Verő-Valló Judit társadalomtörténész kutatásai során szinte véletlenül kötött ki a Budapest 8. kerületében a Mátyás tértől a Kálvária térig húzódó, 385 méter hosszú Dankó utcánál, ami végül kifejezetten jó választásnak bizonyult: bár az utca nem túl hosszú, a története annál inkább. A kutató eredményeit február 3-án, Budapest Főváros Levéltárában tartott előadásában foglalta össze, az erről szóló tanulmány a Múltunkban jelent meg.

A Szőlőhegytől Dankóig

A Dankó utca Szőlőhegy utca vagy köz (Weinberg Gasse vagy Gässl) néven kezdte a karrierjét a 18. században, amikor a mai 8. kerület nagy részét még szőlőskertek és gyümölcsösök borították. A József és a Nagyfuvaros utca közötti utcák még mindig őrzik ennek az emlékét, sőt, az Üllői út is: ezek a a környékbeli majorságokat és réteket kerülgették. A mai Kálvária térnél, ahonnan az akkori Szőlőhegy utca indult, már csak majorságok voltak, az Orczy-kertig pedig legelők.

Az 1870-es években indult utcaátnevezési hullám aztán a Szőlőskertet is utolérte: az addig jobbára német nevű utcákat ekkor kezdték el kiemelkedő magyar személyiségekről elnevezni. Így kapta a későbbi Dankó utca a Madách utca nevet, méghozzá 1879-ben, amikor már valamennyire felkapott, de még egyáltalán nem divatos környéknek számított.

Kevés a luxus, szolid a kényelem

„A Madách utcában a befektetők gyakran alacsony komfortfokozatú szoba-konyhás otthonokból álló lakóházakba ruháztak be, élve a kizárólag a Nagykörúton kívül építhető, kislakásos építkezések után igénybe vehető tízévi adómentesség lehetőségével” – írja Verő-Valló. Nemsokára megjelentek az utcában az először földszintes, majd később két- és háromemeletes bérházak, ahol gyakoriak voltak a balesetek: a lakáséhséget kielégítendő, sebtében felhúzott házak építése során nem nagyon ügyeltek a munkabiztonságra, aminek következtében előfordult, hogy amit felépítettek, másnapra össze is dőlt.

A Dankó utcai lakások vonzó tulajdonsága volt, hogy onnan gyalog is megközelíthető volt a város szíve, ami a cigányzenészeknek különösen csábítónak bizonyult. Verő-Valló a kutatásában kifejezetten rájuk koncentrált, és ezzel nem is volt egyedül: a harmincas években a fővárosi lapok egyik kedvenc témája volt a Dankó Pista utca, nemcsak az ott lakók, hanem a névváltoztatás miatt is.

Dankó Pista felemelkedése

Madách ugyanis nem maradhatott, legalábbis a nyóckerben nem: a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (a közterületek elnevezéséért felelős testület) jobb helyet szánt neki, így neveztek el róla utcát a belvárosban, a 8. kerületben pedig 1934-ben az addig az ő nevét viselő utca a Dankó Pista nevet kapta.

A döntés nem aratott osztatlan sikert: az addigi Madách utca prominens lakói rögtön tiltakoztak is ellene, mondván, hogy az átnevezés a tudtuk nélkül történt, és hogy ez mérhetetlen károkat okoz az ott lakóknak, ráadásul külföldön is rossz hírét kelti az utcának, sőt, egész Magyarországnak is.

A tiltakozásnak két fő oka volt: Dankó Pista Pistasága, illetve az, hogy bár a „magyar népdalszerzés terén érdemei vannak, de mégiscsak cigány”. Ahogy Bársony János történész, kisebbségkutató a kutatás eredményeinek hallatán a levéltárban megjegyezte, Dankó Pista (1858-1903) nemcsak muzsikus és dalszerző, hanem a maga korában kifejezetten felkapott színdarabíró is volt (legalábbis számos nagy sikerű színdarab zenéjét szerezte), de ezt a népi emlékezet már kevésbé őrizte meg, szerinte többek között azért is, mert kényelmesebb volt egy cigány értelmiségi helyett egyszerű muzsikusként emlékezni rá. Ez a lebecsülésféle a róla szóló megemlékezésekben is megjelent, Bársony szerint ezért történhetett, hogy Szegeden az egykor a főtéren álló szobrát később egy vendéglő elé helyezték át.

A gyilkos néger muzsika

Maga az utca, ahol Verő-Valló kutatásai szerint 1905-1906-ban jelentek meg az első cigányzenészek, szintén a zene miatt kapta a nevét, és emiatt is került be a hírekbe, igaz, csak jóval később, a harmincas években, amikorra – a Magyarság című újság híre szerint – a „néger muzsika” miatt a cigányzenészek tömegesen jutottak koldusbotra. A megfejtés persze nem ennyire egyszerű: a jazz térhódítása mellett az első világháború és az azt követő válság is kellett ahhoz, hogy a minimális komforttal rendelkező lakások nemcsak hogy népszerűek legyenek, hanem sokak számára egyedüli megoldást jelenthessenek, gyakran úgy, hogy a bérlők al- és ágybérlők felvételével egészítették ki a jövedelmüket. Már ha volt nekik egyáltalán.

Az utca, még Madáchként, 1923-ban kapott országos hírnevet, amikor Kóczé Gergely cigányprímás harminchét évesen öngyilkosságot kísérelt meg, miután a hatodik gyerekét veszítette el tuberkolózisban. A lapok Verő-Valló gyűjtése szerint ekkor kezdtek el cikkezni az akkori Madách utca 22-24. alatti „cigánytanyáról”, ahol a házmester 1924-es közlése szerint 117 főbérlő lakott, de albérlőkkel együtt a házban lehettek ezren is. Öt évvel később a házmesternő 700 nyomorban tengődő lakóról számolt be, javarészt cigányzenészekről, akiknek „a dzsessz elvette a kenyerét”.

Annyira, hogy a legtöbben kilakoltatás előtt álltak, hiszen a lakbért sem tudták fizetni, a korabeli cikkek szerint a legfőbb bevételi forrást a zenélés helyett ekkor már az ószeresség vagy a gyerekek muzsikáltatása jelentette. A helyzet 1933-ra tarthatatlanná vált: a hátralékok miatt megkezdődtek a kilakoltatások, amikre egy évvel később, az utca átnevezésekor egyfajta sikertörténetként hivatkoztak: miután kilakoltatták a cigányokat, a petíciót aláírók szerint indokolatlan a Dankó Pista névvel az utca cigány múltjára emlékeztetni.

Az emberkert

Addigra viszont az utca sajátos hírnevet szerzett magának. Iványi-Grünwald Béla festő Paul Gauguin mintájára innen keresett modelleket magának, hogy megfesthesse azt a romlatlan vadságot, amit ő nem Tahitin, hanem a 8. kerület kellős közepén talált meg. Verő-Valló szerint a festő eddigre már évtizedek óta dolgozott cigány modellekkel, többek között Nagybányán, Kecskeméten, Balatonlellén is, de a korabeli lapok úgy írták le a Madách utcába tett „expedícióit”, mintha egy emberkertet keresett volna fel, ahol tízfilléreseket szórva festhette meg a „vadakat”. Az Est, a Színházi Élet és a Magyar Hírlap 1933-1934-es cikkeinek közlési dátuma szerint Iványi-Grünwald az utolsó pillanatban örökíthette meg a Madách utca 22-24. életét, hiszen nem sokkal később az egykor zsúfolt házban már alig maradt lakó.

A végzetes pistátlanítás

A Dankó Pista név viszont maradt, bár ahogy Verő-Valló a kutatás ismertetésekor elmondta, azt már nem lehet tudni, hogy a fővárosnál pontosan ki ragaszkodott a helyi elitből nagy felháborodást kiváltó tervhez. Az átnevezés ellen érvelők Madách öröksége mellett azt is sérelmezték, hogy Pistaként az utca komolytalanná válik (a 8 órai újság 1935 januárjában azt írta, hogy ennyi erővel lehetne akár Arany Jancsi utca is), mások attól tartottak, hogy emiatt az itt lakók hátrányba kerülnek, nem fogják fellocsolni az utcát, sőt, még az itt élő lányok is pártában maradnak, a kérők ugyanis nem járnak majd ilyen rossz hírű környékre. Pláne, ha ilyen neve van.

Bár a köztérelnevezésekért felelős Fővárosi Közmunkák Tanácsa a panaszok ellenére sokáig hajthatatlan maradt, 1939-ben mégis beadta a derekát: a pistátlanítás óta az utcát egyszerűen Dankónak hívják. A 22-es számú ház azóta is áll, és amire az Est tudósítója a harmincas években rácsodálkozott, arra ma is rá lehet: a homlokzat jól néz ki, bár az utca képe az elmúlt kilencven évben azért erősen megváltozott, nem is egyszer. De az nem, hogy már nem viseli a szégyenletes Pista nevet; ha ez az őrület elharapózott volna, talán már a Matyi teret kötné össze a Kálvival, aztán meg lehetne nézni, hogy hány kérő látogatna el oda.