„Közvetlen és végleges bizonyítékot találtunk a felszíni vízjég jelenlétére a Hold poláris régióiban. (...) A jégtakarók helyszíni erőforrásokként használhatóak a Hold jövőbeli feltárása során” – olvasható az amerikai tudományos akadémia hivatalos folyóirata, a PNAS hasábjain augusztus 20-án publikált tanulmányban.

Az amerikai űrhivatal, a NASA, a Brown és a Hawaii Egyetem közös kutatása a 2008-2009-ben Hold körüli pályára állított indiai Csandraján-1 űrszonda speciális ásványtani mérőműszereinek adataiból jutott a most közzétett eredményre. A Moon Minerology Mapper (M3) elnevezésű eszköz a vízmolekulák fényvisszaverő tulajdonságai, illetve az infravörös fény elnyelésének mértéke alapján kereste a vizet a Holdon, és az utóbbi jellemző alapján különbséget tudott tenni a szilárd, a folyékony, illetve a légnemű halmazállapotok között.

A fenti eredményeket a kutatócsoport összevetette más Hold-szondák adataival, ezek alapján pedig arra jutottak, hogy a vízjég a pólusok közelében található kráterek tövében gyűlt fel, ahová a Hold forgási tengelyének csekély dőlésszöge miatt a Nap fénye alig jut el, a hőmérséklet pedig nem lépi át a mínusz 250 Fahrenheit, azaz a mínusz 156,67 Celsius-fokot.

Gyanús pólusok

A friss publikáció szerint közvetett jelek már korábban is utaltak felszíni vízjégre, annak ellenére, hogy az Apolló-program keretében végrehajtott Hold-expedíciók – az évszázados megfigyelések eredményeinek megfelelően – szinte teljesen száraznak találták a felszínt. (Nem véletlenül, mivel a mintákat a napsugárzásnak leginkább kitett egyenlítő környékéről vették.)

A Holdat kutatók ugyanakkor már az 1960-as évek végétől feltételezték, hogy ha az azonnali elpárolgást meggátló sűrűbb atmoszféra hiányában cseppfolyós víz nem is lehet, de valamiféle más formában igenis lennie kell H₂O-molekuláknak a Föld legközelebbi szomszédján. Mindezt alátámasztotta az is, hogy az 1978-as, a szovjet Luna 24 szonda átlagosan 0,1 százaléknyi vízet talált a kőzetmintákban. Ezek alapján általánossá vált az az elképzelés, hogy a felszín alatti mélyebb rétegek vízjeget rejthetnek.

Az 1990-es évek kutatásai ráerősítettek erre a gyanúra. Az alapvetően a mélyűr feltérképezésére szolgáló radartávcsövekkel végzett vizsgálatok azt mutatták, hogy a Hold pólusainak közelében jelentősebb fagyott vízkészletek lehetnek a felszíni kőzetrétegek alatt. 1994-ben a Clementine-1 amerikai holdszonda radarmegfigyeléseiből nyilvánvalóvá vált, hogy a Hold déli sarkánál, egy 12 kilométer mély kráter állandóan árnyékos alján 81 ezer tonnára becsült tömegű jégmező található, amely valószínűleg egy üstökösbecsapódás maradványa. A Clementine-1-et felbocsájtó amerikai légierő ezt akkor üzemanyagként kívánta volna hasznosítani, hidrogénre és oxigéna bontva a vízet.

A Nasa Lunar Prospectora öt évvel később a neutronspektroszkóppal mért sugárzási adatok alapján megerősítette, hogy a sarkokon jóval több a hidrogén, mint az egyenlítőhöz közelebb, az indiai műhold és az M3 pedig további bizonítékokkal szolgált.

Földi Tivadar és a holdpor

Egy a holdi víz kutatástörténetét összefoglaló 2012-es tanulmány kitér a BME és az ELTE villamosmérnök-fizikus űrkutatójának, a 2006-ban elhunyt Földi Tivadarnak a munkásságára, aki az ezredforduló után pár évvel már szinte biztosra vette a most bejelentett eredményt. Földi 2001-es elmélete szerint – erősen leegyszerűsítve – a földi mágneses tér uszálya minden telihold idején végig söpör a Holdon, az ionizált formában benne jelen lévő hidroxil-molekulák pedig a holdporhoz tapadva utánpótlást adnak a Hold üstökösbecsapódásokból származó vízkészlethez. A „talaj porszemcséihez kapcsolódó vízmolekulák a nap sugárnyomásának hatására a pólusvidékig vándorolnak, ahol az évmilliók során fölhalmozódhattak”.

Hogy így történt-e, még nem tudni, mint ahogy arra is csak a helyszínről vett minták alapján lehet megadni a választ, hogy a pólusokon felgyűlt vízjég mennyisége elegendő-e egy komplex holdbázis ellátására.