Melyek voltak az elmúlt év legjobb Qubit-kompatibilis filmjei? Top 10-es listánkba befért sci-fi, horror, sci-fi-horrror és komplett sorozat is, és bár már 2019-et írunk, mindegyik méltó arra, hogy vele kezdjük az új évet.

Idén is jó filmezést, boldog BÚÉK-ot kíván:

a Qubit

10. The Endless

A 2004-es Primer (magyarul: Találmány) óta tudjuk, hogy minimális költségvetésből, nagy stúdióháttér nélkül is lehet okos, élvezhető és ilyen-olyan formában még látványos sci-fit is készíteni. Justin Benson és Aaron Moorhead erre építették fel a pályájukat, idei filmjüket pedig már nemcsak írták, rendezték, fényképezték és vágták, de ők a főszereplői is a rejtélyes UFO-hívő szektáról szóló The Endlessnek.

A csoportos öngyilkosságot tervező szektából még időben megszökött testvérpár tíz év után látogat vissza a nemhogy még életben lévő, de egy évtized alatt semmit sem öregedő egykori társaihoz, akik közül többen vakon istenítenek egy természetfeletti lényt, mások fizikai egyenleteken keresztül próbálják megmagyarázni az ismeretlent, megfejteni az élet értelmét. A válaszok nem maradnak el, a megoldás pedig egy kicsit Stranger Things, egy kicsit David Lynch, egy kicsit Primer – Benson és Moorhead munkássága pedig kis vigasz azoknak, akik a lassan dolgozó Shane Carruth újabb dobására várnak.

9. Ready Player One

Bár a Tron vagy a Mátrix is egyfajta virtuális valóságban játszódik, az első igazán nagyszabású, konkrétan a maihoz hasonló VR-szemüvegeken keresztül megélt alternatív valóságban játszódó filmet a 72 éves Steven Spielberg rendezte meg. A Ready Player One egy 2011-es kultregény adaptációja, de a popkulturális utalásokra túlzott mértékben támaszkodó alapanyagnak külön jót tett, hogy egy tapasztalt hollywoodi öreg kezébe került a megfilmesítés.

A 2045-ben játszódó történetben a túlnépesedés és a klímaváltozás miatt nyomornegyedekre osztott társadalomból aki csak teheti, az OASIS nevű VR-világba menekül a készülékén keresztül, ahol csak a pénzért megvásárolt kiegészítők és a virtuálisan megszerzett képességek szabnak határt a második személyiségüknek. Amikor az OASIS megalkotója, az istenként tisztelt James Halliday (Mark Rylance) meghal, utolsó nagy műveként hátrahagy egy kincsvadászattal egybekötött versenyt, amely győztese Halliday teljes részesedését megörökölheti, vagyis gyakorlatilag a világ leghatalmasabb embere lehet. A szegénységben élő ohiói tinédzser, Wade Watts (Tye Sheridan) sok társához hasonlóan ebben látja az egyetlen kitörési lehetőséget, és a játék hamar egy őrülten látványos és izgalmas háborúba csap át.

Kritika itt.

8. Upgrade (Újraindítás)

Egy kis irónia van abban, hogy az újszerű horrorfilmek évének titulált 2018-as év egyik legjobb horrorfilmjét pont egy olyan ember hozta össze, akinek a neve összeforrt a műfaj legelcsépeltebb darabjaival. Leigh Whannell eddig leginkább forgatókönyvíróként tűnt fel: ő hozta össze a Fűrész- és az Insidious-széria első történeteit vagy épp a hasbeszélős-bábos-szellemes tucathorrort, a Halálos hallgatást. Az Insidious 3 után a második rendezéseként szolgáló Upgrade ehhez képest egy olyan eredeti sci-fi-horror-akciófilm lett, amiről joggal mondják, hogy John Carpenter és James Cameron is büszke lenne rá.

A film egy autószerelő, Grey Trace (Logan Marshall-Green) történetét követi, aki egy önvezetőautó-meghibásodást követő brutális rablótámadásban elveszíti a feleségét, ő pedig kerekesszékbe kényszerül, miután mind a négy végtagjára lebénul. A kórházban meglátogatja őt az egyik kliense, a nagy hatalmú techinnovátor, Eron Keen (Harrison Gilbertson), és rábeszéli Greyt, hogy beültessenek neki egy új mesterségesintelligencia-chipet, ami sosem látott fizikai erővel ruházza fel, és egy második agyként is funkcionál, végső soron pedig lehetőséget ad felesége halálának megbosszulására.

7. Mandy

Ha a Mandy történetéről kellene írnom, nagy bajban lennék, az ugyanis valószínűleg még ezt a két rövid bekezdést sem töltené ki. Időnként azonban felbukkannak olyan filmek, amelyeknél a sovány sztori mellett minden más annyira összeáll, hogy szinte lehetetlen nem odáig lenni értük. A Rómában született görög-kanadai Panos Cosmatos (a Rambo 2-t vagy a Kobrát készítő George P. Cosmatos fia) második rendezése pont ilyen: az álomszerű tarkovszkiji atmoszféra, a brutális-véres-carpenterista horror, a nemrég elhunyt Jóhann Jóhannsson semmihez sem fogható filmzenéje, az LSD-tripet imitáló képi világ, az ultraerőszakos metálszekta megjelenése és persze az, hogy a ZS-kategóriát oly sokszor közelítő Nicolas Cage még mindig ki tud magából préselni ilyen zseniálisan őrült alakítást.

Ami a történetet illeti, a nyolcvanas években járunk, a kaliforniai hegyek közt, ahol a benzikutas Red (Nicolas Cage) és a fantasy-grafikában utazó Mandy (Andrea Riseborough) idilli életét éli, amíg Az Új Hajnal Gyermekei nevű hippiszekta vezetője, Jeremiah Sand (Linus Roache) szemet nem vet a gyönyörű Mandyre. A szekta felbérli a kotyvasztott LSD-től gyilkológépekké vált, Fekete Koponyák nevű démoni motoros banda tagjait, hogy egy emberáldozatért cserébe rabolják el a nőt. Red pedig véres bosszút forral – és kevés kielégítőbb dolog létezik nézőként, mint a bosszúszomjas Nic Cage őrjöngése.

6. A Quiet Place (Hang nélkül)

Az utóbbi évek horrorreneszánszának egyik jelentős hozadéka, hogy egyre több alkotás próbál minél távolabb kerülni a műfaj korábban megalapozott kliséitől, és a kétezres évek elejére bevetté vált olcsó ijesztgetés helyett a különböző filmkészítési technikára alapoznak – ez logikus is, mivel történeti sokszínűségben elég korlátolt műfajról van szó. A hangtervezés például pont egy olyan technika, amivel a horror szépen tud játszani, és a hangtervezés egyik fontos része a csend használata is. Az Office Jimjeként ismert John Krasinski pontosan erre építette fel filmjét, amivel egyszerre betonozta be magát komoly színészként és vázolta fel ígéretes rendezői karrierjét.

A sokszor jobb híján a cinizmus, az irónia fegyveréhez nyúló horrorok helyett ráadásul egy szívvel teli film a Hang nélkül. A posztapokaliptikus közeljövőben az élőlények nagy részét elpusztító, ultraérzékeny hallással rendelkező szörnyek uralkodnak, az emberiség megmaradt része pedig kénytelen a lehető legnagyobb csendben leélni az életét, hogy ne fedjék fel kilétüket az idegenek előtt. Lee (John Krasinski) és Evelyn (Emily Blunt, a valóságban is Krasinski felesége) így neveli három gyermekét, miközben az amerikai jelnyelven kell kommunikálniuk, Evelyn terhessége pedig tovább nehezíti a csend betartását. A Hang nélkül Stephen King dicséretét is kiérdemelte, és valószínűleg a 2011-es Take Shelterrel karöltve a legerősebb film, ami arról szól, hogy milyen kötelességtudattal és félelemmel jár szülőnek lenni.

5. Maniac

Nem nehéz megindokolni, hogy a Maniac miért nem lett akkora szenzáció, amit megérdemelne. Mainstream sci-fihez képest bonyolult és túlságosan elvont a cselekménye, ami ráadásul a két főhőst felvezető epizódokkal lassan is indul be, ráadásul a Netflix millió sorozata közt könnyen elveszik, és nem is promózták halálra. Pedig az a Cary Joji Fukunaga rendezte, aki a True Detective agyonrajongott első évadjával tévétörténelmet írt, és aki a következő Bond-filmet rendezi majd; az a Patrick Somerville írta, aki a Lost óta készült legjobb természetfeletti rejtélyszérián, a Leftoversen is dolgozott; két főszereplője pedig a 2007-es Superbad óta nagy utat bejárt, Oscar-jelöléseket és egy díjat is besöprő Emma Stone és Jonah Hill.

A kapaszkodókat kereső nézői vágyat az sem serkenti, hogy a Maniac világa teljesen behatárolhatatlan és nem üt el látványosan az általunk ismert Amerikától. Az öltözködés, a tárgykultúra a mai, néhány technológia a nyolcvanas éveket idézi, de közben robotkoalákkal sakkoznak, az AdBuddy nevű rendszeren keresztül ingyen utazhatnak vagy étkezhetnek, ha közben meghallgatnak egy csomó hirdetést, a FriendProxy szolgáltatásával pedig barátokat bérelhetnek. De az sem fordulhatna elő más sorozatban, hogy egy mesterséges intelligenciával rendelkező szuperszámítógép gyászkönnyei meghibásodást okoznak egy gyógyászati kísérletet végző elektronikus rendszerben, aminek következtében a két főszereplő közös alternatív valóságba kerül. Az önkéntes teszt célja egyébként egy olyan gyógyszer kifejlesztése, amely minden mentális betegséget képes meggyógyítani, de a szabadidejében VR-pornót és hozzá tartozó kiegészítőket fejlesztő Dr. James K. Mantleray (Justin Theroux) kezei közt félrecsúszik a kísérlet.

Mondom, hogy nehéz megfogni a Maniac sztoriját, pont ezért kell látni.

4. First Man (Az első ember)

Életrajzi filmekből 2018-ban sem volt hiány, de a legnagyobb port kavaró alkotások inkább művészekről (Van Gogh vagy Giacometti) és kétes hírű figurákról (Dick Cheney, John Gotti) szóltak. Így Az első ember maradt meg Amerikának a hősi múlt felidézésére: Neil Armstrong történetét ráadásul a legígéretesebb pálya előtt álló rendezőre, a még mindig csak 33 éves Damien Chazelle-re (Whiplash, La La Land) bízták.

De az idei év legnagyobb filmes műbalhéja is Az első emberhez kapcsolódik: bár a Holdra szállásról soha sem készült ilyen drámai, egyébként a szentimentalitást sem mellőző jelenetsor (már ha ugye az eredeti nem volt megrendezve!!!), néhányan (Marco Rubio floridai szenátortól, a teljesen megőrült James Woodson át egészen Donald Trumpig) mégis azon rugóztak, hogy mennyire amerikaiatlan a zászlókitűzés kihagyása a filmből. Arról már ne is beszéljünk, hogy egy kanadaira bízták Neil Armstrong szerepét.

A Holdra szálló társával, Buzz Aldrinnal ellentétben Armstrong (Ryan Gosling) egész életében kerülte a reflektorfényt, azt is csak a 2005-ben megjelenő életrajzi könyvében mesélte el, hogy milyen esemény kísértette egész életében, és játszott szerepet minden egyes döntésében: kétéves lányának halála. Ez Az első emberben túlzott érzelgősség nélkül jelenik meg nagyon szépen, és támasztja alá a Jégparancsnoknak nevezett űrhajós lépéseit, a repülőmérnöki és pilótamúlttól a lehető legszebben klisékerülő kiképzési fázison keresztül a családi drámával (a feleségét játszó Claire Foy komoly Oscar-esélyes) átitatott NASA-missziókig. A klausztrofób hősfilm legnagyobb erénye, hogy a nagyra törő vérprofinak, Neil Armstrongnak úgy állít méltó emléket, hogy közben nem feledkezik meg arról a több százezer mérnökről, pilótáról vagy egyszerű szerelőről, akik nélkül nem jöhetett volna létre az emberi történelem egyik csúcsteljesítménye.

Kritika itt.

3. Altered Carbon

A Maniac mellett volt egy másik tízrészes sci-fi-sorozat is a Netflixen, ami miatt igazán rajongani lehetett. A Philip K. Dick-díjas regényből (Valós halál) adaptált Altered Carbon már azzal különleges élményt ígért, hogy ugyan a 24. században játszódik, a sorozat világára a nézők a főhőssel együtt csodálkozhatnak rá. Takeshi Kovacs (Joel Kinnaman) ugyanis 250 éve meghalt, de ebben a világban egy koponyába illeszthető tok segítségével lehetőség adódik a tudat testről testre való vándoroltatására. Kovacs egy lázadó csapat katonája volt, akik az új világrend ellen harcoltak, de elbuktak – az őt felébresztő Laurens Bancroft (James Purefoy) a világ egyik leggazdagabb embereként bérli fel saját halála rejtélyének felgöngyölítésére, egy új, szabad élet reményében.

A noir- és cyberpunk-elemeket ötvöző sorozaton szerencsére meglátszik, hogy (bár a Netflix nem ad ki hivatalos adatokat) a hírek szerint nagyobb költségvetés állt rendelkezésre ehhez a tíz részhez, mint a Trónok harca első három évadjához összesen, és ennek ellenére nem volt szó semmilyen átlagnézőket kiszolgáló kompromisszumokról – még a kötelező vicces sidekick sem egy botladozó, szemüveges geek, hanem egy magát Edgar Allan Poe-nak képzelő mesterséges intelligencia.

Az Altered Carbon valószínűleg 2019-ben érkező második évadjában Anthony Mackie testébe költözik Takeshi Kovacs, de a Netflix egy ugyanebben a világban játszódó animesorozatot is berendelt a Cowboy Bebopon és a Ghost in the Shell-sorozaton is dolgozó Dai Satótól.

Kritika itt.

2. Sorry to Bother You

Bár ez a lista összes szereplőjénél, sőt úgy általában minden filmnél igaz kellene, hogy legyen, a Sorry to Bother You-t kifejezetten ajánlott úgy megnézni, hogy a lehető legkevesebbet tudunk a történetéről. Főleg, hogy leírva szinte semmi értelme. A cím mindenesetre már beszédes: az első filmjét rendező Boots Riley, a Coup nevű oaklandi hiphop-kollektíva vezére nem csak a telemarketingesek bevett szövegét idézi, hanem arra is figyelmeztet, hogy az átlagtól eltérő, kemény kapitalizmusellenes gondolatait közli majd velünk a következő közel két órában.

A történet főszereplője Cassius „Cash” Green (Lakeith Stanfield), a nagybátja garázsában élő munkanélküli, akit idővel felvesznek a RegalView nevű, telefonos üzletkötéssel foglalkozó céghez. Nem indít túl sikeresen a cégnél, de a fekete férfi egy munkatársa javaslatára előveszi a „fehér hangját”, ami olyan jövedelmezően hat, hogy hamarosan előléptetik. Mikor megtudja, hogy a RegalView fegyvereket és emberi munkaerőt is értékesít, egyre gyanúsabban tekint a munkahelyére, de közben új autóra, új lakásra és a családi tartozások kifizetésére is telik a fizetéséből. A fegyvereket az a WorryFree nevű cég gyártja, amely egy életre szóló munkaszerződésért cserében ingyen lakhatást és élelmezést biztosít dolgozóinak, miközben papírjuk is van arról, hogy ez nem számít rabszolgatartásnak. A ranglétrán egyre feljebb kapaszkodva a WorryFree vezérigazgatójával (Armie Hammer) is találkozik Cash, és még sötétebb dolgok derülnek ki a cégről – ezeket már végképp nem spoilerezem el.

Az abszurdba hajló társadalomkritika mellett a film sötét humora is üt, az Atlanta állandóan beszívott különceként ismert Stanfield játéka mellett olyan apróságokon keresztül, mint például a legnézettebb valóságshow, az I Got the Shit Kicked Out of Me!, ahol brutális fizikai bántalmazásért cserébe bárki szerepelhet a tévében.

1. Annihilation (Expedíció)

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az év nagy nyertese a Netflix: a két sorozat mellett a lista első helyét megszerző Annihilationt is a streaming szolgáltató mutatta be, sőt, mentette meg, miután a film jogait birtokló Paramount túl intellektuálisnak találta az elkészült anyagot, és ezért nem vállalta a nemzetközi forgalmazást.

Alex Garland az az alkotó, akinek minden mozzanatát érdemes figyelni. Olyan könyveket ír, mint A part (ami a dicapriós filmadaptációval ellentétben remekmű), olyan eredeti forgatókönyveket ír, mint a 28 nappal később vagy a Napfény, olyan sztorikat adaptál filmre, mint a Ne engedj el vagy a Dredd, rendezőként pedig azzal az Ex Machinával debütált, amit joggal tartanak az elmúlt évtizedek legjobb és legeredetibb sci-fijének. Hogy még ezt is képes lesz túllépni, arra nem sokan számítottak.

Az Annihilation persze adaptációként indult, Jeff VanderMeer sikerkönyvével azonban már nem ápol olyan szoros kapcsolatot, inkább csak a hangulatát próbálta megragadni Garland. A történet egy sejtbiológus (Natalie Portman) vezette női tudóscsapat expedícióját követi az X Térség nevű katonai bázis mellett, egy robbanás következtében kialakult elektromágneses mezőn, ahol a legrejtélyesebb természeti mutációk eredetét kell megvizsgálniuk. A területről eddig egyetlen ember tért vissza élve: a sejtbiológus férje, Kane (Oscar Isaac). Az ezt követő konkrét és metafizikai utazás egyszerre szemet gyönyörködtető és elmetornáztató, ami az egykori Portishead-, jelenlegi Beak-tag Geoff Barrow és Ben Salisbury atmoszferikus filmzenéjével együtt hátborzongató élmény.

Az Annihilation zsenialitását szerintem továbbra is a film tudományos tanácsadója, az egykori Nature-szerkesztő Adam Rutherford szavai írják le a legjobban:

„Alexnek az a fontos rendezőként, hogy ha téged egyáltalán nem érdekel a genetika, és csak azért mész el a moziba, hogy megnézz egy nagyszerű horrorfilmet Natalie Portmannel a főszerepben, akkor élvezd. De ha te éppen egy moziba tévedt fejlődésgenetikus vagy, akkor is érdekesnek találd. Ebben az értelemben még jobban is érdekli őt a tudományos pontosság, mint engem.”

Kritika itt, filozófiai elemzés pedig itt.