„Annyira forró volt a tavalyi nyár, hogy leginkább hajnalban, kora reggel, illetve a naplamente óráiban tudtunk dolgozni, Borcsa napközben negyed óra után úgy lihegett, hogy az már gátolta a szag felvételében. A pihenők után azonban magabiztosan mutatta meg a fészkeket, bár a bejárati nyílásból kirepülő poszméhtől elsőre annyira meglepődött, hogy szó szerint fenékre ült” – kezd úttörő kutatási témájának ismertetésébe a gödöllői Szent István Egyetem állattani és állatökológiai tanszékén diplomázó Mátrai Flóra.

Borcsa lihegésére mentség, hogy már genetikalilag sem neki valóak a kutyameleg magyarországi nyarak. Borcsa ugyanis egy 5 éves border collie szuka, akinek felmenői a Skót-felföld jóval hűvösebb klímáján váltak szuperintelligens terelőkutyákká. A népnyelvben dongóméh gyűjtőnéven emlegetett dolgozótól pedig azért ijedhetett meg, mert korábban legfeljebb csak elpusztult fajtársaival találkozott.

„Kiképzés közben egy-egy kimúlt példánnyal próbáltam imitálni a repülést, de amikor szinte megbotránkozott azon, hogy mire fel dobálok az orra előtt egy nyilvánvalóan nem élő állatot, rájöttem, hogy erről csak a terepen szerezhet tapasztalatot” – magyarázza az ökológusjelölt.

A szakdolgozatát Keresőkutyák poszméhfészkek felderítésére való kiképzése természetvédelmi területértékelés céljából címmel író Mátrai szerint a nemzetközi szakirodalom nem foglalkozik részletesen azzal, hogy miképpen lehet efféle feladatokhoz szoktatni a derék ebeket. Amikor több mint két éve belevágott, annyit tudott csupán, hogy a skóciai Tiree szigeten Steph O’Connor ökológus és munkatársai 2006-ban 30 hektárnyi legelőt vizsgáltak át speciálisan kiképzett kutyákkal poszméhfészkek után kutatva, és hogy összesen 33 poszméhfészket találtak négy különböző fajtól. Ám a magas szám ellenére nem tudták bebizonytani, hogy minden fészket megtaláltak az 50x50 méteres vizsgálati részekre (úgynevezett transzektekre) osztott területen. „A tanulmány konzekvenciája az volt, hogy pár kutyával több tucatnyi szakképzett természetvédelmi szakember munkáját végezték el, ráadásul azoknál jóval hatékonyabban” – mondja a tanulmányai mellett az állatasszisztált terápiák kutyás válfaját művelő, kutyakiképzőként is dolgozó Mátrai.

Miért a poszméhek?

Mint ahogy a drasztikusan szegényedő európai rovarfauna kapcsán megírtuk, a vadon élő növények 80 százaléka rovarbeporzású, és a 70 legfontosabb kultúrnövényből több mint egy tucat nem hozna termést, ha nem lennének ezek az élőlények. Az USA-ban évi 57 milliárd dollárra, világszerte pedig több mint 150 milliárd euróra becsülik a vad rovarok által nyújtott úgynevezett ökoszisztéma-szolgáltatások értékét. (Az ökológiai közgazdaságtan művelői által az elmúlt évtizedben bevezetett fogalom nem csupán a védett területek turisztikai vagy eszmei beárazását jelenti, hanem az olyan „ingyenes” szolgáltatásokét is, mint a flóra széndioxid-megkötő képessége, az adott ökoszisztéma reprodukciós potenciálja, genetikai variabilitása, vagy a haszonnövények beporzását is végző rovarpopuláció tevékenysége.)

A poszméhek által beporzott kultúrnövények közé tartozik egyébiránt a repce és a paradicsom, de a napraforgó jobb minőségű magot, a szamóca pedig nagyobb gyümölcsöt hoz rovarbeporzás esetén. A lucerna és a herefélék keresztbeporzás nélkül egyáltalán nem hoznak magot, ezek egy részét a háziméh nem is tudja hatékonyan porozni, csak a poszméhek.

A Föld 250 poszméhfajából Magyarországon is előforduló 34 közül Mátrai Flóra a Magyar Rovartani Társaság által 2014-ben az év rovarának választottföldi földi poszméhet (Bombus terrestris) választotta ki. Bár ez a dongófaj még viszonylag gyakorinak számít a Kárpát-medencében, állományának felmérése azért is fontos, mert a Természetvédelmi Világszövetség (International Union for Conservation of Nature and Natural Resources, IUCN) veszélyeztetett fajokat lajstromozó Vörös listáján két poszméhfaj is szerepel, és nem mellesleg az európai és észak-amerikai fajok 24 százaléka már a kihalás szélén áll.

A Lajtától nyugatra a gazdálkodók egyre nagyobb számban veszik igénybe a tenyésztett poszméhek szolgáltatásait, a mesterséges állományok azonban –hasonlóan a beltenyészet negatív jelenségeitől szenvedő háziméhekhez – sérülékenyebbek, és nem mellesleg jelentős többletköltséget jelentenek, mint az elvileg ingyen rendelkezésre álló vad populációk. (A mézelő méhek kétségtelenül szerepet játszanak a beporzásban, ám vadon élő rokonaikkal szemben ők a méhészeik legeltetési terveit kénytelenek követni.)

Járatfoglaló, majd száműzött királynők

A kaszálórétektől a mezőgazdasági területeken át a városokig sokféle élőhelyen megtalálható poszméhek – ahogy azt Dave Goulson amerikai entomológos 2010-es kötetében leírta – nem ásnak fészkeket, hanem szinte mindig már kész üregeket, leggyakrabban kisemlősök elhagyott járatait foglalják el. (Néha odvakban, kőrakásokban, ritkábban falrepedésekben, mohapárnákban, talajon fészkelő madarak elhagyott fészkeiben is megtelepednek.) Az anya a tavasz első melegebb napjaiban bújik elő, és néhány táplálkozással töltött nap után fészeképítéshez alkalmas helyet keres. Amint megtalálta a megfelelő helyszínt, virágporból és nektárból kis kupacot épít, és ezen neveli ki első 6-10 petéjét. Ezekből kelnek ki az első dolgozók, amik azonnal hozzá is látnak a fészek tatarozásához, illetve a raktározáshoz.

„A poszméhek fészke jelentősen eltér a háziméh jól ismert, szabályos hatszögletű sejtekből álló viaszlépjeitől. A fészek viasszal bevont talapzatán rendezetlenül, már-már rendetlenül állnak a szabálytalan, hordó alakú viaszsejtek. A sejtek egy részében a behordott virágporon és nektáron csoportosan fejlődnek a lárvák, míg mások tároló, raktározó funkciót látnak el. A fészek oldalfalait és tetejét is viasszal vonják be, falait gyantával, növényi rostokkal is megerősítik” – mondja Mátrai.

Nyár közepére kikel az első ivaros nemzedék, a dolgozók és az anya által rakott petékből hímek, míg az anya által rakott petékből nőstények fejlődnek ki. A nászrepülést közvetlenül a párzás követi, aztán a hímek elpusztulnak, a család már nem fogadja vissza őket a fészekbe. A megtermékenyített nőstények feltöltik tápanyagtartalékaikat, nyár végén kirepülnek, és megfelelő telelőhelyet keresnek maguknak. Őszre az öregedő anyát elűzik a fészekből, később a hűvösödő időjárás és az őszi táplálékhiány a kolónia maradék egyedeit is elpusztítja. A telet csak a fiatal, megtermékenyített nőstények élik túl.

Szűkül az élettér

„A poszméheket veszélyeztető tényezők közül, ahogyan a legtöbb vadon élő állatfaj esetében, leggyakrabban a megfelelő élőhelyek eltűnését szokták emlegetni. A poszméheknek tavasztól nyár végéig folyamatos méhlegelőre van szükségük, ezek azonban az intenzív művelésű agrárterületeken nem állnak rendelkezésükre, hiszen ezeken a virágos növények ugyan nagy mennyiségben, de csak időszakosan nyújtanak táplálékot. Egyre kevesebb az olyan mezsgye, árokszél vagy parlagföld is, ahol a fészek 3-4 kilométeres körzetét is berepülő poszméhek az egész szezonban találnak táplálékot. Szintén komoly problémát okoz a megmaradt élőhelyek feldarabolódása, hiszen az így kialakuló területek között nincs összeköttetés, és a túlságosan kicsi élőhelyfoltok nem tudnak életképes populációkat fenntartani” – magyarázza Mátrai Flóra.

Ráadásul az új típusú rovarirtók, az úgynevezett inszekticidek használata is jelentősen megtizedelheti az állományokat. „Az új szerek kockázatbecslése megtörténik, de jelenleg még csak a háziméhekre való tesztelésükre vannak kötelezettségek. Nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre arról, hogy a vadon élő méhfajokra milyen hatással vannak ezek a vegyszerek. A háziméhmérgezésekről viszonylag gyorsan és könnyen értesülünk, azonban a poszméhek rejtett kolóniáinál ezek nem vehetők ilyen könnyen észre” – így Mátrai, aki a témát évtizedek óta kutató tanszékvezetője tanácsára jutott arra, hogy a rejtett életmód tanulmányozását új, a lehető legkisebb zavarással és károkozással járó módszerrel oldja meg.

Kutyadolog

A Vadvédelmi Világszövetség kézikönyvének legutóbbi kiadása szerint 1990-ben Alaszkában egy veszélyeztetett kanadailúd-kolóniát border collie-k segítségével telepítettek át egy ragadozómentes szigetre. A kutyák sikeresen tudták a befogóhálókba terelni a madarakat, sőt az esetleges sérüléseket is el lehetett kerülni ezzel a módszerrel, pedig korábban mind az emberek, mind a madarak gyakran szereztek sérülést. „A collie-knak szigorúan tilos ráfogniuk a terelt állatra, szemben például a magyar pulival vagy mudival, amelyek a harapást is bevethetik végső esetben. A skót hegyvidéken azonban nem volt megengedhető, hogy a nyáj bármely tagja megsérüljön, mert az biztos pusztuláshoz vezetett volna” – magyarázza Mátrai Flóra.

A kutyás keresés több évtizede része a természetvédelmi eszköztárnak. Elsősorban a hatékonysága miatt. (A University of Washington konzervációbiológiai központja például kifejezetten preferálja a kutyák természetvédelmi alkalmazását.) David Dahlrgen amerikai zoológus és munkatársai 2010-ben az ürömfajd (Centrocerus urophasianus) populációjának vizsgálatakor jutottak arra, hogy ha a kutya megtalálja a fészket vagy a fészekhez tartozó tojót, akkor a közelében tartózkodó fiókákat is, ráadásul így a madaraknál sokszor fészekelhagyást kiváltó emberi zavaró tényező is kizárható.

Tananyag: poszméhkeresés

„A kiképzési folyamat a szaganyag megismertetésével kezdődött. Mintának a mesterséges poszméhkaptárból nyert, emberi orral is érezhetően karakteres szagú fészekanyagot használtunk. Ezt egy kiszurkált kindertojásba helyeztük, a kutyának ezt kellett megszagolnia. Minden rászagolásnál jutalmat kapott. Aztán teszteltük. Először két, külső kinézetre egyforma műanyag tojás közül kellett kiválasztania azt, amelyikben eldugtuk a szagmintát. Utána sok egyformánál kellett ugyanígy eljárnia. Erre azért volt szükség, hogy tudjuk, a kutya nem a tojás szagát tanulta meg, hanem a fészekanyagét” – vázolja a menetet Mátrai. Mint mondja, a keresési folyamatot Borcsával igazán könnyű volt kivitelezni, mivel ő a tökéletes apport kutya, imádja a labdát, bármikor megtalálja, és mindig visszahozza. Ez a feladat a kutya számára nem jelent különösebb nehézséget, hiszen ők ezt játéknak tekintik, és egy igazi labdabolond fáradhatatlanul végzi el újra és újra.

Ezután a találat jelzését kellett megtanítani. „A jelzésnek jól láthatónak és egyértelműnek kellett lennie, és elég stabilnak ahhoz, hogy a kutya nehezen tudjon kizökkenni belőle. Hiszen elképzelhető, hogy a megtalálás után akár fél, egy percig is ott kell maradnia, mire a felvezető beéri. Első körben úgy gondoltuk, hogy az ülés lesz a megfelelő jelzés.” A terepen derült csak ki, hogy a fészek bejárata melletti lefekvés megfelelőbb, és erre Borcsa jött rá. Volt ugyanis, hogy a szél elvitte a felvett szagot, a kutya elbizonytalanodva leült, aztán tovább keresett, mindaddig amíg megtaláta a járatot, és már a dolgában biztosan lefeküdt. „Ez sokkal stabilabb jelzés volt, ezért elfogadtam, és innentől ezt a jelzést követeltem.”

Mátrai Flóra csak a tavalyi virágzási szezon végén, akkor is csupán három alkalommal tudta tesztelni valódi terepkörülmények között is a kiképzés során a szagmintákat tízből tízszer megtaláló Borcsát. A Szent István Egyetem egykori tangazdasága, Babatpuszta volt az első, a Kiskunsági Nemzeti Parkhoz tartozó Kolon-tó környéke a másik két bevetés helyszíne. A bejárt terület feltérképezése végett Borcsa GPS-jeladóval ellátott hámot kapott. Az első akciója sikerre vezetett, egy már elhagyott fészket fedezett fel egy ürgejáratokkal teletűzdelt homokdombban. A Kolon-tavon zajló második alkalom nem járt sikerrel, viszont a harmadik – eleddig utolsó – kerestetést siker koronázta. Méghozzá így:

„A legtöbb, hazánkban eddig fellelt fészket emberek találták meg, többnyire a véletlennek köszönhetően. Azonban ténylegesen eddig nem nagyon mérték fel az állományokat” – mondja Mátrai Flóra, aki szerint a kutyával történő módszeres kerestetés egy jó és eredményes lehetőséget kínál. Ráadásul ő csak két saját – mint írtuk, terápiás asszisztensként dolgozó – kutyája közül választhatta ki a legjobbat. Az Ipoly névre hallgató, de szintén szuka border collieját nem igazán izgatta a dongóvadászat. A szakdolgozati prezentációjával a 2017-2018-as Országos Tudományos Diákköri Konferenciára is bejutott kutyakiképző-terapeuta szerint érdemesebb volna a szimatuk miatt is tenyésztett fajtákkal is kipróbálni a természet efféle védelmét.