„Épp most érkezett meg hozzám egy Wednesday Glass Key – German Layout – Juwel model 3 írógép, amit teljesen szét kell kapnom. Ez igazi ritkaság” – riasztott április elején Ambrus László fotóriporter, gitáros-zeneszerző, költő (és eredeti szakmája szerint műbútorasztalos), miután rábukkant az előző írógépes Qubit-cikkre, ahol Balázs Bertalan műszerész kalandjait jártuk körbe a számológépek javításától az antik pénztárgépekig, persze nagyrészt az írógépeknél maradva. Ki tudna ellenállni egy ilyen felhívásnak?

Mi nem tudtunk, úgyhogy leutaztunk Székesfehérvárra, hogy megnézzük, mi a rosseb az a Wednesday Glass Key, mitől ritkaság, bónuszként pedig azt is, hogy mit csinál egy vidéki városban valaki, aki szinte véletlenül csöppent bele az írógépbizniszbe, ahol azóta a Juwelek legnagyobb szakértőjévé, restaurátorává és kereskedőjévé vált. Akkora szakértővé, hogy már a Kajmán-szigetekről és Texasból is érkeztek hozzá megrendelések Juwel-gépekre, amelyekért több száz, vagy ritkább esetekben akár 2-3 ezer eurót is kifizetnek, és amelyekből az eddigi rekord szerint egyszerre 7 darabot is rendelt egy amerikai gyűjtő. Ráadásul Ambrus egy még ennél is nagyobb dobásra készül: lerántja a leplet arról, hogy milyen írógépet használhatott Jane Goodall, aki nevet adott a csimpánzoknak.

Márai Naplója és a Remington

Ambrus véletlenül csöppent az írógépgyűjtésbe: a Facebookon jött vele szembe egy hirdetés, ahol ötezer forintért kínáltak egy régi Remingtont, amiről úgy gondolta, hogy kiválóan alkalmas lesz rá, hogy legépelje rajta a költeményeit, annál is inkább, mert Márai Sándornak is ilyen írógépe volt. Márai Naplója sokakra és sokféleképpen hatott, de közülük alighanem Ambrus járt a legrosszabbul, vagy a legjobban, nézőpont kérdése: miután kitisztította és kipofozta az írógépet, maradt is ezen a vonalon, és elkezdett írógépeket vásárolni és felújítani.

A Remingtont egy Continental követte, itt más mechanikai megoldásokkal kellett megismerkednie, majd jöttek a Juwelek, amikkel már pénzt is lehetett keresni: miután a sorozatban szerepelt az írógép, rajongók tucatjai (százai?) döbbentek rá, hogy mi hiányzott eddig az életükből – igen, egy Juwel, a „Wednesday-írógép”. Az eredetit (a sorozatban egy Model 3 szerepel) Kölnben gyártották 1939 és 1943 között, de a többi modell is keresett – ennek megfelelően drága és ritka is.

Nem csoda, hogy Ambrustól javarészt külföldről vásárolnak, átlagosan két-három havonta egy darabot, de ahogy mondja: „néha úgy érzem magam, mint egy korabeli gyári munkás, aki a Juwel Schreibmaschinengesellschaft m.b.H. alkalmazásában áll, Kölnben” – mikozben az utolsó simításokat végzi a munkaasztalon lévő Juwel 3-ason, amit a szemünk előtt rögtön ki is próbál. A gép még nem működik tökéletesen, állítani kell a szalagemelő villa magasságán, de már majdnem kész van. Ez a különösen ritka, szép darab is magas áron kelt el, már meg is van a gazdája. Úgy tűnik, itt kifizetődő gyári munkásnak lenni: minden modellnek megvan a saját trükkje, Ambrus pedig a Juweleknél már pontosan tudja, hogy mit és hol kell meghúzni, meglazítani, kioldani, most is a csavarhúzó után nyúl. „A legjobb barátom”, mondja rá; nemcsak csavart lehet húzni vele, egy sor más feladatra is jó, de hogy mennyi mindenre, azt az írógépszerelés előtt maga se hitte volna.

A vörösvércséktől Hemingwayig

Miközben az írógépekről beszélgetünk, a fehérvári panel nyolcadik emeleti ablakával szembe meg is érkezik egy itt fészkelő vörös vércse – hálás fotótéma, igaz, az itt fészkelő madarakról nem a fotóriporter-írógépszerelő, hanem az élettársa, Babos Rita többszörös hármas-, magas- és távolugró magyar bajnok szokott fényképeket készíteni. Babos lelkes állatvédő, és Jane Goodall nagy rajongója is, így került elő a Goodall-írógép témája is: a pár a primatológus-etológus halálának évfordulójára programot akart szervezni Fehérváron, amihez Ambrus egy gitárszerzeménnyel készült. A felkészüléshez megnézte a kutatóról készült videókat is, és szemet szúrt neki rajtuk egy írógép is: találkozott a zene, a természetvédelem és az a nyúlüreg, amiben eddigre Ambrus már nyakig benne volt, az írógépjavítás. A kép nem volt valami jó minőségű, de azért néhány részlet kivehető volt rajta, így például az írógép hátlapja is, így megkezdődhetett a nyomozás: milyen gépet használhatott Jane Goodall?

Közben sorra kerültek elő az írógépek a kétszobás panel vitrinjeiből, a polcok tetejéről és a fal mellől: a Márai-féle írógép után (a meglévő példányt Ambrus Svájcból rendelte, és azt hozta helyre), egy Hemingway is előkerült (Quiet Deluxe Royal), majd még egy, egy svéd Halda, ami olyan tökéletes állapotban maradt meg, hogy még a svéd gyűjtők is a csodájára jártak. A gép érdekessége, hogy teljesen más mechanikával működik, mint a legtöbb írógép, a betűkarok kosara nem is emelkedik, hanem süllyed, méghozzá – nem túl meglepő módon – svéd golyóscsapágyakon. Nem csoda, hogy Hemingway ezen írta a Veszélyes nyár című művét is, ráadásul a Halda kiosztása nagyon hasonlít a másik Hemingway-írógépére, a Royalra. A gép egyébként 10-es Pica betűtípussal gépel, nagy sortávval, ezért Ambrus egyik kedvence: elegáns oldalak jönnek ki belőle. A mester abszolút kedvenc betűtípusa a gótikus Fraktur, de olyan írógépet, amin ilyesmit használnak, alig kapni, méghozzá azért, mert Adolf Hitler 1941-ben a Bormann-rendeletben betiltotta a használatát, „zsidó betűknek” bélyegezte őket, és elrendelte az antiqua típusokra való áttérést.

Fogászati kellékek, Temu és Turtle wax

A csavarhúzó mellett Ambrusnak azért akadnak más jó barátai is a szerszámok között: mint mondta, nehéz beszerezni a régi célszerszámokat, ezért muszáj kreatívnak lenni, ha az ember írógépet szeretne javítani. Az asztalán a csavarhúzók mellett fogorvosi szerszámok, műkörmös eszközök („rendeltem hozzájuk csiszoló- és polírozófejeket a Temuról”), különböző fogók és egyebek sorakoznak, a munkadarabtól balra pedig Isopropyl, ipari aceton, foltbenzin, denaturált szesz, glicerin, WD-40, Turtle wax és szilikonspray: hogy mit használ közülük, azt a gép anyaga és állapota dönti el. Ambrus szerint az írógépgyűjtők közössége érthetetlen megvetéssel tekint a WD-40-re, de van létjogosultsága, az aceton pedig hiába oldja a műanyagot, csodákat tud tenni a felújításkor: két olyan gép színét is sikerült helyreállítania vele, amiket megkapott a nap, és kifakult rajtuk a műanyag.

Jane Goodall és a Consul

De térjünk vissza Jane Goodallhoz: miután Ambrus megnézte a videót, nyomozni kezdett. Goodall Angliából utazott Tanzániába, ezért joggal lehetett feltételezni, hogy angol írógépet vitt magával, de mint kiderült, ez nem így történt. Ambrus megnézte, hogy milyen írógépeket forgalmaztak a korabeli boltok, és rábukkant egy csehszlovák gyártású Consul modellre, amit (ha nem is feltétlenül ezen a néven) lehetett kapni Angliában. Rögtön rendelt is négyet a hatvanas években készült gépekből, és nekilátott összevetni a videófelvételeket a valósággal: az írógép tetején lévő nyílás arányai megfeleltek a csehszlovák csodáénak, az oldalán található gomb is stimmelt, még a gép magassága is megfelelt annak, mint amit a videón lehetett látni.

Az előbbiek mellett a gép osztott hátulja is a Consulra utalt, egy részlet hiányzik csak: maga a márkejelzés, ami lehetett bármi, hiszen a gépet több márkanéven is forgalomba hozták a nyugat-európai piacon, az a rész viszont, ahol a márkajelzést elhelyezték, pont nem látszott a felvételen. Ráadásul Ambrus szerint a műanyag lapocska gyakran le is tört a gépekről, így teljes bizonyossággal nem lehet megállapítani, hogy milyen volt Goodall írógépe. 99,9 százalékossal viszont igen: a nyomozás 2-3 napot vett igénybe, az pedig, hogy pontosan milyen márkanév volt az írógépen, nagyjából mellékes – lehet, hogy épp Zeta néven hozták forgalomba, de maga a gép ugyanaz, mint a Consul. Egyébként azért kellett rögtön négyet rendelni, mert egy írógép nem írógép: minimum egy donor kell ahhoz, hogy az ember egy működő példányt hozzon össze, de inkább kettő.

Sok olyan alkatrész van, ami máskülönben beszerezhetetlen, de már a meglévők javítása is komoly kihívás: a hengereket például újra kell palástoltatni, amire itthon nincs szakember, galvanizált gumival legközelebb Hollandiában vagy Nagy-Britanniában tudják bevonni őket, és ez még csak a jéghegy csúcsa. Az újragumírozás elengedhetetlen: a kemény hengerek nem tesznek jót a betűkaroknak és -fejeknek, ha kemény a henger, a betűfej meglazulhat, elengedhet, leeshet, a betűk pedig átlyukasztják a papírt. Egy olyan fogó, amivel a gombokról lehetne levenni a fedlapot, nagyjából beszerezhetetlen: egy amerikai cég ugyan nekiállt legyártani a célszerszámot, de egyetlen nyomorult fogópár (egy leszedő és egy felrakó) 500 dollárba kerül, így az egyszeri írógépész kénytelen improvizálni, ha csak nem akar egy vagyont költeni az eszközparkra. Marad a fogászati célszerszám és a jó öreg csavarhúzó.

„Van még hely egy vitrinnek"

„Én mindenkivel szereltetnék írógépet, hogy áterezze ennek a lelkületét” – mondja a beszélgetés egy pontján Ambrus, amikor arról kérdezem, hogy miért vágott bele ebbe egyáltalán. Kell hozzá kézügyesség, türelem, végső soron pedig meditatív tevékenység, bár ahogy mondja, a gitároskörmök nem nagyon hasznosak ebben az esetben (az írógépek mellett persze előkerül egy spanyol mestergitár és jó néhány Rolleiflex fényképezőgép is, úgy tűnik, az írógépgyűjtés önmagában még nem fed le minden igényt). Úgy tűnik, hogy a gépek most jól mennek, de könnyen lehet, hogy a már rég kihaltnak hitt írógépszerelő-szakmától is búcsúznia kell előbb-utóbb: hiába tapasztalta ki, hogy mit mivel lehet feszegetni, kioldani, meghúzni és megtisztítani, ha véget ér a Wednesday, könnyen lehet, hogy a Juwelek iránti érdeklődés is meg fog csappanni.

Ez Ambrust is aggasztja, de nem túlzottan: műbútorasztalosnak, programozónak és fotóriporternek tanult, majd átképezte magát írógépműszerésznek, miután magánéleti okokból be kellett zárnia a multimédia-iskoláját és fotóstúdióját Budapesten, csak lesz ezután is valami. „Szerintetek mit kéne ezután gyűjtenem? Van még hely egy vitrinnek” – néz végig a panellakás dolgozószobáján, ahol a kamerák és írógépek mellett egy harmadik szekrényben élettársa, Babos Rita érmei és kupái sorakoznak.

Elpakolunk

Indulunk vissza Budapestre: az írógépek a helyükre kerültek, a szoba most már nem úgy néz ki, mint ahogy gyerekkoromban, amikor átmentünk valahova legózni, látszik a szőnyeg is („én egyébként kiskoromban nem legóztam”, veti közbe Ambrus, bár ahogy elnézem, mi mindent összemókol az írógépekkel, bőven sikerült bepótolnia). A vércsék visszatérnek az ablak elé, a Juwel Model 3 az utolsó simítások után lassan fóliába, majd dupla dobozba kerül, hogy elinduljon a megrendelője felé, aki remélhetőleg többet foglalkozik majd vele, mint az Ambrushoz kerülő gépek többségével, amiket szerinte „a traktor mellett” tarthattak, kint a mezőn, jobb esetben meg évtizedeket vártak a pincében vagy a padláson arra, hogy új életre kelhessenek.

Ehhez pedig elég sok minden szükséges: első körben egy csavarhúzó, másodikban mindent lebíró akarat, harmadikban pedig Jenna Ortega, azaz Wednesday a Netflix-sorozatból, aki miatt még Texasból is érkeznek rendelések a győri születésű, Székesfehérváron élő szerelőhöz. Magyarországot, úgy tűnik, még nem érte el a Wednesday-láz, legalábbis írógép-ügyileg: ahogy Bertalan Balázs mondta, hozzá a legtöbben azért visznek gépeket, hogy használhatóvá tegyék őket valahogy, ezek pedig csak a legritkább esetben számítanak ritkaságnak vagy antik darabnak – bár az is igaz, hogy Ambrus saját bevallása szerint sokkal többet szenvedett egy Erika írógéppel, mint a negyvenes évekből származó Juwelekkel.

Hazaérek, körbenézek a lakásban: itt is van még némi hely, igaz, nem sok, de pár írógép még elférne, gombokért hozzá lehet jutni pár nem túl ritka példányhoz, WD-40, aceton meg csavarhúzó meg van, egy szalag meg 1500-1700 forint, mi baj lehet?

Aztán inkább leülök digitális módon megírni a cikket: szép hobbi az írógépgyűjtés, de lehet, hogy nem való mindenkinek. Azért anyám Remingtonját (nem a pisztolyt, az írógépet) csak előszedem, és megpróbálom majd működőképes állapotba hozni.