Kőbánya mindig kívül esett a komfortzónámon: persze megvolt a Kőbánya blues, azt is tudtam, hogy Moldova György itt született, és gyakran szerepeltette a környéket a műveiben, de különben számomra egy fekete lyuk volt a városon belül. A Kőbányai útnak is csak a nyolcadik kerületi részén jártam, fogalmam sem volt róla, hogy milyen hely, arról meg pláne, hogy értékes szocreál és késő modern építészeti kincseket őriz – ezek mellett egyébként is hajlamos elmenni az ember, még akkor is, ha egyébként igyekszik nyitott szemmel járni.

Ha mégis nyitott szemmel jár, gyakran azzal se megy semmire: Kovács Dániel frissen megjelent kötete, a Szocreál és késő modern Budapest egy sor olyan információt tartalmaz, amit egy egyszerű Google-keresés alapján nem lehetne megtudni. A kötet bédekker is, bár annak nem a legkézreállóbb, de a Kedves László Könyvműhelye által kiadott korábbiakhoz (Templomséták Budapesten, Templomséták a Dunakanyarban vagy az Art déco és a modern Budapest) hasonlóan sétákra osztották benne a felfedeznivalókat. A szocreál nyomában Kovács Dániel ezúttal 31 sétát állított össze nagyjából 500 oldalon, ami egyrészt magyarázza a kötet borsos árát (12 890 forint), másrészt azt is, hogy miért nem egyszerű feladat csak úgy zsebre vágni.

Egy turista Kőbányán

Abból kiindulva, hogy a korábbi várostörténeti sétáimon vezetés nélkül, csak az aktuális bédekkerre hagyatkozva mennyi meglepetés ért, most emeltem a tétet: úgy viselkedtem, mint egy igazi turista, és ezúttal nem arra voltam kíváncsi, hogy mit nem tudok arról az épületről, amit nap mint nap látok (például az 1951 és 1954 között Palcsik Sándor és Virágh Pál tervei alapján épült Ganz Vagon- és Gépgyár Igazgatósági Épületéről), hanem irány a mélyvíz, Kőbánya, amit a könyv kiadója is az egyik legérdekesebb kirándulásnak nevezett.

Péntek délután, csöpögő esőben érkeztem meg a séta kiindulópontjára, a Szent László térre, ahol rögtön kiszúrtam a túra második állomását, a Pataky István Művelődési Központot, illetve mai nevén a Kőrosi Csoma Sándor Kőbányai Művelődési Központot. Az 1973 és 1975 között épült művház kupolája kikandikált a lombok mögül, különösebb keresgélés után is tudtam, hogy itt találtam valamit, és abban is biztos voltam, hogy ha hasonlóan látványos épületekből áll a séta, fél óra alatt bejárom.

Az irdatlan művelődési ház és könyvtár körüljárásával majdnem ennyi idő eltelt, pláne úgy, hogy közben próbáltam rájönni, hogy hol lehet a kőbányai pártbizottság épülete. Itt kezdtem el úgy érezni, hogy nem lesz ez mégsem olyan egyszerű feladat, de amikor eltávolodtam a Szent László tértől, elkezdtem élvezni a kirándulást, és helytelenül használni a bédekkert: csak mászkáltam egy darabig, és megpróbáltam kitalálni, hogy melyik ház mikor épült, és hogy helyet kapott-e a könyvben is.

A Z-házaktól az E-házakig

A totózós taktika meghozta az eredményét: önállóan fedeztem fel a Kőrösi Csoma utcai Z-házakat, a Lőwy Sándor úttörőházat, illetve a Harmat utcai lakóházakat, valamint azt az apró vegyesboltot is, amit Kovács is említ a könyvben: szerinte ez érzékelteti legjobban az eredeti állapotokat, az 1951-ben épült házak a hőszigetelés miatt elvesztették eredeti jellegüket, és megkülönböztethetetlenekké váltak a hatvanas években épültektől.

Látványos és valódi találat volt a Kőrösi Csoma Sándor út 131 lakásos, E-1 jelű lakóháza (tervezte: Vadász György és Mondok Tamásné, BUVÁTI), illetve az E-2 (Puskás Tamás, BUVÁTI). Ezek viszont a hatvanas évek végén épültek, és bár kiválóan hozták a falanszterhangulatot, sok közük nem volt a szocreálhoz. Az egész sétán érdekes kontrasztot adott először a Szent László tér zöldje, majd a panelházak közötti parkok; valamilyen oknál fogva ezekből a terekből javarészt hiányoztak a padok, és a Harmat utca környékén még az is meglepett, hogy egyáltalán valahogy megvetette a lábát a vegetáció az óriásinak tűnő, és gyakran valóban óriási házak árnyékában. Az arányok csalókák: az E-1 és az E-2 tényleg hatalmas, de nem nyomja agyon az embert teljesen. Vadász ez előbbiről a könyv szerint azt nyilatkozta 1984-ben, hogy arra törekedett, hogy az épület „ne gangos, hanem rangos” ház legyen: a Kőrösi Csoma felé néző függőfolyósók ennek ellenére elég nyomasztóan hatnak.

A szocreál

Az úton tovább haladva sor kerülhetett az első valódi szocreál találkozásra is a 43 és 49 közötti számnál: az épületet Boross Zoltán tervezte. Kovács leírása szerint „igen jellegzetes szocreál tömbház, bástyaszerűen kiemelt sarkokkal. Az egyértelműen moszkvai mintájú és léptékű, de jobban sikerült munkák közé tartozik, bár teljesen elzárja a mögötte lévő parkos területet”. Az épület 1953 és 1956 között épült, korábban, mint a szomszédban található kolosszusok, de úgy tűnik, hogy van, ami örök: a parkot az ötvenes években ugyanúgy elnyomták, mint csaknem húsz évvel később.

Bónusz, hogy egy tavaly felavatott emléktábla tanúsága szerint Cserháti Zsuzsa is az épületben lakott – hogy most ki lakik benne, nem tudom, mindenesetre az utcafronton egy dohánybolt és egy csavarszaküzlet várja a vevőit. Az épület közelről nem túl látványos, az utcán haladó ember hajlamos elsétálni mellette, de az egy sarokra lévő, egyébként szintén érdekes, de nagyon nem szocreál Szent László Gimnázium elől látszik csak igazán, hogy mit álmodtak ide a Kőrösi Csomára az ötvenes évek közepén. Hogy miért, az nem derül ki, ahogy azt Kovács Dániel is szóvá tette: „Nehéz megérteni, mi szükségét láthatta bárki egy ilyen monumentális lakóháznak az út e szakaszán, a kőbányai központ perifériáján.”

Kőbánya Váci utcája

Ez viszont már valóban a periféria; ideje volt visszaindulni a Kőrösi Csoma sétányra, ahol további kora modern és szocreál csodák várják a látogatót. Az utcát Kőbánya Váci utcájának szánták, már ezért is sokat ígérőnek tűnt; a séta itt a 10-es számú posta (Kőrösi Csoma sétány 5, tervezte: Péterfia Borbála, BUVÁTI) érintésével az egykori Centrum áruházig vezetett.

Útközben megszólalt bennem az egykori panellakó: megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehetett a sétány fénykorában, és azt is, hogy milyen lehet itt lakni.

Arra jutottam, hogy a közelben feltétlenül lennie kell egy kisboltnak, így célba vettem a környékbeli, a könyvben nem feltétlenül érintett utcákat is, végül a Vásárló utca érintésével jutottam el az L alakú postaépület után a Centrumhoz, ma Skálához, még inkább Hong Kong áruházhoz: ha az ember a kőbányai Váci utcán közelít felé, ez a bolt fogadja. Út közben egymást követték a csavar-, csapágy- és VHS-szaküzletek (ez utóbbi a jelek szerint már régóta zárva volt), a városközpont valaha szebb napokat látott üzletközpontjában ugyan több bolt is működik, de az árkádok alatt már csirkehálóval vonták be az egykor modern épületelemnek számító díszítéseket; alattuk hajléktalanok ülnek, az áruház emeletén működő borozó pedig a jelek szerint már évekkel ezelőtt bezárt.

Meg is hallgattam a Kőbánya bluest, amikor felszálltam a buszállomáson a 9-es buszra, hogy alig tíz perc alatt hazavigyen a turistáskodásból. Sehol máshol nem meredt fölém ilyen súlyosan a beton Budapesten, mint itt, pedig gyakran járok a könyvben szintén megénekelt II. János Pál pápa téri toronyház környékén is, sőt örömmel fedeztem fel benne az Üllői út azon házait is, amelyek történetén a séta közben magam is elgondolkodtam.

A busz elindult az állomásról, rövid kitérő után a Kőbányai úton elindult a nyóc felé, a Ganz-MÁVAG mozdony-, vagyon- és gépgyár irányába; elhagyom a várost, gondoltam némileg lesodródva Hobóról és Deák Bill Gyuláról, és még vetettem egy pillantást a kőbányai séta után a következőre, a nyolcadik kerületire. Szomorúan olvastam, hogy Kovács szerint „ha besétálunk, vigyázzunk, hogy maradjunk a nyilvánosság előtt nyitott területeken”. Mármint nem a nyócban, hanem az egykori Ganz-gyárban. Legyőztem a kísértést, hogy átsétáljak a kínai piacon a kolónia irányába, inkább mentem a busszal a Magyar Posta Hírlap Logisztikai Központja felé, az Orczyra (ez szintén szerepel a könyvben, az 1984 és 1989 között épült épület Földesi Lajos tervei alapján készült).

Eddigre meg kellett állapítanom, hogy 31 séta egy kicsit sok, még akkor is, ha az egyes blokkok rövidnek tűnnek. Kőbányából sem jutott mindenre idő, el is tévedtem, először szándékosan, aztán már kevésbé szándékosan, de az biztos, hogy ha valaki végig akarja járni ezt az 500 oldalas kalauzt, arra nem lesz elég egy-két nap, még akkor sem, ha budapesti. Az biztos, hogy ha legközelebb a Módusz irodaház környékén járok, viszek magammal messzelátót is: a ház homlokzatán a könyv szerint még látszik a két gigantikus vörös csillag nyoma. Hiába látom gyakran az épületet, ez még sosem tűnt fel – de ez a mondat a séták általános tanulságának is tekinthető.

(Kovács Dániel: Szocreál és késő modern Budapest. Fotók: Gulyás Attila. Budapest, 2024, Kedves László Könyvműhelye).