnak, a közönséges fotográfiának még mindig mekkora ereje tud lenni. Elsődlegesen a fotográfus személyes jelenléte és tekintete miatt.

De éppen itt jutunk vissza a kérdéshez, hogy mi az, amit sem a Nemzeti, sem a Néprajzi Múzeum nem vállalt, nem mert vállalni. A sajtófotó messze nem a fotográfia legszubverzívebb műfaja. A képeken ábrázolt valóság azonban nagyon gyakran felkavaró és nyugtalanító, valamint rendre cáfolja a róla gyártott politikai narratívákat. Nehéz másra gondolni, mint arra, hogy a magyarországi politikai hatalom és a neki közvetlenül alárendelt intézmények számára most már kényelmetlen bármilyen valóságábrázolás, amely fölött nem a hazai hivatalos kontroll, a finomra hangolt cenzúra szelleme lebeg, amely nem a nálunk jelenleg érvényes keretek között született. Amely nem illeszthető a hivatalos magyar politika, azaz a NER elbeszélési keretei közé – teljesen függetlenül attól, hogy mi látható a képeken. A Riporterek Határok Nélkül (RSF) sajtószabadság-térképe, amely diszkréten egészíti ki a kiállítást, viszonylag jól meg is mutatja Magyarország pozícióját ebből a szempontból: a „problematikus helyzet” nevű zónában vagyunk.

A World Press Photo anyagát a Főváros segítségével a Biodóm mutatta be tehát. És itt jön a második olyan kérdés, amely az intézményrendszert illeti. Jelenleg Budapest nincs olyan helyzetben, hogy korszerű, színvonalas kiállítási infrastruktúrával rendelkezhetne. Egyszerűen nincsenek helyei, intézményei. Emlékezetes, hogy a Budapest Galéria új helyszínének megvalósítására a Városháza tömbjében még a jelenlegi főpolgármester első ciklusának kezdetekor történt ígéret. A másodikban vagyunk és az amúgy kiváló szakmai munkát végző Budapest Galéria még mindig a Lajos utcai, 18. században épült, egykori kereskedőházban van, ami izgalmas tér ugyan, de a korszerű bemutatási igényeknek semmiben sem felel meg.

A Biodóm, pontosabban annak 1000 négyzetméteres közönségforgalmi tere egész jól vizsgázott a kiállítóhely szerepében. Nem white cube, de éppen ettől jó. Belátható és bejárható, elfér benne a kiállítási installáció, elférnek a látogatók, és még videóboxa is van, ha kell. Megoldható a világítás, de van természetes fény is, és a semleges látszóbeton (hogy azért látszik-e, mert ilyennek szánták, vagy azért, mert az épület befejezetlen, az itt és most nem is annyira érdekes) remekül hagyja érvényesülni a képeket. A fejünk fölött izgalmasan tekergő vezeték- és csőrendszer pedig egyfajta dinamizmust ad a térnek, és mintha felelne a csarnokban elhelyezett fém installációra. Ennél nem kell több a World Press Photo bemutatásához.

Nem akarnánk ötleteket adni, de talán még a kortárs képzőművészet kiállítási céljaira is alkalmas volna – igaz, a belső tereket most nem lehet bejárni, márpedig az intézménynek, amelyet jelenleg a Főváros és az állam forró krumpliként dobál, ez a lényegi és egyben legproblematikusabb része.

A befejezetlen és lényegében gazdátlan Biodóm története azonban kellően szimbolikus, bizarr és keserű ahhoz, hogy megmutassa, milyen a hazai valóság, így hát egy valóságreprezentációban érdekelt fotótárlat végső soron jó helyen van itt. Az állatkerti bivalykifutó mellett pedig kellően marginális is ahhoz, hogy a nagy múzeumi intézmények úgy tehessenek, mintha nem is létezne.

World Press Photo
kísérőkiállítás: On The Spot
Biodóm, Budapest, október 27 -ig.