Videóajánló: Hogy kerül a reggae Babilonba, és hogy kerül Babilon Brixtonba?
Az egyetemes pop- és rocktörténeti enciklopédiák a mérföldkövek között tartják őket számon, nem véletlenül: a Thatcher-korszak zenei undergroundjáról elvétve akadnak olyan hosszú szavatossági idejű filmes látleletek, mint amilyeneket a nyugat-német dokumentarista Wolfgang Büld forgatott az 1970-es évek Londonjában. A Netflix ugyan nem reklámozza agyon őket, de a streaming szolgáltatónál – jogtiszta változatban, eredeti kép- és hangminőségben – elérhetők a Punk in London (1977), a Reggae in a Babylon (1978) és a punklázadás utórengéseiről szóló British Rock (1979) című filmek.
Brixtoni mobildiszkók
Az Észak-Rajna-Vesztfália egyik kisvárosában, 1951-ben született filmest akkor kezdték el érdekelni a kortárs ifjúsági kultúra (youth culture) deviánsnak bélyegzett vadhajtásai, amikor húszas évei legelején a szűkebb pátriájának polgárságát megbotránkoztató északnémet rockerekről forgatta bemutatkozó dokumentumfilmjét a Willy Brandt által alapított berlini mozgóképművészeti egyetemen.
A szakmai ismertséget végül a Siouxsie and the Banshees és Nina Hagen főszereplésével 1980-ban bemutatott Woman in Rockkal megszerző Büld 1974-ben kezdte módszeresen feltérképezni London szubkultúráit. A jamaikai bevándorlók körében népszerű, de a brit zeneipar által ignorált szcénáról forgatott három évnyi anyagot vizsgamunkaként vágta össze: az alig 50 perces film azóta egyike a legtöbbet idézett zene-, kor- és társadalomtörténeti dokumentumoknak.
A néprajzi, antropológiai szakirodalom kötelezően ajánlott forrásmunkái közé sorolt Reggae in a Babylon különösebb narráció és kommentár nélkül kalauzolja el nézőit Dél-London munkásnegyedeinek feketék lakta részére, az 1980-as évekre ledózerolt brixtoni Dexter Road korántsem idilli utcáira, ahol a kilátástalan hétköznapokat a rasztafariánus teozófia bölcseletei mellett a társas ifjúsági összejöveteleken fellépő zenekarok, de leginkább a sound system néven kultikussá vált jamaikai mobildiszkók és DJ-k által játszott muzsikák tették elviselhetőbbé.
A filmben látható és hallható mások mellett a rocksteady műfaj keresztapjaként számon tartott Alton Ellis és a Bill Whiters 1971-es Ain't No Sunshine című világslágerének pár évvel későbbi átdolgozásával a brit reggae-t is nagykorúsító Jimmy Lindsay is. Az alábbi videóban a szóban forgó nóta hallható:
Itt pedig a YouTube-on 10-15 perces epizódokra vágott verzióban, részletekben nézhető meg a Netflixen egyben és eredetiben elérhető vizsgamunka beharangozója:
Punkforradalom gyermekei
A zenetörténet Sex Pistols által fémjelzett fejezetét sokan, sokféle fénytörésben megfilmesítették az elmúlt évtizedekben, de Büld két vonatkozó filmjét vétek volna nem megnézni. Még azoknak is, aki amúgy már mindent tudnak (vagy legalábbis tudni vélnek) a témában. Az első londoni munkájával megegyező rendezői attitűddel készített Punk in Londonban a brit punkflotta zászlóshajói közül csak a Clash tűnik fel, ám mindössze nyúlfarknyi epizódszerepben. Ennek ellenére, vagy épp ezért, az egyik legautentikusabb a korszakról készült művek közül.
A stáb ugyanis a szcéna őszintén lázadó, az ismertségi küszöböt azonban nemhogy átlépni, de megközelíteni sem tudó (vagy akaró) napszámosait követte klubról kocsmára, gyártelepi próbáról a világot jelentő deszkákra – az egyik feltörekvő banda épphogy nagykorú tagjánál is jártak, abban a lakótelepi lakásban, amelynek nappalijában a munkásosztály köztiszteletben álló tagjaiként megőszült szülők még azzal is elbüszkélkedtek a kamerának, hogy a zenét ugyan hangosnak találják, de a dalszövegek burkolatlan kormánykritikájával tökéletesen egyetértenek.
Alább a Punk in London YouTube-verziója:
Végezetül egy részlet a nemzetközi filmes adatbázisban Punk and Its Aftershocks néven szereplő British Rockból:
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: