A Terror és a filozófia: az úr a pokolban is úr?

Az amerikai AMC csatorna 2018-as minisorozata, a Terror (eredetiben: The Terror) Dan Simmons azonos című könyvét távolról követve meséli el a Franklin-expedíció történetét. A brit Királyi Haditengerészet HMS Terror és HMS Erebus nevű hajói 1845-ben indultak el az akkor még mitikus, azóta a globális felmelegedés nyomán valósággá vált, az Atlanti- és a Csendes-óceánt Kanada északi partjai mentén összekötő északnyugati átjáró felkutatására. A hajók 1846 telén befagytak a jégbe, és többet nem olvadtak ki. Így 1848 nyarán a  legénység elhagyta hajót, és gyalog igyekezett európaiak által lakott területre jutni. Hiába vedemedtek még kannibalizmusra is, az út során végül mindenkivel végzett a hideg, a skorbut és az éhség.

A televíziós sorozat egyfelől a Simmons könyvéből származó horrormotívummal egészíti ki a történetet: a természetet megsértő európai betolakodókat az őslakosok egy sámáni erőt képviselő óriás jegesmedveszerű szelleme tizedeli. Másfelől az alkotók egy, az ember önképének filozófiai alapjait firtató történetet hoztak össze. A történetmesélés lassúságát az is indokolja, hogy az expedíció minden résztvevője számára az önfelfedezés helyszíne lesz. A zord természeti körülmények között kénytelenek feltenni maguknak a kérdést, hogy tetteikből, vágyaikból és ítéleteikből mik azok, amik belőlük – mint egyedi jellegzetességekkel rendelkező, individuális lényekből – fakadnak, és mik azok, amik társadalmi helyzetükből következnek?

A csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem

Persze, az a gondolat, hogy szokásainkra az adott mikro- és makro környezetünk függvényében teszünk szert, nem igazán forradalmi: miközben Magyarországon két puszit adnak egymásnak a közeli ismerősök, családtagok, ha találkoznak, Dél-Amerika egyes részein egy puszi a szokás, a Benelux államokban és a délszláv országokban viszont három. Ezen a legritkább esetben ütközünk meg. Nem érezzük úgy, hogy önazonosságunk sérül, ha mondjuk Belgrádban arra kell figyelnünk, hogy három puszit adjunk, vagy mert tudjuk, ha Belgrádban nőttünk volna fel, akkor a három puszi lenne nekünk is a természetes.

Részben azért nem érezzük ezt a társadalmilag meghatározott esetlegességet problémának, mert többnyire átlátjuk, hogy nem minden szokásunk és ítéletünk ilyen: lehet, hogy ha egy másik országban növünk fel, például más zenei előadókat ítélnénk nívósnak, és más étkezési szokásokat illendőnek, mégis, a mibenlétünket meghatározó alapvonásaink ugyanolyanok lennének mint most. Ha nem így lenne, aligha lenne értelme feltenni azt a kérdést, hogy “mennyiben lennék más, ha Belgrádban születtem volna?”; pedig van értelme feltenni ezt a kérdést, ellentétben azzal, hogy “mennyiben lennék más, ha prímszám lennék?” Ezek, az önazonosságunk alapját alkotó tulajdonságok azok, amelyek nem függnek a társadalmi, kulturális és neveltetésbeli feltételektől, és mint ilyenek feltétlenek: teljesen mindegy, hogy milyen külső körülmények közé kerülnék, ezek a tulajdonságok mindig jellemeznének.

Ennek az elgondolásnak nyilvánvaló nehézsége, hogy nehéz beazonosítani: pontosan melyek lennének ezek a tulajdonságok. Immanuel Kant A gyakorlati ész kritikája című művében adott híres válasza az erkölcsi törvényt a csillagos éghez hasonlította, ami az állandó, a körülményektől független értéket szimbolizálja. Tehát Kant szerint ahogyan az univerzum törvényszerűségei a fizikai valóság végtelen terének működését a kezdetektől az idők végezetéig azonos módon szabályozzák – hiszen a fizikai törvények érvényessége tértől és időtől független –, ugyanúgy az emberi értelemből származó erkölcsi törvények mindenkire és mindenhol egyaránt érvényesek – legfeljebb ezt nem mindenki veszi észre. Vagyis mindazok a tulajdonságok és képességek, amelyek ezekből az erkölcsi törvényekből, az erkölcs törvény belátásának képességéből következnek – például az a képesség, hogy a gyilkosságot rossznak, az elesettek segítését pedig jónak lássuk – feltétlenül jellemzők minden emberre.

A válasz tehát Kant hanghordozásában így hangzik: végső soron mindannyian ésszerűen gondolkodó, emberi lények vagyunk: ez az, ami feltétlen módon meghatározza, hogy kik vagyunk – függetlenül a kulturális és társadalmi közegtől. Kant a Világpolgár-esszéjében erre alapozva fogalmazta meg azt a politikai utópiáját, amely az ENSZ, az Európai Unió és más föderatív szervezetek eszmei alapjául szolgált: mivel minden ember – mint ember – képes arra, hogy belássa az önmagával mindig azonos erkölcsi törvényt; a nézeteltésérekhez és feszültségekhez vezető különbségeket csak az egyes kultúrákból fakadó eltérő neveltetés okozza. A  felvilágosodás győzelme azt jelenti, hogy ezek a kultúrák egyetlen egyetemes emberi kultúrában, a felvilágosodás az ész feltétlen törvényeire alapozott társadalmában olvadnak fel.

Isten halott – Nietzsche; Nietzsche halott – Isten

Ezzel az elgondolással csak a kisebbik probléma, hogy empirikusan nehezen alátámasztható, hiszen mint John Locke már a XVII. században, illetve még korábban Sextus Empiricus a II. században kimutatták, nem található egyetlen olyan emberi szokás vagy ítélet sem, amelyet egyetemes egyetértés övezne. Márpedig, ha Kantnak van igaza, akkor a szokások és ítéletek egymással összeegyeztethetetlen sokfélesége az univerzális emberi értelem azonos törvényeinek megismerésére vonatkozó kísérletek során kellett volna, hogy megszülessen. Ez azonban nem biztos, hogy baj: azért, mert Kopernikuszig a föld minden kutatója téves asztronómiai állításokat fogadott el a bolygók mozgásával kapcsolatban, még nem hamis azt állítani, hogy léteznek asztronómiai igazságok.

Súlyosabb probléma, hogy nem magától értetődő: mi alapozza meg az ésszel belátható erkölcsi törvények egyetemes érvényét?  A törvények egyetemességét az garantálja – állítja Kant –, hogy kizárólag ezeket a erkölcsi törvényeket tudjuk konzisztensen elgondolni.  Minden más lista vagy ezeknek az erkölcsi törvényeknek egy részleges változata, vagy pedig belső ellentmondást tartalmaz.

A kanti morálfilozófia és ismeretelmélet radikális kritikusa, Friedrich Nietzsche A nem morálisan felfogott igazságról és hazugságról című esszéjében egy radikálisan más filozófiai programot fogalmazott meg. Szembeszállt azzal az elképzeléssel, hogy létezne az egyén társadalmi és hatalmi helyzetétől függetlenül helyes és helytelen, igaz és hamis. Nietzsche azt állította, hogy az olyan fogalmak, mint igaz és hamis, helyes és helytelen mindig csak egy adott közösség vagy csoport szempontjából értelmezhetők, és azok, akik ezzel ellentétes állítást fogalmaznak meg – bármennyire szeretnének is felülemelkedni partikuláris érdekeiken –, maguk is csak a saját csoportjuk helyzetét igyekeznek azzal javítani, hogy megpróbálnak más csoportokat meggyőzni arról, hogy a fogalmakat az ő csoportjuknak kedvező értelemben használják. Kedvenc példája szerint például egy ilyen sikeres ideológiai államcsíny volt a kereszténység elterjesztése, amelynek során – értelmezése szerint – a rabszolgáknak trükkösen sikerült meggyőzniük a rabszolgatartókat arról, hogy azt tartsák helyesnek és helytelennek, amit ők annak tartanak – kezdve például azzal, hogy a rabszolgaság egy helytelen dolog.

Azonban Nietzsche például A történelem hasznáról és káráról szövegében kifejtett nézete szerint nem létezik objektív igazság. Minden leíró és előíró kijelentés annak függvényében lesz igaz vagy hamis, hogy az adott személy számára az igazként vagy hamisként való elfogadása káros vagy hasznos. Ez persze azt is jelenti, hogy nem igazán van értelme a puszta biológiai azonosságon, a test folytatólagos fennállásán túl önazonosságról beszélni, hiszen minden szokásunk és ítéletünk olyan mértékben a társadalmi és kulturális hovatartozásunk függvénye, hogy nem is létezik az a nyelv, amelyen értelmesen elmondhatnánk más csoportba tartozóknak, hogy kik vagyunk és mit gondolunk.

Sarkkör felett a csillagos ég

Történetileg is indokolt hangsúlyosan szerepeltetni a sorozatban a személyes identitás társadalmi és kulturális meghatározottságát, hiszen a Terrorban bemutatott expedíciót akkor szervezték, amikor a Brit Birodalom hatalma csúcsán volt, a brit Királyi Haditengerészet a világ csendőrének szerepét töltötte be, a brit volt a világ legnagyobb és leggyorsabban fejlődő gazdasága, és az angol elit tagjai úgy vélték, hogy ők testítik meg mindazt, ami kiváló az emberiségben. A Franklin-expedíció nemcsak tudományos célokat szolgált, hanem egyben a brit birodalmi ambíciót is megtestesítette, hiszen akik útjára indították, bíztak abban, hogy az európai embert semmi sem állíthatja meg, és az egész bolygó feltétlen urává válik.

Nem csoda, hogy az expedíció tagjai – mai szemmel nézve – abszurd módon ragaszkodtak ahhoz a brit identitáshoz, amelyet a sarkkör felé tartó útjukon is magukkal vittek: miután kénytelenek voltak elhagyni a hajóikat és gyalog nekivágni Kanada kietlen tundrájának, az emberi erővel vontatott szánokon a tisztek több kilós porcelánkészletét is magukkal vitték, hogy képesek legyenek a hómezőn is brit úriemberhez méltó módon elkölteni a brit identitás elengedhetetlen elemét, a délutáni teát.

Azonban a hajó nemcsak a brit birodalmi identitást, hanem a brit osztálytársadalmat is magával vitte a sarkkörön túlra, hiszen a társadalmi érintkezést – a hajón betöltött fizikai helyet is beleértve – alapvetően meghatározta az, hogy ki milyen társadalmi helyzetből indulva csatlakozott az expedícióhoz. A sorozat tulajdonképpeni témája szorosan kötődik ehhez: ahogyan egyre világosabb, hogy a természet és a birodalom összecsapásából a természet fog győztesen kikerülni, és egyre távolabbinak és súlytalanabbnak tűnnek a brit társadalom viszonyítási pontjai, úgy kell mindenkinek választania, hogy amikor éppen nem társadalmi szerepeit – lovag, kapitány, hajósinas, vagy éppen doktor – játssza, hanem a halál fenyegetésével szembesülve a legalapvetőbb egzisztenciális kérdésre kell választ adnia – nevezetesen arra, hogy ki is ő valójában –, milyen szokások és ítéletek mentén rendezi az életét értelmes egésszé.

Az észszerű válasz megtagadása annak a személyes tragédiáját alkoholbetegségbe fojtó Francis Crozier válasza, aki minden körülmények között kitart társadalma, a Brit Birodalom értékei mellett: mivel személyes tragédiáját a társadalmi normák okozták, képtelen megérteni, hogy ezek a normák nem feltétlenül örök érvényűek; akár esetlegesek is lehetnek. Crozier az utolsó pillanatig úgy viselkedik, mint a brit Királyi Haditengerészet kapitánya, majd amikor már ennek a lehetőségei nem adottak, a hallgatást és a rejtőzködést választja.

Az egyik lehetséges ésszerű választ Cornelius Hickey adja, aki Nietzsche nyomán megragadja a lehetőséget minden értékek átértékelésére: a többszörösen is a társadalom perifériájáról érkező homoszexuális ír tisztes meglátja a felbomló társadalmi normákban a lehetőséget arra, hogy felszabadítsa magát az alól, ahogyan mások őt meghatározzák, és megalapítsa a saját közösségét, ahol ő határozhatja meg, hogy mi az igaz és a hamis, helyes és a helytelen. Hickey tagadja, hogy az embernek bármilyen előzetes önazonossága lenne a testének állandóságán kívül; az ember az, amivé a társadalom teszi, vagy adott esetben amivé magát teszi – legalábbis ha sikerül megszabadulnia a társadalmi normáktól.

Hogy a kanti válasz is egy lehetséges opció, annak Henry Goodsir a legjobb példája.  A Sir John Franklin temetésén elhangzó beszédben emlegetett másik világban, a jegesmedvék és jéghegyek között is a dolgoknak és kijelentéseknek szilárd jelentést adó, értelmileg belátható világban találja meg a saját identitását. Hiszen – ahogyan Kant fogalmaz – az ember két világ polgára, és a morális cselekvés első feltétele az, hogy magát nem mint a fizikai törvényeknek alávetett testet, hanem mint az értelem törvényeinek alávetett szubjektumot fogja fel. Ez teszi ugyanis az embert szabaddá, ez kell ahhoz, hogy magát ne a külső okok által meghatározottnak, hanem önmaga által – de az egyetemes észtörvények mentén – megalkotottnak tudja.

Mindennek fényében különösen ironikus az a jelenet, amikor Hickey a szellemmel találkozva bejelenti, hogy “nem a mi birodalmunk az egyetlen birodalom”. Hickey nyilván arra gondol, hogy a természet ereje megmutatta, hogy nem a Brit Birodalom társadalmi normái képezik az egyetlen lehetséges és működőképes normarendszert, amelyet felszabadító tapasztalatként élt meg, hiszen ez megnyitotta számára a lehetőséget, hogy – saját érdekei és hatalomvágya mentén – feltalálja önmagát. Ugyanakkor a kijelentést Goodsir nyomán érthetjük úgy is, hogy nem a látható dolgok birodalma az egyetlen birodalom, mert az észigazságoknak a temetési beszédben említett láthatatlan birodalma is létezik, amely örök és változatlan viszonyítási pontot jelent mindenhol – a londoni Királyi Operában ugyanúgy, mint a sarkkörön túl a végtelen hómezőn. Ez az, amelynek felfedezése Goodsir számára felszabadító tapasztalatot jelentett, hiszen ez nyitotta meg a lehetőségét annak, hogy az ésszel belátható egyetemes morális törvények mentén feltalálja önmagát.

Vagyis a sorozat két főszereplője, Hickey és Goodsire egymást kiegészítő ellentétes nézetek reprezentánsai abban az értelemben, hogy mind a ketten képesek magukat a társadalmi valóság vonatkoztatási pontjaitól függetlenül is értelmezni, hiszen mind a ketten kilépnek az elfogadott vonatkoztatási rendszerből – minthogy úgy gondolják, hogy nem a Brit Birodalom az egyetlen birodalom. Azonban míg az egyikük a csoportidentitásra épülő lokális hatalom birodalmában, addig a másikuk az egyetemes morális törvények birodalmában határozta meg önmagát. Végső soron tehát a sorozat legfontosabb kérdése a lojalitásra vonatkozik: amikor a társadalom díszletei lebomlanak, és a halállal szembenézve kell választ adni arra, hogy kik vagyunk, ebben a válaszban kihez leszünk hűségesek: társadalmunkhoz, saját érdekeinkhez vagy az ésszel belátható igazságokhoz?

A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem és Alpen-Adria-Universität Klagenfurt PhD-hallgatója. A Filoman filozófusainak további cikkei a Qubiten itt olvashatók.