Róma, Madrid, Párizs: a rettegés tette tönkre egykor virágzó városainkat

Az európai urbanistákat tömörítő CEU (Conseil Européen des Urbanistes) 1998-ban Athénban újrafogalmazta az akkor még egységesülőnek tűnő Európa harmadik évezredbeli településtervezési irányelveit. Ez az Új athéni karta” –  a Le Corbusier szellemi vezérletével tető alá hozott, az élhető városok építésére kihegyezett 1933-as eredetivel szemben – már nem az új, homogén városok létrehozásáról, hanem a meglévők történelmi örökségének, egyedi arculatának, értékeinek megőrzéséről és fenntartható fejlesztéséről szól, amelyben az ott élőknek alapvető szerepet kell biztosítani. A kiáltványnak is beillő új szakmai sorvezető szerint az urbánus térnek ismét a társadalmi élet színterévé kell vállnia, mert a város mindenkié. 

Az utóbbi, szlogenként ismerős kijelentés valóságtartalmát járja körbe Eberhard Straub a magyarul Az élő város címen nemrégiben megjelent esszékötetében. A német történész németül 2015-ben publikált könyve a városi életforma változásait világítja át sajátos szemszögből.

Eberhard Straub: Az élő város

„A város mindenkié. Ettől a régi európai ígérettől mostanra a legtöbb városlakót félelem tölti el. Rettegnek az élet drámájától, az utcákon és tereken kialakult spontán fellépésektől, attól, hogy bizonyos csoportok egyszerűen birtokba veszik azokat” – összegzi saját, 21. századi tapasztalatait Straub, aki szerint a városok mára nem töltik be eredeti funkcióikat. Bár a hátizsákos, guruló bőröndös turistákat kiszolgáló negyedekben pezseg az élet, ám ez csak afféle látszatvitalitás – ahogy a hivatali, kultúrális és szórakoztató centrumok, bevásárló központok is élesen elkülönülnek egymástól, és nem szervesülnek egységes élettérré. 

„Valaha a piszkos, nyüzsgő utcák jelentették a nyilvánosság, a demokrácia és a szabadság színterét, ám mára a fényesre fürdetett vagy a forgalomnak átengedetett aszfaltot fokozatosan feladjuk a távoli kertvárosokért és az átláthatatlan irodaházakért” – fogalmaz a szerző, aki szerint a valódi város nem csupán védelmező lakóhely vagy reprezentatív építészeti komplexum, hanem ennél jóval több: a sokféleségből táplálkozó, önszerveződésre is képes emberi közösség, amely biológiai organizmusként viselkedik, függetlenül a poltikai berendezkedéstől. Straub szerint a császárkori Rómát, a reneszánsz köztársaság Firenzéjét, a Habsburg-uralom alatt felvirágzó középkori Madridot, a németországi fejedelmi polgárvárosokat vagy a Napóleon alatti „lepukkant” Párizst nem az épp aktuális uralmi típus tette valódi várossá. Hanem az, ahogy a lakói használták. 

Az örök Róma

Straub az ókori, fényét kereszténnyé válása után újraélesztő és máig őrző Rómát tartja az európai város archetípusának. És nem csupán pazar középületei, Traianus fórumának „elegáns bevásárlóközpontjai”, pazar fürdői, a százezres lóversenystadion, a hetvenezres Colosseum, az előkelők parkokkal körülvett városi villái okán. Róma alapvetően ugyanis szűk, zajos és piszkos hely volt, összetákolt bérkaszárnyák uralta nyomornegyedekkel. 

Római bérház belső udvara Federico Fellini SatyriconjábólFotó: Wikipédia

Az elit kivételével egyetlen római sem tekintette saját lakását élete centrumának, napközben mindenki a nyilvános térben létezett: a munkát az utcán végezték, folyamatos volt a jövés menés. „A nyilvános tér – néhány szent helyet és a császári palotákat leszámítva – társadalmi osztály-hovatartozástól függetlenül bárki számára hozzáférhető volt. A rabszolgák is elvegyültek a szabadok között” – írja Straub. A városlakók állandó párbeszédben álltak egymással, szabadon terjedtek eszmék és hitek. Bár a társadalomtörténeti alapvetés szerint az athéni agóra az emberi önrendelkezés origója, Straub ezt kétségbe vonja, mondván: a görög városállamokban csupán a teljes jogú, hadviselő polgárság vett részt a nyilvánosságban, Rómában viszont a teljes – a birodalom fénykorában – milliósra tehető lakosság. Ez persze nem (általános) választójogon alapuló demokráciát jelentett, hanem a köz- és magánügyektől a kultúráig szinte minden területen nyitott társadalmat, amelyben az emberi interakciók nem redukálódtak „kaszton belüli” érintkezésekre. 

A város mint világszínpad

A barbár betörések, az ezzel párhuzamosan növekedő bürokratikus rendmánia, a lehűlést hozó éghajlatváltozás, a járványok által megtizedelt népesség az időszámítás utáni 6-7. századra kiürítette a birodalom városait is. Straub szerint a kereszténység felvételét követően csak a kisebb poliszok, mint Nápoly vagy Regensburg őrizték az antik urbánus életformát. 

A nyilvános tér az elnéptelenedő városokból az egyházi központokba tevődött át. A kolostorok és a templomok a mai közgondolkodással ellentétben ugyanis nem holmi csendes, spirituális elvonulásra rendszeresített helyek voltak, hanem afféle agórák, ahol a teológiai viták mellett a köz- és üzleti ügyek is a mindennapok részei voltak, ahol szolga és uraság találkozhatott. A ezredforduló után a mai Olaszország és Spanyolország területén virágzott fel az urbanizmus. A talján városállamokban, fejedelmi központokban szárba szökkent reneszánsz nem csupán az antikvitást hozta újra divatba, de az organikus városi életformát is, amelynek ugyanúgy része volt a közügyek kitárgyalása, mint a bordélyok látogatása. 

Straub felhívja a figyelmet arra, hogy a kereszténység idején az év fele különféle ünnepekkel telt, éppúgy, mint az ókorban. Márpedig ezeken szegény és gazdag egyenlővé vált, valahogy úgy, mint a télbúcsúztató karneválokon, amelyek a szigorú hierarchiát megbontva lehetőséget adtak  a szó szerint önfeledt vigalomra. (Karnevál idején a papok számára sem volt kötelező betartani fogadalmukat, ahogy a feleségeknek sem kellett gondolniuk az örök hűséggel.) 

Római karnevál a keresztény középkor végén Lingelbach festményénFotó: Wikipédia

Straub szerint teljességében a 16. század után Madridban bontakozott ki újra az európiai városiasság. A II. Fülöp által tudatos tervezéssel, tágas sugárutakkal, nagy közösségi terekkel újraalapított királyi székhely – nem mellesleg a félszigetről nem sokkal korábban kiűzött mór stílust követve – egyszerre volt a művészetek és a tudomány fellegvára, ahol a nemesség és kereskedő polgárság közös térben élte világát. 

A földrajzi felfedezések korában az ibériai félsziget geográfiai központjában létrejövő, falak nélküli város nemzetközi kavalkádjában a színház lett a szórakoztatás legfontosabb műfaja. Farce-ok, iskola- és tandrámák, bohózatok és rémhistóriák bűvölték a pórokat és a nemeseket egyaránt – akár piactéren összetákolt alkalmi színpadról, akár a palotákban kialakított színháztermekről volt szó. A társalgás pedig ebben az időben fejlődött magas művészetté – Straub szerint ugyanis a gyors észjárás, a semmin meg nem lepődő, de azonnal kapcsoló attitűd a városlakó legfőbb tulajdonsága volt ekkoriban.

Rendezett élhetetlenség

A madridi minta az ipari forradalom után is hatott – Straub szerint az 1800-as évek piszkos és kaotikus Párizsának magnetikus vitalitása is ezt bizonyítja. 

A párizsi Boulevard du Temple egy eredeti Daguerre képen az 1800-as évek első harmadábólFotó: Wikipédia

Csakhogy az iparosítással a városi munkásságot egyre inkább kezdték kiszorítani a közös terekből. A gettósítással párhuzamosan a nagyvárosokban beindult a reprezentatív áttervezés. A kommunális infrastruktúra kiépítése, az egészségesebb környezet kialakítása és a funkciók szerinti elkülönülés azonban magával hozta a városi spleenként is ismert civiliázációs rossz kedvet. „A játékos urbanitást és annak elevenségét háttérbe tolva a biztonság, az egészség és a környezet nevében a városlakóknak ügyelniük kell magukra” – foglalja össze a máig uralkodó trendet a szerző. A rend oltárán feláldoztatik a szabadság, és bár úgy tűnik, hogy a 21. századi városokban teljes a nyilvánosság, de ezzel párhuzamosan megszűnt a nyitottság.