Április elején rövid szakmai látogatást tettem a Cardiffi Egyetemen, és ha már ott voltam, ellátogattam Skomerre, erre a Wales legnyugatibb csücskénél, a Pembrokeshire-félsziget partjainál fekvő, kevesebb mint 3 négyzetkilométeres kis szigetre. Skomer Európa egyik madarászparadicsoma, meredek sziklaszirtjei és gyepjei számtalan madárfajnak adnak otthon. Énekes-, parti-, ragadozó és természetesen különféle tengeri madarak: alkák, lummák, atlanti vészmadarak, csüllők, dolmányos, hering- és ezüstsirályok. Skomer a tengeri madarak valóságos hot-spotja, számos faj globálisan is kiemelt költőhelye: a szigeten költő 300 000 pár atlanti vészmadár (Puffinus puffinus) a világállomány mintegy fele, így Skomer kulcsfontosságú szerepet játszik e sebezhető madár hosszú távú fennmaradásában.

Találkozás a lundákkal

Ugyanakkor a sziget mégis elsősorban egy másik, ikonikus faj, a lunda (Fratercula arctica) miatt híres. Ezek a kissé esetlen, de rendkívül karizmatikus nyílt tengeri madarak az év nagy részét az Észak-Atlanti-óceán vizein töltik, és csak költeni jönnek ki a szárazföldre. Skomer a lundák legismertebb brit költőhelye: április elejétől július-augusztusig több tízezer példány tér ide vissza minden évben, hogy ugyanazokon a gyepes domboldalakon, földbe vájt üregekben fészkeljenek, ahol maguk is kikeltek. Erről a pillanatról Adam Nichols így ír a The Seabird’s Cry: The Lives and Loves of Puffins, Gannets and Other Ocean Voyagers (A tengeri madár kiáltása: lundák, szulák és más óceáni vándorok élete és szerelme) című könyvében: „Várok, és egy este az élet folyama a messzi Észak-Atlanti-óceán felől zúdul be. A lundák augusztus óta távol voltak, és most a semmiből térnek vissza – forrás nélküli ajándékként az ég távoli vidékeiről, százezrével, mintha valaki egy életcsapot fordított volna erre az irányra. Kavarognak, örvénylenek a szigetek felé – a létezés konfettijei. Nem gyakran adódik alkalom arra, hogy az ember tanúja lehessen a világ működésének, ahogyan az a szeme előtt fordul meg – de ez egy ilyen pillanat.”

Nichols költői sorait olvasva óhatatlanul a saját, Skomerhez fűződő élményeim jutnak eszembe. Már a szigetre vezető rövid hajóút során meg tudtam figyelni a távcsövemen keresztül a tengeren ringatózó több száz fős lundacsapatokat. Április elején azonban csak reménykedhettem benne, hogy az időpont még nem túl korai, és a szárazföldön, közelebbről is láthatok lundákat. A megelőző néhány héten naponta ránéztem a kihelyezett webkamerákra, amik alapján bizakodó voltam: március végén már lehetett látni ahogy esetlenül landolva megérkeznek az első csapatok és látszólag céltalanul totyogva, de már a költésre készülődve felmérik a terepet.

Amíg azonban nem rakják le a tojásokat, folyamatosan ingáznak a sziget és a nyílt tenger között; idejük nagyobb részét még a vízen, táplálékszerzéssel töltik. A szigetre lépve az ember azonnal lundákat vizionál, azonban az első – ebből a szempontból – eseménytelen fél óra után átvált nyugodtabb üzemmódba. Már majdnem befejeztem a mintegy 5 kilométeres szigetkört, és kezdtem belenyugodni, hogy nem fogok a parton is lundákat látni, amikor észrevettem, hogy az ösvényen, körülbelül száz méterrel előrébb többen intenzíven figyelnek valamit a tenger felé eső partoldalon. Közelebb érve végre megláttam: lundák voltak. Nem is néhány, hanem körülbelül 40-50 példány, amik egy, az öböl vizén pihenő – lundákból, alkákból és lummákból álló – nagyobb csoportból repültek ki a szárazföldre. Az emberektől magukat különösebben nem zavartatva, néhány méterre lépkedve keresték a megfelelő üregeket; többen pedig, úgy tűnt, már meg is találták, és a lyukakból néztek kifelé. Szabad szemmel is lenyűgöző volt látni a sok zömök, élénk színű madarat; távcsövemmel alaposan meg tudtam figyelni a kicsit papagájokéra emlékeztető színes csőrüket és bohócszerű kinézetet adó szemcsíkjukat is. Mindössze fél órán át tartott az egész látványosság, ezután ahogy jött, ugyanúgy el is tűnt az összes madár. Miközben lassan már a kompra kellett visszaindulnom, azon gondolkodtam, hogy milyen szerencsém volt: ha pont fél órával előbb vagy később járok azon a szakaszon, akkor valószínűleg egy lundát sem látok közelről.

A tengeri madár kiáltása – mi fenyegeti a lundákat?

Azonban már önmagában az, hogy a Skomer körüli vizeken sokszáz, de akár ezer példányt is számláló lundacsapatokat figyelhettem meg, a szigeten pedig közvetlen közelről is láthattam ezeket a különleges tengeri madarakat, egyáltalán nem magától értetődő. Az itt tapasztalt bőség ritka kivételnek számít; a lundapopulációk az egész Atlanti-óceánon drasztikusan csökkennek. Ennek több, egymástól részben független oka van. Az okok egyik nagy csoportja a madarak táplálékának fogyatkozása. A lundák nyílt tengeri madarakként elsősorban apróbb halakkal – például homoki angolnákkal táplálkoznak, ezek száma pedig világszerte csökken. Ennek egyik fő oka a túlhalászat, míg a másik a tengervíz felső rétegeinek klímaváltozás miatti melegedése. Egy 2021-ben publikált, GPS-nyomkövetőkkel végzett kutatás arra a megállapításra jutott, hogy a leginkább fogyatkozó populációkban (például Dél-Izlandon és Északnyugat-Norvégiában) a madaraknak nagyobb területet kell bejárniuk, amihez többet kell repülniük. Ez rendkívül energiaigényes: bár a lundák nem röpképtelenek, meglehetősen esetlenül tudnak csak repülni, valódi lételemük ugyanis a víz, ahol akár 60 méter mélyre is lemerülve zsákmányolják a halakat. A rosszabbul teljesítő telepeken a szülők sokkal messzebbre, akár 100 kilométerre is kénytelenek elrepülni táplálékért, emiatt ritkábban etetik fiókáikat, így azok gyakran éheznek, vagy nem fejlődnek megfelelően. Mindezek tetejébe a szűkülő erőforrásokért egyre kiélezettebb verseny folyik, és a táplálékhiányt a fajon belüli kompetíció is felerősíti.

A lundapopulációk csökkenésének másik nagy okegyüttese a madarak élőhelyét jelentő sziklás partokat és szigeteket érintő változásokban keresendő. Egyfelől a klímaváltozás közvetlenül is hat ezekre az élőhelyekre: az extrém időjárási események – például a hirtelen, heves viharok – és a tengerszint-emelkedés károsíthatják a fészkelőhelyeket, eláztathatják a fészkeket, vagy erodálhatják azokat a sziklapárkányokat és talajfoltokat, ahol a madarak költenek. A lundák földbe vájt üregekbe rakják tojásaikat, ezek az üregek azonban rendkívül érzékenyek a nedvességre: a túl sok csapadék vagy a tengeri szél által besodort víz eláztathatja, beomlaszthatja ezeket. Másfelől komoly fenyegetést jelent a szárazföldi ragadozók – rókák, patkányok, menyétek – behurcolása a költőszigetekre. A lundák evolúciójuk során ragadozómentes szigeteken alakultak ki, így rendkívül sérülékenyek a fészkeket fosztogató betolakodókkal szemben. Ahogy erre számtalan közismert példa – gondoljunk akár csak Ausztrália esetére – rávilágít, az ember megjelenése a szigeteken történetileg nagymértékű ökológiai károkkal járt együtt: a véletlenül behurcolt vagy időnként akár szándékosan betelepített állatok extrém rövid idő alatt hatalmas pusztítást okoznak az ezekhez nem alkalmazkodott ökoszisztémákban. Egy-egy patkánykolónia hónapok alatt képes lehet teljes lundagenerációkat elpusztítani, különösen akkor, ha a sziget kicsi, a populációs bázis pedig eleve szűk.

Bár eredetükben ezek az okok függetlenek egymástól, hatásukban egymást erősítik, és olyan visszacsatolási hurkok jönnek létre, amelyek csökkenő pályára állítják az egyes populációkat. Mindezek miatt a lundák száma globálisan drasztikusan csökken; egyes becslések szerint a faj állományának mérete mintegy a felére csökkent az elmúlt néhány évtizedben. Skomeren ezzel szemben ellenkező irányú tendencia figyelhető meg: a populáció nő. A legfrissebb, 2024-es számlálási adatok szerint a szigeten költő lundák száma meghaladta a 41 000 egyedet, ami nem sokkal marad el a 2023-as, 42 513 példányt számláló történelmi csúcstól. Történeti összevetésben a növekedés még figyelemre méltóbb: míg az 1990-es évek végén kevesebb mint 11 ezer költőpárt számoltak, mára ez megháromszorozódott. Ez a szám különösen jelentős a brit lundapopuláció viszonylatában: a skomeri kolónia az Egyesült Királyság teljes költőállományának 7-8 százalékát adja, miközben az ország több mint száz fészkelőhelyén általában csak néhány ezres vagy akár csak százas nagyságrendű csoportok élnek. A skomeri populáció a globális költőállomány kb. 0,6-0,7 százaléka, ami elsőre kis aránynak tűnik ugyan, de ha belegondolunk, hogy egy gyalog körülbelül egy óra alatt körbejárható kis szigetről van szó, máris más megvilágításba kerül ez a szám.

Mit taníthat Skomer az optimizmusról?

Az, hogy Skomer a tengeri madarak valóságos oázisa, nem a véletlen műve, hanem szigorú élőhelyvédelmi intézkedéseknek köszönhető. A szigetre látogatók számát naponta 250 főben limitálják, a patkányok véletlen behurcolását ellenőrzik, a kijelölt ösvényekről pedig szigorúan tilos letérni, hogy a fészkelő madarak zavarása a minimális legyen. A szigeten hosszútávú monitoring programok zajlanak: civil önkéntesek széleskörű bevonásával több évtizedes adatgyűjtés zajlik a madarak költési sikerről és a populációdinamikáról. A lunda, illetve a kapcsolódó ökoturizmus ráadásul kulturális jelentőséggel is bír a Pembrokshire-félszigeten; olyan ikonikus faj, ami identitásképző erővel is bír a térségben. Ez nem csak a turisztikai jelentősége miatt van így: mivel a szigetre való belépés erősen korlátozott, csak korlátozott mértékű közvetlen haszon származik az ökoturizmusból. Nincsenek nagy bemutatóközpontok, látványos kiállítások, buszjáratok és tolongó tömegek: naponta összesen három kompjárat megy Skomerre a látogatóközpontként funkcionáló aprócska kunyhótól, ahová egy (éppen) egysávos kis út vezet. A lunda – és a kapcsolódó ökoturizmus – jelentősége sok szempontból inkább szimbolikus és közösségi: a helyiek büszkeségként tekintenek rá, meghatározza sok kulturális rendezvény, szervezet és kisvállalkozás arculatát.

Skomer példája lelkesítő lehet mindenki számára. Napi szinten hallhatunk azokról a globális ökológiai problémákról, amikre nemhogy egyéni, de még nemzetállami szinten is rendkívül kevés ráhatásunk van, és ez könnyen a totális kilátástalanság és cselekvésképtelenség érzésével tölthet el minket. Nem szabad ugyanakkor elfelejtenünk, hogy lokális szinten igenis van lehetőségünk hatni: ha egy ilyen kis sziget sikeresen meg tud védeni sérülékeny madárpopulációkat, akkor erre máshol is van esély. Konzervációbiológusok és filozófusok az elmúlt években sokszor írnak arról, hogy a környezetvédelmi diskurzus bizonyos szempontból túlságosan a klímaváltozás irányába tolódott el, ami sokakban fatalizmussal járó világvége-hangulatot kelt, ahol már minden cselekvés felesleges. Természetesen az antropogén klímaváltozás valós és fontos probléma, és nagyon sok faj kihalását okozza már most is. Ugyanakkor a Skomerhez hasonló példák arra hívják fel a figyelmet, hogy a lokális szintű élőhelyvédelem hatékonyan segíti veszélyeztetett és – ma még – gyakori fajok fennmaradását. Nem helyettesíti a klímaváltozással szembeni összehangolt és radikális fellépést, hiszen szükségszerűen nem képes kezelni a lundákat is sújtó globális szintű problémákat, például a tengervíz melegedését és ennek továbbgyűrűző ökológiai következményeit. Nem oldja meg a válságot, ugyanakkor képes mitigálni annak negatív hatásait, másfelől pozitív példát mutat: minden megvédett nádasnak, erdőnek vagy akár városi parknak is lehet jelentősége. Ez egyéni szinten is reményt adhat: egy-egy jól kidolgozott önkéntes monitoring program, mint amilyen Skomeren is működik, nemcsak a helyi madárpopulációk védelmét szolgálja, hanem egyúttal azt is, hogy nem hivatásos, hétköznapi emberek is aktív résztvevői lehessenek a természetvédelemnek.

Túlélési utak – új narratívák kihalásról és reményről

A lunda ma az International Union for Conservation of Nature (IUCN) Vörös listáján globálisan sebezhető, az európai listán azonban már veszélyeztetett státuszú. Egyelőre nem fenyegeti a kihalás közvetlen veszélye, hiszen a faj elterjedési területe és az egyedszáma is viszonylag nagy. A földrajzi elterjedés és a kihalás valószínűsége összefügg egymással. Könnyű belátni, hogy az olyan fajok, amelynek nagy területen elterjedtek, kevésbé kitettek olyasfajta hatásoknak, amelyek egy kis területen, például kizárólag egy adott szigetcsoporton előforduló endemikus fajt jobban veszélyeztetnek. Ez utóbbi esetben akár még ideális körülmények között is kihalhat vagy súlyosan veszélyeztetté válhat a faj, például egy lokális természeti katasztrófa vagy invazív faj hatására. Például a kizárólag a budapestnyi méretű csendes-óceáni szigeten, Guamon endemikus guami jégmadár (Todiramphus cinnamominus) a véletlenül behurcolt barna fakígyó miatt az 1980-as évek végére a vadonban teljesen kihalt. Szerencsére az utolsó példányait sikerült fogságban szaporítani és 2024-ben betelepítették a lakatlan Palmyra-atollra, így van remény, hogy a jövőben Guamra is visszatérhetnek ezek a madarak. Hasonló példákból könnyen levonható a tanulság, hogy több populáció egyszerűen több lehetőséget jelent a túlélésre, hiszen még ha egy-egy lokális populáció össze is omlik, más területekről újratelepülhet a faj. Ez az úgynevezett metapopulációs dinamika különösen fontos a nyílt tengeri madarak esetén, amelyek nagy távolságokat tesznek meg, és nagy területen szétszórva költenek.

Ugyanakkor nem szabad, hogy mindez hamis biztonságérzetbe ringasson minket: intő példa az óriásalka szomorú esete, aminek tudománytörténeti aspektusairól nemrég részletesebben is írtam. Az óriásalka egykor – a lundához hasonlóan – az egész Észak-Atlanti-óceánon gyakori volt, sőt a paleontológiai bizonyítékok alapján történeti elterjedési területe egészen Észak-Afrika partjaiig és az Adriai-tengerig, nyugaton pedig Floridai-félszigetig terjedt. Húsát és tojását már a neolitikum óta fogyasztották, és a 18. század elejére vadászata óriási méreteket öltött: a halászok és tengerészek számára a sziklaszigeteken fészkelő röpképtelen madarak könnyű prédát jelentettek; gyakorlatilag egy rövid, félórás partraszállás alkalmával el lehetett tüntetni egy egész populációt. Mindezt tetézte a nagy testű, látványos madár kitömött példányai és testrészei, illetve impozáns tojása iránti kereslet a brit és európai naturalisták részéről. Emiatt a 18. század első felében az óriásalkák rendkívül megfogyatkoztak, az utolsó ismert példányt 1844. június 4-én ölték meg az Izland délnyugati partja mentén lévő Eldey kis szigetén. Amikor John Wolley és Alfred Newton, két brit naturalista 1858 nyarán expedícióra indult Izlandra, hogy reményük szerint rábukkanjanak az óriásalka még meglévő példányaira, már csak a hiányával találkoztak. Gísli Pálsson úgy fogalmaz, hogy ezzel a viktoriánus tudomány felfedezte az ember által okozott kihalást: hiába tűnt még ötven évvel azelőtt is elképzelhetetlennek, hogy egy ennyire gyakori és közönséges fajra az emberi tevékenységnek bármiféle érdemi hatása lehetne, kiderült, hogy ez nincs így.

Ahogyan a kihalás számos példája rávilágít, a felismerés sokszor már csak azután érkezik, hogy a faj végérvényesen és visszafordíthatatlanul eltűnt az élet szövetéből. Ha nem akarjuk, hogy az olyan, ma még relatíve gyakori, de sérülékeny faj, mint a lunda is az óriásalka sorsára jusson, most van itt az idő arra, hogy lokálisan biztosítsuk a túléléséhez szükséges feltételeket. Skomer biztató példa arra, hogy átgondolt és szigorú konzervációs intézkedésekkel még az olyan globális problémák, mint az ember által okozott klímaváltozás hatásainak ellenében is örvendetes eredményeket lehet elérni. Tágabb kontextusban Skomer és a hasonló sikertörténetek nem pusztán egyes fajok megőrzéséről szólnak, hanem egyúttal arról is, hogy új narratívákon, új történeteken keresztül újraértelmezhessük kapcsolatunkat saját környezetünkkel és benne más – kihalt és (még) létező – fajokkal. Ahogy Thom van Dooren írja Flight Ways: Life and Loss at the Edge of Extinction (Repülési utak: Élet és veszteség a kihalás peremén) című könyvében: „a történetek – miközben beszámolnak a meglévő kapcsolatokról – új módokon is összeköthetnek minket másokkal. A történetek soha nem pusztán leírók: történetek szerint élünk, ezért elkerülhetetlenül és erőteljesen hozzájárulnak közös világunk formálásához.” Számomra Skomer és az ott költő lundák egy olyan történet részei, amely a globális ökológiai válság(ok) árnyékában is megmutatja: a remény nem pusztán illúzió, hanem eleven lehetőség – egyben morális felhívás is arra, hogy újraértelmezzük felelősségünket közös, többfajú világunkban.

A szerző az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport munkatársa, a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének egyetemi adjunktusa.