Az, hogy a magyarok tízezrével hagyják el az országot és költöznek külföldre a jobb élet reményében, lassan másfél évtizedes probléma. A 2008-as gazdasági válságot követően (ami egybeesett a Fidesz azóta tartó kétharmados kormányzásának kezdetével) jelentősen és hirtelen nőtt meg a kivándorlók száma: a 2010-es 7318 fő 2014-re 31 385 főre emelkedett, és bár 2015 és 2020 között csökkenő tendenciát mutatott (a covid évében 19 322 kivándorló magyart jegyzett fel a KSH), azóta újra, minden eddiginél nagyobb ütemben nő a Magyarországot elhagyók száma. Elég csak megnézni az erről az elmúlt három évben beszámoló cikkek címeit:

• 2023: Öt éve nem költözött külföldre annyi magyar, mint tavaly
• 2024: Csúcsra nőtt a kivándorlás tavaly: több mint 35 ezren hagyták el az országot
• 2025: Sosem vándorolt még ki annyi magyar, mint tavaly, a Fidesz-kormány 15 éve alatt 367 ezren hagyták el az országot

A kivándorlást persze nem lehet anélkül értelmezni, ha nem nézzük meg mellé, hogy hányan költöznek vissza Magyarországra egy külföldi kitérő után.

Azonban még így is szembetűnő, hogy a covidjárvány körüli évek rövid visszavándorlási hullámán kívül jóval többen, általában tízezres mértékben hagyják el többen az országot évente, mint ahányan visszatérnek.

Míg tudjuk, hogy a szakemberek után már a diplomások is egyre nagyobb ütemben vándorolnak külföldre (túlnyomórészt Ausztriába és Németországba), Szabó Andrea, az ELTE ÁJK habilitált egyetemi docense és a Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) tudományos főmunkatársa november 5-én az MTA Tudományünnep+ eseménysorozatát megnyitó előadásában kifejezetten a fiatalok kivándorlásának trendjeit tárta fel.

Először persze tisztázni kell, kik is azok a fiatalok. Szabó szerint biológiai, jogi, munkaügyi és szociológiai megközelítései is vannak a fiatalságnak, de csak a jogi definíciókból is felsorolt három különbözőt: az 1995-ös Gyermek- és Ifjúsági Alapról szóló törvény szerint a fiatalok a 15–29 évesek, míg egy két évvel későbbi törvény fiatal felnőttekről beszél 18–25 év között, és van az EU ifjúsági stratégiája, amely szerint a 13 és 30 év közöttiek számítanak fiatalnak. Szociológusként még nehezebb behatárolni a fiatalságot, hiszen itt vannak a jog által kevésbé értelmezhető szempontok is: a fiatalkor egyik jellemvonása, hogy ebben a szakaszban „elkezdik megkérdőjelezni a felnőtt társadalom által számukra felkínált mintákat és életstílust”, továbbá elkezdenek „saját attitűdöket, saját életmódot és saját szubkultúrát létesíteni”. De ami ennél is fontosabb: van egy olyan sajátos tőkéjük, ami sem a náluk fiatalabbaknak, sem a tőlük idősebbeknek nincs, méghozzá a szabadidő. Mindezeket figyelembe véve a magyar szociológia gyakorlatilag konszenzust alakított ki, és a 15–29 éveseket tekinti fiataloknak.

Ha ezt a korcsoportot nézzük, azt látjuk, hogy a magyar fiatalok szinte egész Budapestet el tudnák foglalni, számuk ugyanis a másfél milliót is meghaladja. Ha a szűkebb, 18–24 év közötti korosztályt vizsgáljuk, akkor két megyényi (pl. Fejér és Komárom-Esztergom) fiatal felnőtt él Magyarországon, és ha kizárólag a nappali tagozatos egyetemistákat nézzük, akkor ők Tolna megyét tudnák benépesíteni. A 216 ezres létszámot is meghaladó egyetemisták együttesen akár egy EP-választáson is sikeresen megmérettethetnék magukat, 2024-ben ugyanis 228 481 szavazat kellett az 5 százalékos határ megugrásához – Szabó Andrea legalábbis ezzel érzékeltette, hogy milyen fontos erőt képviselnek a fiatalok.

A kutató a német-amerikai szociológus és közgazdász, Albert Hirschman elméletét idézte, amikor a kivándorlásig vezető útról beszélt. Az elmélet szerint egy ember előtt három opció áll rendelkezésre, amikor úgy érzi, hogy valami nem jól működik a hazájában. Az egyik az, hogy lojális marad, és arra jut, hogy a problémák ellenére összességében jó neki ott, ahol él. A másik az, hogy megpróbál tiltakozni ellene, vagyis szót emel és elmondja, milyen problémái vannak. A harmadik, végső fegyver pedig a kivándorlás. Aki ez utóbbit választja, azt könnyen teljesen elveszítheti az országa – Szabó szerint ezért is fontos megérteni, hogy mennyire valós a fiatalok kivándorlási szándéka.

Merthogy ez a kivándorlási szándék létezik, és az elmúlt néhány évben jelentősen meg is nőtt a fiatalok között. A nemzetközi trendek is azt mutatják, hogy a legnagyobb arányban a 15–24 évesek, utánuk pedig a 25–39 évesek mondják azt, hogy egy másik országban képzelik el a jövőjüket, és ezt a hazai tendenciák is alátámasztják. Szabó Andrea több kutatást is bemutatott az elmúlt évekből, amelyek szintén erre az emelkedő kivándorlási potenciálra mutatnak rá.

• Egy 2021-es, a V4-es és a balti országok 15–29 éves polgárait vizsgáló kutatásban a magyar fiatalok 27 százaléka mondta, hogy erős vagy nagyon erős kivándorlási szándékkal rendelkezik a következő hat hónapot tekintve.
• Egy, az MTA által támogatott posztcovid-kutatások részeként 2023-ban készült felmérés szerint a 16–29 éves magyarok 41 százaléka szeretne legalább néhány évig külföldön dolgozni, de 35 százalékuk hosszabb távon is külföldön képzeli el az életét.
• Az Aktív Fiatalok Kutatócsoport kutatásai pedig teljesen megfelelnek a fent részletezett trendeknek: 2015-ben a nappali tagozatos egyetemisták 37 százaléka tervezett külföldre költözni, ez a gazdasági fellendülés 2019-es időszakában 33 százalékra csökkent, 2024-re viszont sosem látott magasságokba, 45 százalékig emelkedett.

Szabó szerint „a kivándorlási szándék, a kivándorlási potenciál egyértelműen egy elégedettségi és elégedetlenségi dimenzióval van összefüggésben. Nagyon egyszerűen fogalmazva, tulajdonképpen a kivándorlási potenciál nem más, mint egy közérzeti mutató. Azt mutatja, hogy hogy érzik a fiatalok magukat abban az országban, ahol élnek. Ha rosszul érzik magukat, akkor sokan mondják azt, hogy el szeretnének menni.”

Az persze csak később derül ki, hogy valóban el is vándorolnak-e. Szabó Andrea elmondta, sokkal reménytelibbek azok az adatok, amelyek azt mutatják, hogy ennek a 45 százaléknyi egyetemistának csak a 22 százaléka tett is már komolyabb lépéseket azért, hogy külföldön telepedjen le. Ez tehát a magyar felsőoktatásban tanulók kb. 10 százalékát jelenti, ami azért még mindig több tízezer fiatal kivándorlását jelentené. „Gondolják el, hogy 200 ezer rendkívül jól képzett, a nemzetgazdaság számára abszolút fontosságú fiatalnak a 10 százaléka elmegy, az egy súlyos, nagyon súlyos problémát jelent, ha nem jönnek vissza” – mondta a kutató.

A tavalyi kutatás azt is felmérte, hogy miért költöznének el a fiatalok, és mi az, ami itthon tartja őket. Ezeket tekintve sok meglepetés nincs: leginkább anyagi, egzisztenciális okok miatt mennének külföldre, de van, aki a politikai helyzet elől menekülne, és olyan is, akit elsősorban a kalandvágy hajt, míg az itthon maradás mellett elsősorban a család, a hazaszeretet és a nemzettudat áll.

Szabó a Tárki legfrissebb Társadalmi Riportjában megjelent egyik tanulmányra is utalt, amelyben Hárs Ágnes közgazdász részletesen vizsgálta a hazai munkaerőpiac helyzetét, és azon belül is a kivándorlás nemzetgazdasági hatásait. Ebben szerepelt az az adat, miszerint a Magyarországról történő elvándorlás legnagyobb arányban éppen a jó munkavállalási korú (tehát se nem túl fiatal, se nem idős) embereket, a 25–49 éveseket érinti – ebben a korcsoportban a kumulatív népességveszteség 2023-ra már 11,2 százalékon állt. És épp ennek a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű, az országot egyre nagyobb arányban elhagyó csoportnak az utánpótlását jelenthetnék a fiatalok és az egyetemisták – ezért is jelent óriási problémát, hogy ők is nagy számban terveznek külföldre költözni.

És hogy miként lehetne ezen segíteni? „Én nem tudok mást mondani, mint a nemzeti összefogással – mondta Szabó Andrea. – Minél kevésbé polarizált egy társadalom, hiszen mi egyformák vagyunk, egyforma értékeink vannak, mi mindannyian magyarok vagyunk, annál valószínűtlenebb, hogy elmennek a magyar fiataljaink, és csak mi maradunk, akik már nem elég fiatalok ahhoz, hogy elmenjünk.”