Megcsalás-e, ha az ember nem másik emberrel, hanem a mesterséges intelligenciával, például egy chatbottal létesít kapcsolatot? Mielőtt elmerülnénk a részletekben, látnunk kell, hogy a társas mesterséges intelligencia (MI) problémakörének vizsgálata markánsan különböző ívet vehet fel, és drasztikusan eltérő eredményekre vezethet attól függően, hogy milyen ontológiai (a valóság alapvető szerkezetére vonatkozó) és egyéb alapfeltevésekből indulunk ki, ezért a téma tárgyalásához ezeknek a személyes elköteleződéseknek a kifejezésével kell hozzálátni. Először is, jelenleg az MI semmilyen megvalósulási formájának nem tulajdoníthatunk sem öntudatot, sem szubjektív érzeteket, sőt, nagyon erős a kétely azzal kapcsolatban is, hogy szert tehet-e egy gép ezekre a képességekre valaha. Az emberi elme számítógépes analógiákkal való értelmezése emellett rendkívül félrevezető, mint ahogy az a szemlélet is megalapozatlan, miszerint a technológiai fejlődés az emberiséget megváltó erő. Én magam a monogám párkapcsolat tartom a követendő romantikus társas kapcsolódási formának, és jelenleg ez a mérvadó a nyugati civilizációkban is, amelyekre ez az elemzés korlátozódik.

Az, hogy a társas MI applikációk párkapcsolatokra gyakorolt lehetséges hatásairól tudjunk beszélni, több rétegű megalapozást igényel. Először azt a kérdést kell körüljárnunk, hogy miért dönt egyáltalán úgy valaki, hogy feltelepít egy efféle alkalmazást, és mit kínálnak ezek a szoftverek.

Látszat és valóság

Az ember osztatlan figyelemre, elfogadásra, plátói és szexuális intimitásra vagy néha pusztán kedves szóra vágyik egy másik emberi lénytől – mindezek zsigeri szükségleteink, amelyek társas lényekként való evolúciós fejlődésünkből fakadnak. Az ezek beteljesülése iránti törekvéseket, illetve az ezek valós emberi kapcsolatokban való kielégületlenségéből fakadó hiányérzetet használják ki az MI-partnereket kínáló alkalmazások készítői. Visszaélés ez, hiszen hamis ígérettel kecsegtetnek: a mesterséges társ ugyanis nem tud figyelni, sem pedig kedves lenni, nem képes elfogadni: csak az intimitás látszatát és az érzelmi jelenlét illúzióját képes megteremteni az emberi kommunikáció mesteri utánzásával.

Az MI szubjektív tapasztalatokra, érzetekre és tudatosságra való képtelenségét a cégek a lehetséges bírósági perek megelőzése és a bevezetésre kerülő EU-s szabályozások betartása érdekében általában ki is nyilvánítják. Mindeközben viszont az általuk fejlesztett chatbotok ezeknek az állásfoglalásoknak homlokegyenest ellentmondva nyilatkoznak önmagukról, és ezáltal a tudatosság és az érzelmek megélésének látszatát keltik – sőt, a vállalatok marketinganyagaikban is direkt és félreérthetetlen módon sugallják az általuk fejlesztett ágensek erre való képességét.

Kedvesnek hangzó szavakat valóban képes egy nagy nyelvi modell (large language model – LLM) generálni, azonban ezen verbális egységek mögött nem áll semmilyen érzelmekkel rendelkező egyén. A szavak puszta eszközök ebben a társas kontextusban: ha nincsenek érzések, amelyeket közvetíteni tudnának, üresen szertefoszlanak.

Kivéve persze, ha meggyőzzük magunkat – és jelen korunkban ez nem is oly ritka – hogy talán mégis rejlik a szívhez szóló mondatok felszíne alatt valaki. De esetenként az is megteszi, ha az ember szándékosan nem vesz tudomást önnön kételyeiről mesterséges partnerének tudatossága kapcsán, és hagyja, hogy illúzióba ringassák a megélt, esetenként zavarba ejtő tapasztalatok. Nem meglepő, hogy sokakat megtéveszt a látszat, hiszen a ChatGPT nyilvánossá tétele nyomán új lendületet nyerő MI-fejlesztési verseny eredményeként elérhetővé váló szövegalkotó rendszerek egész sora képes valóban hátborzongató pontossággal reprodukálni az emberi nyelvhasználatot, írott és egyre inkább hangalapú kimenetek formájában is.

De miért mutat az emberi elme ekkora fogékonyságot arra, hogy öntudatot tulajdonítson a gépeknek, és hogyan használják ki ezt a társas MI-k fejlesztői?

Társas MI-applikációk és az antropomorfizmus

Sokak számára a virtuális partner keltette káprázat (vagy ha úgy tetszik, remény) elegendő ahhoz, hogy mélyen a pénztárcájukba nyúljanak – a társas MI alkalmazások fejlesztőinek nagy örömére. Az egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő MI-partnert kínáló applikációban például az egyszerű, baráti jellegű chatelés ingyenesen elérhető, de a viszonyban rejlő további lehetőségekhez való hozzáféréshez előfizetésre és további vásárlásokra van szükség. A felhasználónak anyagi áldozatot kell hoznia a mesterséges társ avatárjának különböző ruhákba öltöztetéséért, a kommunikáció írásos helyett hangalapú folytatásáért, és legfőképp a kapcsolat romantikus síkra való áthelyezéséért. Ha tetszik, egyfajta féloldalas digitális prostitúció ez (aminek legalább megvan az az előnye, hogy a szolgáltatást nyújtónak nem kell testi és pszichés sérüléseket elszenvednie): amint a felhasználó szerelmi és/vagy szexuális irányba terelné a beszélgetést, a szoftver egy szuggesztív üzenettel előfizetés megvásárlására igyekszik rábírni a mélyebb kapcsolódás után sóvárgó klienst.

Az antropomorfizmus a legfőbb oka annak, hogy sokszor akár komoly fenntartásaink ellenére is hagyjuk elhitetni magunkkal azt, hogy az MI képében egy öntudattal bíró entitással lépünk kapcsolatba. Ebből a jelenségből fakad az is, hogy esetenként chatpartnerünk tudatosságának kérdése egyáltalán nem is bír jelentőséggel a számunkra, és észre sem vesszük, hogy egy érző lényhez hasonlóan viszonyulunk a mesterséges ágenshez – pedig „beszélgetőtársunk” öntudatának hiányában a generált válaszokra nyelvi jelek üres sorozataként kellene tekintenünk, amelyeket senki nem állít.

Amikor antropomorfizálunk, akkor többek között állatoknak, természetfeletti lényeknek (pl. isteneknek), vagy esetünkben gépeknek tulajdonítunk emberi kvalitásokat, szándékokat, viselkedésformákat, érzéseket és akár érzelmeket – többnyire anélkül, hogy tudatosulna bennünk, hogy éppen ezt tesszük. Az erre való hajlam, amely fajunk evolúciós öröksége, vadászó-gyűjtögető elődeinkre vezethető vissza, akik intuitív módon a fajtársaik viselkedésének megértésére és előrejelzésére használt elmemodellüket állatokra, illetve a mitikus kultúra megjelenésével tárgyakra és más létezőkre is kiterjesztették (l. animizmus, totemizmus).

Napjaink legkedveltebb digitális partnereket kínáló alkalmazása, a Replika egy olyan mesterséges társ reményével kecsegtet, „aki törődik veled”.

Már az alkalmazás névválasztása is rendkívül árulkodó: a fejlesztők arra tesznek ígéretet, hogy egy emberrel való társas viszony élményét igyekeznek lemásolni, azaz szimulálni a felhasználó számára a chatbotjukkal való társalgás során, de a Replika koránt sincs egyedül azok között az MI-fejlesztő vállalkozások között, amelyek az emberi nyelvi érintkezés pontos leképezésére irányuló kísérleteket folytatnak.

De vajon mi az eszmetörténeti háttere annak, hogy manapság vonakodunk különbséget tenni a nyelvet kiválóan reprodukáló gép és az ember között?

Funkcionalizmus és komputacionalizmus

Az MI fejlesztését jellemző egyik meghatározó szándék ma és már a technológia körvonalainak 1940-es és 50-es évekbeli felvázolása óta általánosan az emberi gondolkodás gépi reprodukciója és az emberi megnyilvánulások minél meggyőzőbb imitálása. Ezt a két célt Alan Turing kapcsolta össze 1950-ben az általa „Imitation Game”-nek keresztelt kísérleti alapú értékelési módszerének keretei között, amelyet ma már Turing-tesztként ismerünk.

A brit matematikus felvetésének lényege, hogy amennyiben egy gép kommunikációját nem vagyunk képesek megkülönböztetni embertársainkétól, akkor – Turing szerint – megalapozottan feltételezhetjük, hogy az adott gép gondolkodik, éppen úgy, mint az ember. Ezt nevezzük funkcionalista nézetnek, amely szerint csak az ágens megfigyelhető működését szabad tekintetbe vennünk az elméről való ítélkezésben, hiszen a belső állapotok hozzáférhetetlenek számunkra. Ez a megközelítés jelentős hatást gyakorolt az MI fejlesztésére, az elmefilozófiára, és napjainkban azt is alapvetően meghatározza, hogy miként gondolkodunk a chatbotokról és a robotokról. A társas MI-applikációk felhasználói tehát egy olyan kultúrában nevelkednek és élnek a nyugati civilizáció társadalmaiban, ahol az elmélet szintjén meghatározó az a filozófiai és tudományos felfogás, hogy nem tehetünk lényegi különbséget ember és gép között.

A jelen korunk meghatározó eszméihez vezető történelmi ív áttekintése érdekében szeretnék arra is rávilágítani, hogy a funkcionalizmus közös alapon nyugszik és számos hasonlóságot mutat a 20. század első felében uralkodó pszichológiai szemlélettel, a behaviorizmussal, amely a mentális állapotok helyett a bemenetek és kimenetek megfigyelését helyezte előtérbe. Ez azon a feltevésen alapult, hogy a kutató kizárólag az inger–válasz reakciók megfigyelésének empirikus útján juthat „objektív eredményre” vizsgálatának tárgyával, az elme működésével kapcsolatban.

A pszichológia viselkedésorientált elméleti kerete a 20. század második felétől fokozatosan átalakult a kognitív perspektívává, amely elődjét meghaladva már az elme belső működését is vizsgálni kezdte – az új koncepcionális és fogalmi struktúra kialakulására jelentős befolyással bírt az információs technológia fejlődése. Az 1940-es és ’50-es évektől kibontakozó számítástechnikai forradalomnak, az informatika rohamos térnyerésének kiemelkedő formáló ereje volt a kor szellemi légkörére nézve, és megtermékenyítő hatást gyakorolt az elmével foglalkozó tudományokra is. Széles teret nyert ezeken a területeken az a kognitív modell, amely az emberi elme működését – ettől annak mélyebb megértését remélve – párhuzamba állította a számítógépek információkezelési mechanizmusaival (bővebben l. Theodore Roszak: Az információ kultusza). Ez a megfeleltetés egyébként szintén nem áll távol Turing álláspontjától.

Ez az új szemléletmód ugyanakkor nem pusztán a tudósok elképzeléseit formálta, hanem a közvélekedést is képes volt fokozatosan áthatni. Napjainkban is gyakorta hallani például azt a metaforát hogy „az agy a hardver”, míg „az elme a szoftver”, vagy más megfogalmazásban: „az elme programként fut az agyon”. Jellemző az a megközelítés is, amelyben a központi idegrendszert „az agy processzoraként” azonosítják, míg az emlékezést adattárolás gyanánt írják le. Rendszeresen felmerül a tanulás új program telepítéseként vagy meglévő program frissítéseként való értelmezése, illetve a gondolkodás algoritmikus folyamatként való interpretációja, amelyben minden problémamegoldás – beleértve a nyelvhasználatot is – pusztán szimbolikus műveletek elvégzésének sorát jelentené. Tovább sorolhatnánk a széles körben elterjedt analógiákat, amelyek a tudományos diskurzusban és a mindennapi életben jelen vannak, de talán ezen példák alapján is érzékelhető, hogy míg a korábban bemutatott antropomorf oktulajdonítás a mesterséges elmét közelíti az emberihez, addig az emberi elme komputacionalista felfogása az emberi gondolkodást vonja össze fogalmilag a digitális működésmóddal, tovább nehezítve a tisztánlátást az ember és gép szétválasztásának kérdésében.

De mi készítette elő a szellemi teret a funckionalista és komputacionalista elméletek számára, illetve milyen más gondolkodásmód áll még a társas MI-fejlesztés hátterében?

Materializmus és technooptimizmus

Az eddig elmondottakon túlmenően még két elgondolás bír alapvető jelentőséggel témánkra nézve. Ezek valójában különböző módokon, de szoros összefüggésben állnak az előbbiekben kifejtett felfogásmódokkal – ennek ellenére a könnyebb követhetőség érdekében külön tárgyalom ezeket.

A keresztény világnézetet jellemző ontológiai álláspont a dualizmus volt, amely szétválasztotta az anyagi és a szellemi létezőket: az ember esetében a testet és a lelket. A darwini fordulatot követően a 20. század elején fokozatosan háttérbe szorult ez a létértelmezés, és a dualizmus antitéziseként megjelenő (ma már gyakran fizikalizmusként megnevezett) materializmus vált fokozatosan a tudományos gondolkodást és egyre inkább a közvélekedést is meghatározó (metafizikai) szemléletmóddá – olyannyira, hogy egészen napjainkig uralja őket. A materalizmus azért tekinthető antitézisnek, mert alapfelvetése a keresztény hagyományban feltételezett lélek mint szubsztancia tagadása, következésképp kizárólag az anyag létezését ismeri el.

Ezen nézetrendszer egyik meghatározó irányzata a reduktív materializmus, amelyben kiváltképpen elmosódik a különbség az emberi és gépi tudat között, hiszen ezen álláspont szerint mindkettő alapvető anyagi folyamatokra vezethető vissza, még ha konkrét megvalósulásuk részleteiben el is térnek ezek. Aligha lepődünk meg rajta, hogy ebből a redukcionista ideológiából nőtte ki magát a korábban bemutatott behaviorizmus. Mi több, azt is elmondhatjuk, hogy úgyszintén materialista alapokon nyugszik a funkcionalizmus és a komputacionalizmus is.

Habár a technooptimuzmus (a technológiai optimizmus kifejezés szóösszerántása) gyökerei az ipari forradalomra, sőt, már a felvilágosodás korára is visszavezethetők, leginkább mégis a második világháború során bekövetkező és azt követő rohamos technológiai fejlődés időszaka adott teret ezen gondolat kibontakozásához és széles körben való elterjedéséhez, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokból kiindulva.

Ezen attitűd alaptétele szerint a technológiai innováció nem csupán hosszú távon lesz képes biztosítani a folyamatos gazdasági fejlődést és az életszínvonal szüntelen emelkedését, hanem jóformán minden jelenkori és jövőbeli társadalmi probléma megoldását is magában hordozza. A technológia szélsőségesen pozitív szemlélete erősen összefonódott a számítástechnikával – ami pedig témánk szempontjából még fontosabb, ennek MI-ágazatával –, ráadásul uralkodóvá vált a technológiai és ehhez kapcsolódó gazdasági és politikai diskurzusban is. Ennek folyománya az is, hogy sokan az MI-technológiától várják az olyan krízisek megoldását, mint a klímaválság – miközben a generatív MI modellek környezeti hatásairól, üzemeltetésének fenntarthatóságáról kifejezetten kevés szó esik.

A technooptimista nézőpont tükrében aligha okoz meglepetést tehát, hogy az MI-szektor képviselői jóformán minden kétely nélkül önmagukra fogadnak. A társas MI-modelleket fejlesztő vállalatok olyan narratívát konstruálnak és igyekeznek fenntartani – amely mögött egyébként, olybá tűnik, őszinte meggyőződés lakozik –, miszerint a társas MI applikációk nemhogy veszélyeket hordoznának a felhasználók számára, hanem ezek az alkalmazások fogják megoldani a társadalom égető mentálhigiéniai kihívásait, mint amilyen az elmagányosodás vagy a humán terapeuták szűkös hozzáférhetősége.

Ebből a perspektívából magától értetődő, hogy példának okáért a digitális társ tudatosságának kérdésköre mint teljesen mellékes probléma kerül elvetésre, hiszen a hit abban, hogy a chatbottal való interakciók a kliens pszichés állapotát végeredményben mindenképpen javítani fogják, szükségtelenné teszi minden további járulékos felvetés megválaszolását. A turingi megközelítés és az emberi elme számítógéppel való párhuzamba állítása pedig tulajdonképpen jóvá is hagyja ezt a szelektív figyelmet, tekintettel arra, hogy ezen szemléletmódokból való értékelés szerint úgysem tudnánk különbséget tenni az ember és a gép között.

Meghatározó eszmék metszetében

Az emberi és mesterséges elme közötti differenciálás hiánya tehát gyakran hangoztatott álláspont az akadémiai világban, és elterjedt vélekedés a társadalom széles köreiben. Ezzel a szemlélettel a hétköznapi felhasználónak nem is túlzottan nehéz azonosulnia, hiszen a napjainkban elérhető nyelvi modellek már rendkívül szofisztikált módon képesek utánozni az emberi interakciókat írásban és hangban, így ezek emberi jellemzőkkel való felruházhatóságának illúziója már-már tökéletes.

A materialista pillérekre építkező funkcionalista és komputacionalista gondolkodásmód, amelyek erősen áthatják a kulturális légkört, az antropomorfizmusra való velünk született késztetéssel összefonódva ahhoz vezetnek, hogy az átlagember aligha képes reálisan megítélni a mesterséges ágensek viselkedését és belátni a chatbotok és robotok rendkívül szigorú korlátait abban a tekintetben, hogy valós emberi kapcsolatokat tudjanak pótolni. Az MI-társakat fejlesztő cégek technooptimizmusából fakadó marketingretorika pedig – amellyel összhangban áll az egész MI-iparág, sőt, a nyugati civilizáció gazdasági-politikai narratívája is – megerősíti ezeket a nézeteket.

Még abban az esetben is, ha korunk eszmei háttere fogékonnyá tenne minket arra, hogy elhiggyük, hogy az emberekkel való viszonyainkat pótolhatják gépekkel való interakciók, őszintén remélem, hogy ezt a következtetést társadalmunk tagjainak döntő többsége mégsem lesz hajlandó elfogadni. Bízom benne, hogy még azokban is, akik számára ez nem magától értetődő, legalábbis felsejlik majd az az érzés, hogy egy chatbottal való beszélgetés a legnagyobb jóindulattal is csupán a halovány árnyéka lehet egy másik emberhez való őszinte és kölcsönös kapcsolódásnak. Természetesen azok lesznek a legkiszolgáltatottabbak a társas MI fejlesztőinek, akiknek ezt az emberi kötődést még soha nem volt alkalmuk megtapasztalni, vagy valamilyen csalódás, esetleg traumatikus élmény következtében teljesen elveszítették bizalmukat embertársaik iránt.

A fent tárgyalt filozófiai értelmezéseket azért volt szükséges felsorakoztatni, hogy súlyának megfelelően és elegendő empátiával tudjuk szemlélni azt a helyzetet, amelyet egy MI-partnerrel való intim viszonyba való bevonódás jelenthet egy egyén számára.

De akkor megcsalás-e a társas MI-applikáció használata?

Megcsalás, nem önámítás?

A megcsalás nem dichotóm kérdés, hanem folytonos skálát képez, és különböző emberek azonos tetteket különböző súlyosságú megcsalásnak ítélnek meg vagy vetnek el mint jelentéktelent. Vannak persze a hűtlenségnek jellegzetes esetei, például olyan testi érintkezések, amelyek kizárólagosan egy párkapcsolat tagjai számára vannak fenntartva: ilyenek kultúránkban például a csókolózás vagy a szexuális együttlét – de kölcsönös testi érintkezés nélküli érzelmi vágykielégítés esetén általában összetettebb feladat az ítéletalkotás. A chatbotok esetén éppen ezért az utóbbi, nehezebb esettel van dolgunk.

A magam részéről azt tekintem megcsalásnak, amikor a párkapcsolatban élő személy – társa tudta és beleegyezése nélkül – olyan szexuális és/vagy érzelmi kapcsolódási módot pótol más valakivel vagy valamivel, amit egy harmonikusan működő kapcsolat esetén kifejezetten a társától várna el. Kétségtelen, hogy további szempontok is felvethetők, de a társas MI kontextusában ez a meghatározás tartalmazza a lényeget.

Két végletet választhatunk szét, amikor egy párkapcsolatban élő személy egy MI-partnerhez fordul, annak alapján, hogy miként vélekedik a mesterséges ágensek természetéről, ami szintén befolyásolhatja a hűtlenségről alkotott ítéletet.

Abban a – leginkább teoretikus – esetben, ha valaki egyáltalán nem tesz különbséget ember és gép között (ahogy manapság gyakran, csupán félig viccesen, ki szokás fejezni: „nem karbonfasiszta”), nem lehet eltérés számára aközött, hogy egy távol, tőle földrajzilag teljesen elszigetelve élő emberrel vagy egy chatbottal kezd viszonyba. Tehát a társas MI-alkalmazás egy a kapcsolatában fennálló hiány betöltésére irányuló használatának éppen annyira megcsalásnak kell számítania, mint egy ugyanilyen célt szolgáló online kapcsolat fenntartása egy emberi lénnyel.

Bár bízhatunk abban, hogy a túlnyomó többség intuitív módon más kategóriába helyez egy nyelvi modellel és egy emberrel való kapcsolódást, a rendkívül erős kulturális-ideológiai nyomás és antropomorfizáló hajlamunk okán fel kell készülnünk arra is, hogy a társadalom egy nem elhanyagolható része mégis kísérletet fog tenni arra, hogy mesterséges ágensekkel alakítson ki intim kapcsolatot az egyre fokozódó elmagányosodásra adott válaszként. Ezzel a réteggel szemben empatikusnak kell lennünk, hiszen jelen korunkban a társas elszigetelődés nyilvánvaló és súlyos társadalmi probléma, és egyelőre nem látszik, hogy meggyőző válasz születne rá. A társas MI ugyanakkor nem megoldás az izolációs krízisre. Még akkor sem, ha a techóriások és vezetőik így akarják bemutatni nekünk, hiszen ez a pótlék valójában csak még jobban eltávolít bennünket embertársainktól – ezáltal szembemenve evolúciós örökségünk magjával –, és így csupán még több pszichés kárt okoz a társadalomban.

A másik véglet esetén az egyén pontosan tudja, hogy pusztán egy szógeneráló automatával interaktál. Úgy vélem, hogy ilyen körülmények között is megcsalásról beszélhetünk, ha a személy ezáltal egy a párkapcsolatából fakadó kielégületlenséget igyekszik enyhíteni. Amennyiben kizárólag szexuális vágybeteljesítésről van szó, a helyzet persze nem sokban tér el a pornográfia fogyasztásától, de talán kevésbé ártalmas az egyénre nézve. Bár ennek hosszú távú hatásairól még keveset tudunk, az MI-vel való szexchatelés közben nem feltétlenül ivódik bele az emberbe olyan viszonyulás a másik nem tagjaihoz és magához a szexualitáshoz, amely romantikus emberi kapcsolataira súlyosan negatív hatással bírna – míg ezek a pornográf tartalmak esetén egyértelmű veszélyt jelentenek.

Természetesen a két felvázolt szélsőséghez képest a legtöbb ember nem rendelkezik ennyire sarkalatos állásponttal a gépek öntudatát illetően, sőt, nem is kerül olyan helyzetbe, hogy explicit módon szembesüljön ezzel a kérdéssel: egy életen át beszélgethet valaki egy chatbottal anélkül, hogy annak tudatosságára reflektálna. Azonban az, hogy a chatbottal elkövetett megcsalás elszenvedője és elkövetője a felvázolt spektrum mely részén helyezkedik el, megkönnyítheti az ítéletalkotást a megcsalás tényéről és súlyosságáról, hiszen meghatározza például azt, hogy milyen mértékben tekintik a pár tagjai valamely kapcsolati funkció helyettesítőjének a mesterséges társat. Az előbbiekben bemutatott eszmetörténeti, filozófiai és evolúciós háttér ismerete egyrészt segíthet abban, hogy józanul és tárgyilagosan szemléljük a mesterséges ágenseket mint rendkívül fejlett, de mégis csupán technikai eszközöket, másrészt abban, hogy ennek ellenére ne söpörjük félre a chatbotokkal való kapcsolódást mint teljesen lényegtelen jelenséget, hiszen ennek jelentősége nem a gépek természetéből, hanem az ember pszichés működéséből fakad.

A társas MI-hez való viszonyulás

A megoldás egyrészt tehát az, ha reflektáltabban vélekedünk a mesterséges ágensek tudatosságra és szubjektív tapasztalatokra való képességeiről, szem előtt tartva az MI rendkívül szigorú korlátait. Másrészt fel kell ismernünk, hogy evolúciós örökségünk, társas lény mivoltunk megtagadása – például embertársaink gépekkel való pótlásának megkísérlésével – súlyos károkat okozhat pszichés egészségünket és kollektív, akár társadalmi működésünket tekintve is. Természetesen kivételes helyzetekben lehet az MI-társ az egyetlen kényszermegoldás, de ez csak ritka esetekben tekinthető ténylegesen indokoltnak, és az ennek mélyreható következményeiről szóló beszámolókat a technooptimista hangzavarban sokszor nehéz meghallani.

Az emberi faj biológiai és kulturális evolúciós hátteréből fakadóan az egyetlen járható út a valós emberi párkapcsolatok harmonikus működtetésébe fektetett idő és energia. Amennyiben őszintén képesek vagyunk partnerünkkel kölcsönösen megosztani igényeinket és hiányérzeteinket, illetve ezekre közös válaszokat találni, eszünkbe sem fog jutni olyan helyettesítő megoldások után kutatni, mint amilyen egy társas MI-alkalmazás telepítése. Számomra egyértelmű, hogy kizárólag két ember közötti közvetlen kapcsolódás tudja az ember figyelemre, elfogadásra, valamint érzelmi és testi közelségre vonatkozó vágyait együttesen beteljesíteni – és ennek bármilyen mesterséges pótlására való törekvés végezetül súlyos és visszafordíthatatlan károkat okoz rövid távon az egyén, hosszabb távon pedig egész társadalmunk számára.

A szerző a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék munkatársa, a PTE Filozófia Doktori Iskolájának hallgatója.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Olyan jót beszélgettünk Chandler Binggel, hogy rossz megállónál szálltam le a villamosról

Radó Nóra TECH január 28.

Van, aki szerelmes lesz beléjük, van, aki férjhez megy hozzájuk, és van, akinek összetörik a szívét – az elmagányosodási hullám közepette egyre népszerűbbek az AI-barátok és barátnők. A kutatók azonban óva intenek a következményektől.

Szomorú és ijesztő, lassan mégis a ChatGPT lesz az ember legjobb barátja

Bodnár Zsolt TECH május 28.

Százmilliók használják nap mint nap, és a legtöbben nem munkára vagy szórakozásra, hanem csak társaságra vágynak. Mi baj is lehetne abból, hogy egy olyan géptől kérünk életvezetési tanácsokat, amit hízelgésre és egyetértésre tanítottak?

Az OpenAI bemutatta az eddigi legjobb ChatGPT-modellt, amiben egyesek már a mesterséges általános intelligenciát látják

Tóth András TECH április 17.

„Azt gondolom, hogy ez AGI, komolyan” – írta az o3-ról Tyler Cowen amerikai közgazdász. Lehet, hogy korai az öröm, de az biztos, hogy a ChatGPT-be szerdán integrált o3 és o4-mini modellek tovább élezik az OpenAI és a Google közötti versenyt.