Az ásítás nem csupán a fáradtságot vagy unalmat jelző mély lélegzet, hanem egy olyan egyedenként eltérő fiziológiai mechanizmus, amely az MRI-vizsgálatok szerint átszervezi a folyadékok áramlását az agyban – írja a New Scientist a BioRXiv preprint szerveren még decemberben publikált tanulmányra hivatkozva.

A zoológia jelenlegi állása szerint a legtöbb gerinces állat ásít, de a viselkedés pontos funkciója nem egészen tisztázott. Az általánosan elfogadott, de kísérletileg még nem igazolt elméletek szerint az ásítás azzal, hogy több oxigént juttat a tüdőbe, segít szabályozni a testhőmérsékletet, javítja az agyi keringést, és szabályozza a kortizol hormon szintjét.

Az evolúciósan konzervált viselkedés rejtélyét kiderítendő Adam Martinac, a Neuroscience Research Australia kutatóorvosa és kollégái MRI-vel vizsgálta 22 egészséges felnőtt fiziológiai folyamatait. Közelebbről azt, hogy mi történik az önkéntesek agyában normál légzés, ásítás, az ásítás önkéntes elfojtása és egy erőteljes mély lélegzetvétel hatására.

Hipotézisük az volt, hogy az ásítás és az erőteljes mély lélegzet egyaránt az agy-gerincvelői folyadék (liquor cerebrospinalis, angol betűszóval: CSF) kiáramlását idézi elő. Ehelyett, legnagyobb meglepetésükre azt találták, hogy az agy-gerincvelői folyadék és a vénás véráramlás ásítás közben szinkronizálódott, a vér és a liquor cerebrospinalis együtt mozogva áramlott az az agytól távolodva a gerincoszlop irányában. Mint írják, a a neurofluid dinamika egyértelmű átrendeződött a mélylégzéshez képest, amikor az agy-gerincvelői folyadék és a vénás vér áramlása jellemzően ellentétes irányú -- a vénás vér ki-, az előbbi pedig beáramlik az agyba.

Ahogy az egész mechanizmus, úgy még az sem teljesen tisztázott, hogy mekkora mennyiségű agy-gerincvelői folyadék mozog – becslések szerint mindössze néhány milliliter ásításonként. Martinac és kollégái szerint a legvalószínűbb, hogy a nyakizmok, a nyelv és a torok összehangolt munkája mozgathatja a folyadékot. Az viszont kiderült, hogy az ásítás több mint egyharmadával növeli az artériás beáramlást a mélylégzéshez képest. Feltehetően azért, mert az ásítás mind az agy-gerincvelői folyadék, mind a vénás vér koponyaüregből történő kiáramlását előidézi, helyet teremtve az extra artériás beáramlásnak.

A vizsgálat arra is fényt derített, hogy a nyelv mozgása alapján az ásítás olyan, mint az ujjlenyomat, mindenkinél más és más. Martinac és kollégái szerint minden egyén egyedi ásítási jellegzetességgel rendelkezik: „Valószínűleg túl lehetne élni ásítás nélkül is, de úgy tűnik, van hat, hét vagy nyolc különböző, nagyon apró olyan hatás, amelyek összességében segítenek szabályozni a salakanyag-eltávolítást, a termoregulációt és még az ásítás érzelmi csoportdinamikáját is.”

Az ásítás ragályossága szintén rejtély maradt, bár kulcsfontosságú volt a kísérlet szempontjából, mivel a kutatók az MRI-készülék belsejében lévő képernyőn ásító emberek videofelvételeivel ösztönözték a résztvevőket ásításra.

Bár a kutatók az emberről emberre, (de állatról emberre és emberre állatra is) terjedő „ragályos” ásítást vizsgálták, de szerintük a spontán ásítás hatása még nagyobb lehet. „Okkal feltételezhető, hogy a spontán ásítások még nagyobb változásokat okoznak a cerebrospinális folyadékban és a véráramlásban, mint amit itt leírtak” – mondja. „Valójában a videók arra utalnak, hogy a fertőző ásítások meglehetősen rövidek voltak az embereknél a spontán ásítások átlagos időtartamához képest, ami körülbelül hat másodperc.”

A New Scientist által megkérdezett Yossi Rathner, a Melbourne-i Egyetem munkatársa, aki nem vett részt a kutatásban, ugyanakkor nem osztja a termoregulációval kapcsolatos állításokat. Szerint lehetséges, hogy az alvási nyomás növekedésével az alvás-ébrenlét szabályozásában szerepet játszó adenozin agytörzsben történő felhalmozódása válthatja ki a megfigyelt folyadékmozgásokat, amelyek „kimossák” ezt a neurotranszmitter vegyületet, növelve ezzel az éberséget.