Az ember valamiért szeret nyomot hagyni, akkor is, ha ezzel mások nyomait tünteti el. Ez nem valami filozófiai meglátás: amióta csak tud, az ember firkál, ha pedig írni is tud, a második dolga, miután egy jókora pöcsöt vésett a falra, hogy a saját nevét is felírja rá (nem ugyanoda). Az egyiptomi papok négyezer évvel ezelőtt a karnaki templom falaira vésték a nevüket – és nemcsak a papok, hanem legalább egy esetben egy pék is.

A viking Halfdan a kilencedik században véste nevét a Hagia Szophia falába. A számtalan fennmaradt herculaneumi graffiti közül sokon csak egy név szerepel: Verus, Paris, Severus, Sabina. Évszázadokkal később a pesti utcákat (sőt, az athéni, amszterdami, barcelonai, berlini és pécsi utcákat is) ellepte Cipoe neve (tagje). Nincs olyan iskolapad, sőt, talán hosszabb téglafal sem, ahol ne szerepelne egy név vagy egy monogram, lehetőleg évszámmal együtt.

Kilroy was here

Kilroy was here, hirdette a híres amerikai graffiti a második világháború idején. Hogy ki volt az a Kilroy, azóta is csak találgatják, a legvalószínűbb megoldás mégis az, hogy James J. Kilroy minőségellenőr lehetett az, aki a hajóépítéseket ellenőrizte a Fore River kikötőben, és eközben néha odafirkantotta az elhíresült kukucskáló figurát azzal a megjegyzéssel, hogy Kilroy itt járt (a valódi Kilroy, ha ugyan ő volt az, a szegecseket számolta össze a hajókon, ez alapján számították ki az ott dolgozó munkások bérét).

A rajzokat a hajó elkészültekor már nem lehetett látni, ezért is terjedt el róla az a legenda, hogy Kilroy olyan helyekre is képes bejutni, ahová a hétköznapi emberek nem. Nem ez az egyetlen lehetséges eredet, legalább hét, de inkább több eltérő forgatókönyv is létezik arra, hogy ki volt Kilroy, mindenesetre a legenda aztán útnak indult: az amerikai katonák Európában felkapták a rajzot, olyannyira, hogy a rejtélyes Kilroy állítólag Sztálint és Hitlert is aggasztotta – hát ki lehet az a mesterkém, aki mindenhol ott van? Mi állhat mögötte? Lehet, hogy nem is egy Kilroy van, hanem egy csomó?

Ahogy egy igazi mémhez illik, Kilroy mindenhol felbukkant: az amerikaiak sportot űztek belőle, hogy a leghülyébb helyekre is felrajzolják a figurát a szöveggel együtt, így állítólag a Mount Everesttől a berlini falon át a potsdami konferencia vécéjéig Kilroy mindenhová eljutott. Ez utóbbi egy anekdota szerint úgy felbőszítette Sztálint, hogy azonnal a graffitiző Kilroy kézre kerítését és kivégzését követelte.

Ősi hagyomány

Kilroy, vagy a Kilroyok, sőt, még Cipoe is egy hosszú évezredek óta fennálló hagyomány követői, ami az idők során sokat változott. Bár az ókori Egyiptomban, Görögországban és Rómában sem támogatták minden körülmények között azt, hogy bárki oda firkáljon, ahova csak akar, sokat nem tudtak tenni ellene, így aztán békésen megfért egymás mellett a pap, a pék és a pénisz is, ahogy a versek, politikai üzenetek és a közérdekű információk is gyakran tarkították a falakat (mint például az, hogy merre van a legközelebbi bordély Pompejiben).

A modern graffiti definíciójában már szerepel, hogy tilos és engedély nélküli cselekvésről van szó – ezt az ókorban, a középkorban, sőt, még a tizenkilencedik században sem látta mindenki így. Gustave Flaubert 1850-ben valósággal elborzadt, amikor Alexandriába látogatott, „annyi idióta véste fel a nevét mindenhová”. Egy bizonyos Thompson Sunderlandból különösen kihúzta nála a gyufát: ő hat láb magas betűkkel rótta fel a nevét és származási helyét Pompeius oszlopára, így a francia író szerint lehetetlen nem az ő nevét látni, ha valaki rápillant a műemlékre.

Jean-Paul Sartre, amikor Flaubert levelét idézi, arra is felhívja a figyelmet, hogy nem egyedi jelenségről van szó:, hiszen a világ minden táján minden látványosság össze-vissza van karcolva. Az örökkévalóságnak szóló emlékmű Thompson és a Thompson-félék számára nem önmagában érték, hanem azért, mert ezen az anyagon saját magát is többé-kevésbé örökkévalóvá, vagy legalábbis ismertté teheti.

A tökéletes bűntett

Ezt Flaubert már barbár, értelmetlen és ostoba viselkedésnek tartotta, és mire Thompson (vagy akárki más) a 19. század közepén odavéste a nevét egy több ezer éves műalkotásra, az hasonló megítélésre számíthatott. Ahogy valamivel korábban a görög Elgin-márványok esetén is kiderült, úriember nem rongálja, hanem lopja az antik műtárgyakat (vagy, ahogy a British Museum állítja, megveszi és megóvja őket). A graffiti ezen formája, a név felírása, a legtöbb esetben semmilyen hozzáadott művészi értéket sem képvisel, de ahogy Elizabeth Frood egyiptológus, a karnaki templom falfirkáinak kutatója is rámutat, ezek a graffitik sokkal többet elárulnak a hétköznapi életről, mint a monumentális műalkotások.

Már ha korabeli firkákról van szó; a tizenkilencedik századiak inkább az egyiptomi művészethez való viszonyról árulnak el valamit, ahogy azt Sophie Hay, a pompeii régészeti park munkatársa elemezte több írásában is. Sartre szerint Flaubert erre úgy gondolt, mint a tökéletes bűntényre – nem úgy, mint amit tökéletesen meg lehet úszni, hanem úgy, mint a hülyeség passzív és virulens megnyilvánulására. Thompson – írja Sartre – nem képromboló volt, nem tudatosan cselekedett, nem szadista, őrült vagy neurotikus volt, hanem olyasvalaki, akin győzelmet aratott az anyag, ezért ő ezzel az aktussal kívánta legyőzni az anyagot. Flaubert számára, aki nem így szerette volna megörökíteni a nevét, Thompson, bármilyen visszataszítónak is tűnt, győztes volt. Thompsonnak és azoknak a százaknak, akik rávésték a nevüket a több ezer éves kövekre, sikerült az, ami Flaubert-nek nem: Sartre szavaival „ásványivá”, örökkévalóvá váltak, méghozzá úgy, hogy ehhez nem volt szükségük arra, hogy elszakadjanak az anyagtól – sőt, csak az anyagra volt szükségük, tehetségre vagy gondolatokra már nem.

A hétköznapi graffiti

De Sartre legalább annyira a huszadik század gyermeke volt, mint Flaubert a tizenkilencediké: a graffiti nem mindig tűnt hülyeségnek, sőt, Peter Keegan ausztrál ókortörténész szerint az ókorban a hétköznapi élet teljesen hétköznapi velejárója volt. Keegan a Graffiti in Antiquity című könyvében az ókori graffitik elhelyezéséről azt írja, hogy szinte kivétel nélkül olyan helyekre írták-rajzolták fel őket, ahol az ottani közönséghez szóltak: vagy olyan helyeken fordultak elő, ahol sokan megfordultak (utcák, terek, nyilvános latrinák), vagy olyanokban, ahová valamilyen speciális céllal jártak (bordélyházak, üzletek, arénák), esetleg olyanokban, amelyek kultikus célokat szolgáltak (templomok, sírboltok).

Az üzenetek mindig azokhoz szóltak, akik ezeket a tereket látogatták – ez és ez fog harcolni az arénában, ennyibe kerül a rántott farkasmellbimbó, ilyesmik. A nevek egyszerű felvésését ez viszont nem feltétlenül magyarázza, bár nem zárható ki, hogy ezeknek is több szerepük volt, mint csak annyit rögzíteni, hogy X. Y. itt járt – lehet, hogy valakinek éppen akkor és ott fontos volt, hogy megfordult-e a helyen egy bizonyos Paris vagy Sabina (ez sem lenne modern példa nélküli, Jack London a hobóéveiről szóló Országútonban többé-kevésbé részletesen beszámolt a hobójelek fontosságáról és arról is, hogy mit véstek a csavargók a vonatállomásokra, hogy tudassák egymással, hol látják őket szívesen és hol nem).

No de mire Jack London beszámolhatott a hobóéveiről, a graffiti megítélése is megváltozott: az akkori helyzet már előrevetítette a műfaj törvényen kívüliségét, azt, hogy ezt csak csavargók, tolvajok, utcagyerekek csinálják, és azt is, hogy ez lehet az előszobája a komolyabb bűncselekményeknek – ezt az érvet hangoztatták, és hangoztatják ma is a műfaj legelszántabb ellenségei. De mi volt akkor, amikor még szó sem volt törvényről, pláne arról, hogy firkálni tilos?

A középkori graffiti

Keegan szerint az ókorban virágzott a graffiti, Frood szerint pedig az egyiptomi leleteken, bár néhány nevet kitöröltek és átírtak, nem szerepeltek profán üzenetek, nem úgy, mint a rómaiaknál. A középkor (a „sötét” középkor) minden elvárás szerint változtathatott volna ezen a széles körű elfogadáson, de Matthew Champion brit történész szerint nem tette – a graffiti hasonlóan virágzott, mint az ókorban, és ha lehet, még érdekesebb korrajzot kínál a tanulmányozása. Persze ahogy az idők, úgy a graffitik is változtak: Champion kifejezetten az angol templomokkal foglalkozott, és bár a reformáció alatt ezeket kimeszelték, még így több tízezer graffiti fedezhető fel bennük, többségükben rajzok.

Az, hogy a meszelés előtt ezeket meg sem kísérelték eltüntetni, Champion szerint azt is jelenti, hogy helyük volt a templomban, az ismeretlen alkotók pedig általában arra is ügyeltek, hogy ne karcolják-fessék át a többiek munkáját. Ez korábban nem mindig volt jellemző: a fennmaradt egyiptomi feliratokon látszik, hogy egyeseket szándékosan igyekeztek eltüntetni, és előfordult az is, hogy valaki ráfirkált vagy rákarcolt egy már meglévő ábrára, de nem azért, mert tilos lett volna graffitizni – a tiltottság, ami most már a graffiti definíciójának része, korábban egyáltalán nem volt az, sőt. A modern graffitit a Routledge nagy graffiti-kézikönyve szerint sok kutató kifejezetten a hatalommal és a politikai elittel történő szembenállás egyik kifejeződésének tartja, az ókori és a középkori firkák esetében azonban nem ez volt a helyzet.

Nem a lázadók műfaja

A kézikönyv antik graffitikkel foglalkozó fejezetének írói, J. A. Baird és Claire Taylor szerint a rómaiak esetén különösen látványos a különbség: náluk a graffitik egyéb formái mellett a köztereken különösen elterjedtnek számított a császárt és a politikusokat dicsőítő üzenetek felvésése, ezt pedig a hatalom nemhogy ellenezte volna, hanem kifejezetten támogatta. Rómában a graffiti, legalábbis az ehhez hasonló feliratok nem a lázadó ifjúság, hanem a megállapodott elit üzenetei voltak, méghozzá a többi kiváltságos számára, amit Baird és Taylor szerint az is alátámaszt, hogy a feliratok a szentélyek és közterek mellett gyakran úri lakóházak belső tereiben bukkantak fel.

És persze mindenhol máshol is: az elmés verspárbajok és üzenetek mellett nemcsak a városokban, hanem meglepően távoli vidékeken is felbukkantak a vésetek, de ezeket már nem a politikai akarat irányította; az erre járó zarándokok, pásztorok és vándorok így tudatták egymással, hogy ki merre vándorolt, vagy egyszerűen csak nyomot akartak hagyni. A graffitik egy harmadik csoportja meglepően prózai: ha valaki csak gyorsan ki akart számolni valamit, egyszerűen ráírta-véste a falra. Íróvessző vagy kés mindenkinél volt, falfelület is bőven akadt. És persze nem lehet megfeledkezni az egyes üzenetek spirituális jelentőségéről sem, hiszen a rontást elhárító, jószerencsét hozó vagy akár átkot hordozó feliratok is gyakoriak voltak.

A graffitik amellett, hogy értékes forrásnak számítanak, kihívást is jelentenek. Gyakran olyasmiket örökítenek meg, ami a hivatalos történelemírásból kimaradt, és olyanok hangját őrzik meg, akikét – Champion szavaival élve – senki nem tartotta volna fontosnak megőrizni. Akármiről is legyen szó, és akármilyen szándékot tulajdonít az ember (helyesen vagy helytelenül) egy régi vagy egy új graffitinek, egyvalami közös bennük: ahogy az Utcai nyomhagyás Magyarországon című kis kötetben is felhívják rá a figyelmet, a street artot, a graffitit, a taget és a többi hasonlót a nyomhagyás szándéka köti össze, valamint az, hogy az alkotó (elkövető?) hordozó felületként járja, látja és használja a várost.

Nyomot hagyni magunk után

A legősibb összekötő kapocs mégiscsak a nyomhagyás szándéka. Míg Jack London hobóinál és az ősi pásztoroknál ez talán fontos kommunikációs célokat szolgált, az esetek többségében az üzenet egyszerű: X. Y. itt járt, és kész. A közlésvágy viszont olyan erős, hogy gyakran a józan észt is felülírja. Sophie Hay gyűjtésében több tizenkilencedik századi vésetet is dokumentált Szudánban és Egyiptomban. Úgy tűnik, hogy J. Hogg időt és fáradságot nem kímélve elutazott Szudánba, csak hogy felvésse a nevét egy oszlopra; J. Collinson a szemnai templom egyik falán még azt is fontosnak tartotta közölni, hogy 1894-ben járt ott.

Augusto Diamanti szintén Szemnában egy nagy, komplex graffitit hagyott maga után, egy bizonyos W. Downey pedig úgy érezte, hogy egy ősi dombomű kellős közepén mutat majd a legjobban a neve. Hal Marcovitz művészettörténész szerint a hatvanas évek Philadelphiájában, a modern graffiti születésekor ugyanez a nyomhagyási kényszer működött. Igaz, hogy álneveken, de Cornbread és Kool Klepto Kid ugyanúgy semmi mást nem akartak rögzíteni, amikor tageltek, hogy ők bizony ott voltak (később ezek már az egyes bandák területeit jelölték, de kezdetben, ahogy Thompson vagy J. Hogg esetében is, a falak csak egy senki által nem igényelt jelenléti ívként működtek). Sőt, egyes megközelítések szerint már hasonló nyomhagyási kísérlet lehetett az is, amikor az ősember a barlang falán hagyta a tenyere nyomát, bár ezt még nehezebb ellenőrizni, mint azt, hogy milyen szándékkal karcolhatott valamit a falba egy ókori római, egy görög vagy egy egyiptomi.

A nyomhagyás kényszere viszont, úgy tűnik, egyidős az emberrel, illetve azzal a felismeréssel, hogy az élete véges, és ahogy Rómában, úgy a 19. században sem csak a lázadó ifjúság szokása volt. Arthur Todd Holroyd brit orvos, felfedező és jogász legalább négy különböző helyszínen véste fel a nevét egyiptomi és szudáni műtárgyakra, pedig a British Commercial Bank igazgatójaként, a Londoni Zoológiai Társaság, majd a Királyi Földrajzi Társaság tagjaként igazán több esze lehetett volna. Úgy tűnik, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és bár ókori műemlékekre firkálni csúnya dolog, valamiben azért mégis igaza lett: ha nem vandálkodik, és ezzel nem bosszantja fel Sophie Hay-t, mostanra jóformán senki sem tudná, hogy egyáltalán létezett – bár ő is megelégedhetett volna azzal, hogy valami műemlékvédelmi szempontból kevésbé kiemelt helyre vési fel a nevét.