A madáretető nem megoldás, a városi madaraknak dús növényzetre és rovarban gazdag étrendre van szükségük a túléléshez

Nem minden zöld, ami annak látszik – állapították meg magyar kutatók, akik rádiós nyomkövetővel felszerelt cinegék segítségével vizsgálták meg, hogy milyen típusú növényzetet keresnek fel a városi madarak annak érdekében, hogy maguknak és fiókáiknak élelmet találjanak. Hiába zöldülnek ki ugyanis a modern városok, ha olyan idegenhonos fajok terjednek el, amelyek nem biztosítanak megfelelő élőhelyet a rovaroknak. A tápláléklánc alján lévő rovarok eltűnése pedig dominóhatást idézhet elő: ahogy a cinegék esetében is megfigyelték, egyre több madárfióka hal éhen a fészkekben.

Az elmúlt évtizedek radikális urbanizációja nemcsak az emberek lakókörülményeit változtatta meg, hanem az egyre terebélyesedő városok és a természet kapcsolatát is. Míg az ENSZ és a Világbank adatai szerint 50 évvel ezelőtt a bolygó lakosságának 37,7 százaléka élt városokban, ez az arány mára 57,3 százalékra nőtt, 2050-ig pedig várhatóan eléri a 70 százalékot. Ez világszerte drámai változásokat eredményez a természetes ökoszisztémákban: a városi hősziget jelensége, a fény-, zaj- és légszennyezés az embereken túl a körülöttünk élő állatokat is új kihívások elé állítják, a szüntelen építkezések pedig jelentősen átalakítják az addig sok esetben állat- és növényfajok által benépesített természetes élőhelyeket.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a városok színtiszta betondzsungelek lennének, ám a városi zöldterületek számos vonásukban eltérnek a természetesebb környezetektől – például a növényzet mennyiségében és összetételében. A parkok, kertek vagy bokorsorok nagy arányban tartalmaznak idegenhonos növényfajokat, amelyek hiába szépek vagy divatosak, csak korlátozott mértékben kapcsolódnak be a helyi ökoszisztémába. Az ilyen típusú növényzet például sokkal kevesebb ízeltlábúnak biztosít megfelelő táplálkozó- vagy búvóhelyet, riasztó ütemű csökkenésüknek kedvezőtlen hatása pedig a tápláléklánc magasabb szintjein is jelentkezik, így a városi rovarevő madarak alacsony szaporodási sikerével is összefüggésbe hozható.

Annak érdekében, hogy ezt a hatást a gyakorlatban is fel lehessen mérni, a veszprémi Pannon Egyetem kutatói rádió-telemetriás nyomkövetést, fészekkamerás felvételeket és terepi megfigyeléseket kombinálva azt vizsgálták, hogy a városainkban költő széncinegék hogyan használják a városi zöldterületeket – milyen növényeket keresnek fel vagy épp kerülnek el, amikor táplálkoznak, és pontosan hol keresnek élelmet a fiókáiknak? A kutatást vezető Seress Gábor elmondta: „Alapvetően azt szerettük jobban volna megérteni, hogy az olyan rovarevő és a fiókáikat is főként rovarétrenden nevelő madárfajok, mint amilyen a széncinege is, hogyan boldogulnak a városi, táplálékhiányos környezetben.”

A madarakra ideiglenesen apró rádiós jeladókat szereltek fel, amelyek a cinegék gyors lokalizálását segítették – ugyanis a fák lombjában nem olyan egyszerű megtalálni a madarakat, főleg ha az örökké mozgásban lévő cinegékről van szó. A madarakat egyedi kombinációjú, színes gyűrűkkel is ellátták, így a terepi megfigyelés során a kutatók biztosak lehettek abban, hogy épp melyik cinegét látják a távcsövükön keresztül. Emellett a fészekkamerás felvételek arról is árulkodtak, hogy a madarak milyen táplálékot hordanak utódjaiknak. Mivel a jeladónak és az élő megfigyelésnek köszönhetően ismert volt, hogy egy adott cinegeszülő a fészeklátogatás előtt hol tartózkodott, a kutatók azt is tudták, hogy a madár honnan, milyen növényről vitte a táplálékot a fiókáknak, és hogy mennyi ideig tartott, amíg megtalálta a megfelelő falatokat.

Az Ecological Applications folyóiratban publikált kutatás egyik legfontosabb eredménye, hogy megfigyelték: a cinegék táplálékkereséskor általánosságban elkerülték az idegenhonos növényzetet, különös tekintettel az idegenhonos lombhullató fákra és cserjékre. Seress szerint ez azt jelenti, hogy nem minden „zöld”, ami annak látszik, legalábbis a cinegék szempontjából: „Valószínűleg nem ez jut az ember eszébe, amikor egy esztétikus díszcserjére vagy egy egzotikus, a világ másik feléről származó fára pillant, pedig ezek a betelepített növények sokszor szinte »láthatatlanok« a táplálékkereső cinkék számára, vagy legalábbis jóval kevesebbet használják őket annál, mint ahogy azt a mennyiségük és gyakoriságuk alapján várhatnánk.”

Tehát miközben a kutatás során követett cinegék a megfigyelt területeken jelen lévő leggyakoribb, legnagyobb összesített lombkorona-térfogatú növényfajokat a vártnál ritkábban használták, annál nagyobb valószínűséggel szereztek táplálékot az őshonos, különösen a nagy lombkoronával rendelkező fákról – mind maguknak, mind a fiókáiknak. Seress szerint ez az eredmény is megerősíti, hogy „mennyire fontos lenne nagy, kiterjedt lombkoronával rendelkező fák megtartása városi környezetben, hiszen a madarak keresik ezeket”, miközben az egész Európában leginkább közkedvelt parkfák nem valami kedvezőek a rovarevő madarak szempontjából. „A vizsgálatunkban például a teljes felmért lombkorona-térfogat több mint 50 százalékát összesen csupán öt fafaj adta, és a cinegék ezek mindegyikét ritkábban használták a vártnál” – mondta a kutató.

A cinegék által kevésbé kedvelt gyakori fafajok közé tartozik például az egyaránt idegenhonos vadgesztenye (Aesculus hippocastanum), platán (Platanus sp.) és nyugati ostorfa (Celtis occidentalis), de az őshonos magas kőris (Fraxinus excelsior) is, míg a legtöbbet látogatott fajok közé olyan növények kerültek, mint az őshonos borostyán (Hedera helix), mezei juhar (Acer campestre) és lucfenyő (Picea abies), vagy éppen a nem őshonos, de már a római kor óta Magyarország területén is elterjedt cseresznyeszilva (Prunus cerasifera). Ahogy az ebből a felsorolásból is kiderül, a városi rovarevő madaraknak ideális fa- és cserjefajok kérdése nem szűkíthető le pusztán az őshonos vagy idegenhonos kategóriákra.

A képet tovább árnyalja, hogy a cinegeszülők különbözőképpen válogatnak a fajok között akkor, ha maguknak keresnek táplálékot és akkor, ha a fiókáiknak – és az sem mindegy, hogy milyen élelmet igyekeznek a fészekhez szállítani. Amikor a kutatók a fiókáknak hordott táplálékot figyelték, azt látták, hogy a szülők a hegyi juharokon (Acer pseudoplatanus) és a tűlevelű fákon (leginkább a lucfenyőkön és a rokon, ám észak-amerikai eredetű szúrós lucokon, vagyis ezüstfenyőkön) jártak a legtöbb sikerrel, míg a rovarevő énekesmadarak fiókáinak prémium minőségű zsákmányt jelentő hernyók általában különböző tölgyfajokról (Quercus sp.) kerültek elő – utóbbiakból azonban jellemzően keveset találunk városi parkokban.

Seress szerint korábbi kutatásaik már rámutattak, hogy

„a költési időszakban jelentkező táplálékhiány, ami itt tehát elsősorban a különböző rovarokat és azok lárváit jelenti, kulcsszerepet játszik abban, hogy míg erdőkben a széncinegék 10-11 fiókát is kiröptetnek egy-egy fészekaljból, addig városi területeken csak 6-7-et. A többi fióka egyszerűen éhen hal a fészkekben.”

Márpedig a városi cinkék is mindent megtesznek azért, hogy a fiókáik hozzájussanak a megfelelő élelemhez, ezért ha nem találnak elég rovart, akkor a madáretetőket is felkeresik. A rádió-telemetriás nyomkövetéssel azt is kiderítették, hogy a cinegeszülők rendszeresen, akár több száz méterre is ingáznak a madáretetők és a fészek között, ha a helyzet úgy kívánja, miközben az etetőket elkerülő madarak zömmel a fészek 50-60 méteres körzetében kutattak rovartáplálék után. És ha egy cinege rátalál egy madáretetőre, akkor azt nem is ereszti. „A szülők képesek nagy távolságokat megtenni egyetlen szem napraforgóért, amivel aztán még jól el is bajlódnak, mire feltörik. Az ember azt gondolná, hogy ez nem éri meg nekik, és a szerzett táplálék mennyiségét és minőségét tekintve valószínűleg nem is. Ellenben kiszámítható, könnyen hozzáférhető, időhatékony. Ez pedig, úgy látszik, kiemelkedően fontos, ha egy fészekaljnyi éhes fióka vár a fészekben” – mondta Seress.

Bár étrendkiegészítő gyanánt az etetőkből csent falatok is hasznos energiaforrásként szolgálhatnak a növekvő fiókák ellátásánál, a madáreleség minőségben nem veheti fel a versenyt a tápanyagban dús, változatos rovardiétával, így a madáretetés nem jelent jó megoldást az éhező fiókák számára. Ezért is nagyon fontos, hogy a modern várostervezésben egyre nagyobb szerephez jutó zöld szempontok kialakításánál figyelembe vegyék a zöldterületek ökológiai működését is, hogy olyan élőhelyeket lehessen kialakítani, amelyek hatékonyan támogatják a városi vadvilágot. (Akit bővebben is érdekel a városok zöldítésének tudományos háttere és lehetőségei, annak jó szívvel ajánljuk a fenntarthatósággal és városépítészettel foglalkozó építész, Engloner Gyöngyvér és a tájépítészmérnök Mandel Mónika a Qubiten megjelent cikksorozatát.)

Seress szerint tehát elsősorban a diverz, leginkább őshonos növényfajok telepítése és az idős, nagy lombkoronájú fák megőrzése a legfontosabb, de a madárbarát zöldfelületek kialakításánál többféle szempontot mérlegelni kell: a választott növényfajoknak bírniuk kell a városi körülményeket és a klímaváltozás előre jelzett hatásait, de a városlakók esztétikai igényeit is ki kell elégíteniük. És bár a Pannon Egyetem kutatói cinegéket figyeltek meg, a megfelelő városi zöldítés természetesen nem csak a cinegék szempontjából lényeges, hiszen az ökológiai szempontokat is figyelembe vevő városi zöldterületek egy sor más madárfajt és rovarevő élőlényt is ellátnak élelemmel.

„Valójában a legtöbbet nem a madáretetéssel tehetjük ezekért az állatokért. A megfelelő, ökológiai szempontokat is figyelembe vevő növényzet biztosítása hosszú távon sokkal fontosabb. Ha ez biztosított, akkor a cinegék és más, hasonló élőlények meg tudják keresni a maguk betevőjét, és nem szorulnak alamizsnára”

– mondta a kutató.