Bár meteorológiai anomáliák és az azok következtében kialakuló radikális és gyors környezeti változások mindig is előfordultak a Földön, a klímaforgatókönyvekben vázolt időjárási szélsőségek, a több hónapos aszályokat tetéző hőhullámok, a brutális hóviharokkal járó hidegbetörések, a felhőszakadások nyomán kialakuló pusztító villámárvízek azonban szinte mindennapossá váltak az elmúlt években.

A trópusi ciklonokért, a bolygó legintenzívebb viharaiért felelős mezoskálájú konvektív rendszerek (angol rövidítéssel MCS) szintén előfordultak korábban is Nyugat- és Dél-Afrikában, Indiában, Dél-Amerikában, Ausztráliában és az Egyesült Államok síkságain, de a klímaváltozás növelte a gyakoriságukat és jelentősen fokozta pusztításuk mértékét – írja a Cosmos.

Az egyre kaotikusabb légköri viszonyok mellett az időjárási extremitások egyik mozgatórugója, legalábbis az MCS esetében, hogy az érintett földrajzi régiókban erősen megnövekedett az egyes területek talajnedvessége közötti eltérés. A vízzel telített és teljesen kiszikkadt felszínek kontrasztja több száz kilométeres tartományban erősíti a légköri hőmérsékleti gradienseket, ami durvább szélirány-eltolódásokhoz, illetve a több cellából álló viharfrontok nagyobb nagyobb sebességéhez vezet, miközben 10-30 százalékkal növeli a lehulló csapadék mennyiségét – idézi a lap Emma Bartont, az Egyesült Királyság Ökológiai és Hidrológiai Központjának meteorológusát, aki kollégáival a Nature Geoscience folyóiratban most megjelent tanulmányban ismertette a talajnedvességgel kapcsolatos meteorológiai összefüggéseket.

Szerintük ugyanis az érintett régiók 2000 és 2019 közötti műholdas megfigyelései arra utalnak, hogy talajnedvesség az egyik meghatározó faktora annak, hogy a mezoskálájú konvektív rendszerekben egy vihar milyen intenzitással zúdul egy adott területre. Barton szerint ezért fontos volna az erre vonatkozó adatokat integrálni a megfigyelési és előrejelzési rendszerekbe.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: