Az év elején ment a tudományos tippverseny, hogy hány százalék annak a valószínűsége, hogy a 2024 YR4 néven számontartott aszteroida (avagy kisbolygó) 2032-ben becsapódik a Földbe. Erre a csúcson, február közepén 3 százalék esélyt adtak, de pár nappal később a NASA jelezte, hogy a veszély elhárulni látszik, és már csak 0,005 százalék körüli az esélye a becsapódásnak.

Egy kanadai egyetemek együttműködésében megvalósult kutatás azonban most rámutatott, hogy ha a Földet nem is veszélyezteti az aszteroida, a Holdat még eltalálhatja: a James Webb űrtávcső adatai alapján arra következtetnek, hogy 4,3 százalékos eséllyel csapódhat a Holdba.

A kutatók modellezték a becslések szerint 53-67 méter átmérőjű kisbolygó esetleges becsapódásának lehetséges kimeneteleit, és eredményeik szerint egy ilyen esemény 1 kilométer széles krátert hozhat létre a Holdon, amivel legalább több ezer tonna törmeléket robbanta ki a felszínből. Bár az így keletkező, milliméteres vagy centiméteres átmérőjű darabkák valószínűleg elégnének a Föld légkörében, így az emberekre nem jelentenek veszélyt, a sűrű meteorzápor valószínűleg elképesztő látványt idézne elő.

És ha a Föld lakóit nem is fenyegeti a 2024 YR4 által kiváltott meteorzápor, a bolygónkat körülvevő műholdak és űrállomások sérülhetnek a törmeléktől, vagyis az éppen az világűrben tartózkodó űrhajósokat is veszélybe sodorhatja egy esetleges holdi becsapódás. A kutatást vezető Paul Wiegert, a Nyugat-ontariói Egyetem csillagásza szerint az ütközés egy nagy atomrobbanáshoz hasonló mértékű energiát szabadítana fel, ráadásul egy „centiméteres kőzet, amely másodpercenként több tízezer méterrel halad, éppen olyan, mint egy puskagolyó”.

A NASA és más űrhivatalok alaposan figyelik a Földet potenciálisan veszélyeztető aszteroidákat és üstökösöket, de a Hold védelme nem igazán jelent prioritást, ezért a kutatók a bolygóvédelmi erőfeszítések kiterjesztését javasolják.

A Nap körül keringő 2024 YR4 kisbolygó jelenleg túl messze jár ahhoz, hogy meg tudják figyelni a csillagászok; legközelebb 2028-ban kerül látótávolságba, amikor a kutatók újra felmérhetik a pontos méretét és a pályáját.