Boszorkányok márpedig vannak
Nemrég múlt Halloween, jutott eszembe, amikor november elején átvágtam a kisebb utcákon a Keletitől a Néprajzi Múzeum felé, ahol a Hétköznapi varázslástan ötödik, boszorkányos előadását tartották. Boszorkányok és Halloween – erről a kettőről együtt most már mindenkinek a Kínában fröccsöntött, villogó, visító vackok jutnak az eszébe, a műpókháló, a műanyag giccs. Ezzel nincs is semmi baj, amíg nem csak ez jut az ember eszébe, de úgy tűnik, hogy a boszorkányok Magyarországon valahogy lekerültek a kollektív emlékezet térképéről.
Mármint a valódiak: a Disney-félék, a rajzoltak, az igazi gonoszok, akiken már az első pillanatban látszik, hogy micsodák, azok megmaradtak, évente egyszer pedig kikerülnek a kirakatokba, mostanában már a házak udvarára, a kerítésre is, ahogy egyre inkább divatba jön a csokikoldulás Magyarországon is. Vannak, akik ezen háborognak, másoknak tetszik, hogy van egy régi-új ünnep, új szokásokkal és szórakozási lehetőségekkel, ez mindenkinek szíve joga; ahogy elsétáltam a kivilágított üzletek mellett, láttam, hogy néhol még kinn van a dekoráció, denevérek, pókhálók, csontkezek, és igen, boszorkányok is. De tényleg ennyi lenne ebben az egészben, néhány bábu egy kocsmapult felett lógva? Mit lát bennük az, aki akár művészként, akár történészként vagy kulturális antropológusként mélyebben foglalkozik velük?
Boszorkány-méta
Erről szólt a Néprajziban megszervezett Artist Talk sorozat november 10-i felvonása, ahol Kortmann-Járay Katalin képzőművész, Sz. Kristóf Ildikó történész, kulturális antropológus és Martincsák Kata, a Néprajzi Múzeum muzeológusa beszélgettek egymással. Illetve egymással is, a közönséggel is; a nagyjából negyven vendéget vonzó, vagyis nagyjából teltházas esemény nem szigorú előadásokból állt, ami furán is nézett volna ki a Néprajzi -2. szintjén lévő MÉTA közösségi térben. Ez azt is jelenti, hogy hiába a korai sötétedés és az, hogy zárás után érkezhettünk a múzeumba, az eseményben látszólag semmi horrorisztikus nem volt.
Kerestem az áldoznivaló kecskét, de sehol semmi – ilyen az én szerencsém, gondoltam. De ez csak a látszat: valójában valami igazi borzalomról volt szó, többféle megközelítésben: arról, hogy Magyarországon és a világ több más pontján nem is olyan rég embereket égettek meg elevenen, és nem igazán emlékszik rájuk senki. Ez is elég borzasztó, de az is, hogy az így meggyilkoltaknak – nemcsak nőknek, férfiaknak is – senki sem állított semmilyen emléket, csak két fiatal művész, Kazsimér Soma és K. Takács Márton fotográfus-képzőművész, amikor 2024-ben emléktáblát helyeztek el a miskolci Búza téren, egy CBA oldalán. „Itt égették el máglyán 1717-ben Kasza Sárát, Tót Annát, Sigó Katát, Virág Katát” – olvasható rajta, és ez csak négy név, miközben egyes becslések szerint az országban bizonyíthatóan legalább 498 kivégzést hajtottak végre boszorkányvádak alapján (ez a szám kutatásról kutatásra változik, de a legtöbben most 500 körülire teszik).
Mindenki csinálta
De kik voltak ezek a boszorkányok? Javarészt hétköznapi nők, kisebb részben férfiak, derült ki a beszélgetésből, de ez nem zárja ki, hogy varázsoltak volna. Itt nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni: egy piros zsineg a kereszteletlen gyerek csuklójára néhány csomóval, néhány kötés a pólya szélére, egy kis házi praktika, hogy könnyebb legyen szabadulni egy makacs betegségtől, vagy meg lehessen védeni a rontástól az ember szeretteit. „Mindenki csinálta. Mindenki” – mondta erről Sz. Kristóf, de csaknem ötszázan mégis máglyára kerültek miatta, mert zöldebb volt náluk a fű, mint a szomszédnál, jobb sorban éltek, ki tudja, miért.
A boszorkányperek áldozatait valaki feljelentette, nagy valószínűséggel általában olyasvalaki, aki maga is ismerte ezeket a praktikákat (hiszen mindenki ismerte őket), mégsem égették el érte elevenen. A történésznek persze ilyenkor nehéz a dolga: csak szövegekre támaszkodhat, a periratok pedig hiányosak, a tanúvallomásokat például sokáig nem is rögzítették, maradt annyi, amennyi – általában az, amit a boszorkánynak kikiáltott áldozatok vallottak, gyakran kényszer hatása alatt, az itteni kontextusban a sütögetés azt jelentette, hogy az áldozatot a kivégzés előtt még meg is kínozták. Magyarországon a boszorkányperek évszázadokon keresztül tartottak, a 15. századtól egészen addig, míg Mária Terézia be nem tiltotta őket, de ez nem jelentette azt, hogy elfogytak volna a boszorkányok, vagy azok, akik feljelentették volna őket – csak éppen már nem volt kinek.
Jól mutatja ezt Luby Margit 1936-ban megjelent könyve, a Bábalelte babona is, de Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos Magyar néphit és népszokás-lexikon című monumentális munkája is, amelyben a két kutató a második világháború végéig összegyűjtött babonákat foglalja össze. A teljes mű csak kéziratban maradt fenn, de az Igézet ne fogja… című gyűjteményből azért egészen jó képet kap róla az egyszeri olvasó, hogy még a 20. században is mennyire élénken élt a boszorkányhit Magyarország egyes tájegységein. Vagy akár mindenhol – talán csak kevesen kutatták.
„Nem tudós leszek, hanem kutató"
Sz. Kristóf szerint a 20. században sincs még vége a boszorkányok történetének: a mai napig többé-kevésbé élő hagyományról van szó, csak senki nem reklámozza. Itt nem az újpogány mozgalmakra kell gondolni, hanem a valóságra: a beszélgetésen több olyan tárgyat is bemutatott, amiket a nyolcvanas években kapott azoktól, akik valóban használtak is ilyesmit. Ez a hagyomány nem idegen a számára, gyerekkorában falun maga is megtapasztalta, hogy a boszorkányok a hétköznapi élet részei – csak éppenséggel néhol nem így hívják őket, hanem tudósoknak, tudósasszonyoknak. „Úgy döntöttem, hogy nem tudós leszek, hanem kutató” – mondta erről a beszélgetésen; nem boszorkánynak állt, hanem történésznek, és ha már annak állt, a történettudomány eszközeivel próbálta megfejteni, hogy mi és hogyan történhetett akkor, amikor még égtek a máglyák, kik kerülhettek rájuk, miért, és mi következett utána.
Amikor arról kérdeztem, hogy milyen praktikákról hallott a kutatómunkája során, a bemutatott kötéseken és a betegségűző bábun kívül nem sok mindenről számolt be, de biztosított róla, hogy akadnak ennél durvább dolgok is néhol – az általános boszorkányügyi helyzet Magyarországon viszont szerencsére nem fokozódik. A Luby- és Szendrey-féle könyvekben ugyan akadnak különös szertartások és történetek, de égetésről, inkvizícióról már szó sincs, a pórul járt boszorkány alakja is inkább anekdotikus formában kerül elő: amikor besurran a szomszéd portájára, és rajtakapják, hatalmas tűvé változik, hogy elleplezze a kilétét. A gazda persze gyanakodni kezd, amikor megtalálja a tűt, meghajlítja, a hegyét a fokába dugja, erre tessék: másnap a szomszédasszony úgy került elő, hogy „az orra a segge likában volt”.
Az ördög már lejárt lemez
Sz. Kristóf szerint általánosságban megfigyelhető, hogy most már az ördöggel cimborálás, a rontás lekerült a műsorról, erről még akkor sem nagyon esik szó, ha máskülönben más babonákat tartanak valahol az emberek, de a védelmező varázslatok vagy babonák viszont valamennyire megmaradtak. Az eredetileg erőszakos boszorkányelhárító technikák is sokat szelídültek az évek során: amikor azt olvassuk Lubynál, hogy egy bicskát kell a gerendába vágni, ha attól tartunk, hogy a boszorkány ellopja a tehén tejét, mert így csak a bicskát feji majd, jelentős előrelépés ahhoz képest, mint amikor a gyanakvó gazda egyenesen a szomszédba állította a bicskát.
Hogy mennyire eleven az érdeklődés, azt jól mutatják Kortmann-Járay Katalin és Mendreczky Karina installációi is. Ők a boszorkányüldözés egyik alapművére, az 1487-ben megjelent Malleus Maleficarumra és Szabó Gergelyné debreceni perére támaszkodtak, amikor elkezdtek azon gondolkodni, hogy mit lehetne ma mondani erről a témáról. Magzat a méhben, beléndek, egy régi fénykép, ahol a szépasszony alakja jelenik meg: a boszorkányság a nőiségről, a szexualitásról, a gyógyításról és a rontásról szól, de egy kicsit a mai abortusz körüli vitákat is bele lehet látni. A bába nemcsak a születésnél asszisztált, hanem a magzatelhajtásnál is, és az már magában gyanús volt, hogy honnan tud ennyi mindent. Gyakran ez is elég volt ahhoz, hogy megvádoljanak valakit: nő természetes úton nem juthatott ennyi információ birtokába, tartotta a vélekedés. Éppen Gergelyné esetében (ahogy Kortman-Járayék emlegetik a Debrecenben megégetett asszonyt) feltűnt valamilyen más, teljesen evilági forrás is: Szabó Gergely azt állította, hogy ő tanította az ördögi praktikákat a feleségének, ezért „torturára vonattatták”, mielőtt „a hóhér által élete elfogyott”.
A beszélgetés számos kérdést vetett fel: a boszorkányperek politikai, szociológiai, történeti jelentőségét, a máig élő hagyományt, ami él is meg nem is, a jelenség női, de nem kizárólag női jellegét, és persze az emlékezetpolitikát is. Sz. Kristóf már jó ideje nem foglalkozik a magyar boszorkányok helyzetével, de a téma nem hagyta nyugodni: az amerikai indiánok körében hasonlóan indultak perek és vádaskodások, mint itt, Európa közepén. A mintázatok megegyeznek, talán a motivációk is, nincs új a nap alatt: az, aki mást tud, aki többet tud, aki mást gondol, automatikusan gyanús. Miközben az is gyanús, ha valaki nem varázsol: milyen szülő lenne az, aki ne kötne egy piros cérnát a gyerek csuklójára, ha az megvédheti a betegségtől vagy a rontástól? Ki ne próbálna meg megszabadulni a betegségtől, ha ehhez csak egy darab rongyra és egy fapálcikára van szükség? És a lejtőn nincs megállás: ki ne gyanakodna a bábaasszonyra, aki megszabadította a betegségtől? Aki el tudja tüntetni a bajt, másnak is átadhatja, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, és tessék, máris ott vagyunk egy percnyire a boszorkányégetéstől.
Lehet még emlékmű Magyarországon is
Két világháború után a nagyjából 500 áldozat nem tűnik olyan soknak (pont ötszázzal többnek, mint kellene), de mellettük még volt több ezer olyan ember, akit meghurcoltak, viszonylag kevés, akit felmentettek (az pedig, hogy a törvény nem talált bűnösnek valakit, egy kis közösségben nem sokat számít), mégis, ha boszorkányperekről van szó, Magyarország lapít, pedig itt is lenne látni- és főleg emlékeznivaló.
Sz. Kristóf, aki a Szegedi Tudományegyetemen is tanít, egyetemi kollégáival együtt kezdeményezett is valamilyen emlékműállítást az 1728-as nagy szegedi boszorkányégetés 300. évfordulójára: hogy ebből mi lesz, az még kiderül, de ha minden jól megy, a beszélgetésen résztvevő Kortmann-Járay Katalin is részt vesz majd benne. Nyugat-Európában számos boszorkányemlékmű található, de itthon a CBA falán elhelyezett projekten kívül egy sem, és ez szégyen: ezeket az embereket azért büntették, mert pont ugyanazt csinálták, mint mások, csak talán egy kicsit jobban (már ha a bábák orvosi teljesítményét nézzük), mégis kínhalált haltak, és kevesen tudnak róla, hogy egyáltalán léteztek.