Szívós munkával hasznos szörnyet szült Eduard Pernkopf, a mániákus náci orvos

Máig a világ legjobb anatómiai rajzainak tartják a 20. század közepén készült Pernkopf-atlasz részletgazdag, színes, kézzel készült ábráit az emberi testről. Nem csoda, hogy gyakorló idegsebészek a mai napig ezért a könyvért nyúlnak, ha elbizonytalanodnak. Az emberi bőr, az izmok, az inak, az idegek, a szervek és a csont részei a legnagyobb grafikus részletességgel jelennek meg az atlaszban. Az Amazonon ma használtan 800-1500 dollárért elérhető könyvritkaság nyomasztó keletkezéstörténete azonban súlyos bioetikai kérdéseket vet fel, és a borsos ár ellenére kevesen büszkék rá, hogy van egy példányuk a meggyőződéses náci Eduard Pernkopf munkásságán alapuló könyvből.

Az ábrák modelljei ugyanis a nácik által ilyen vagy olyan okból kivégzett százak holttestei voltak, az ő testük részleteit mutatták be ezernyi színes oldalon. A Bostoni Egyetemen egészségügyi jogot kutató holokauszt-túlélő, Joseph Polak rabbi szerint az anatómiai atlasz valóságos „morális talány”, mivel „gonoszságból született, de a jó szolgálatába lehet állítani”.

A bécsi dékán és a Nobel-díjasok

A hétkötetes Topographische Anatomie des Menschen című könyv elkészítése húsz évet vett igénybe a prominens náci orvos, Pernkopf életéből, akinek tudományos pályája szélsebesen ívelt felfelé az Anschluss előtti Ausztriában, hála az Adolf Hitler pártja iránti szimpátiának. Az 1888-ban, Ausztriában született Pernkopfot kollégái buzgó nemzetiszocialistának írták le, aki 1933-tól tagja volt a náci pártnak, 1934-től az SA-nak, és 1938-tól kezdve mindennap egyenruhában ment be dolgozni. 

Amikor az Anschlusszal nagyjából egy időben dékánná avatták a Bécsi Egyetemen, elrendelte, hogy az orvosi kar minden dolgozója nyilatkozzon, hogy árja-e vagy sem, emellett esküdjön fel Hitlerre. Aki ezt megtagadta, kirúgták – így távozott a kar dolgozóinak 77 százaléka, köztük nyilván az összes zsidó munkatárs és három Nobel-díjas tudós is. Pernkopf beiktatása után négy nappal megtartott, Hitler közismert üdvözlésével indított beszédében szorgalmazta, hogy sterilizálással akadályozzák meg a fajilag alacsonyabb rendű emberek szaporodását.

Pernkopfról nem maradt fenn sok nyilvános fotó.Fotó: Wikimedia Commons

1939-től a Harmadik Birodalomban törvény írta elő, hogy a kivégzett elítéltek holttesteit haladéktalanul a legközelebbi anatómiai intézetbe kell szállítani a tudomány és az oktatás nagyobb üdvére. Ebben az időszakban Pernkopf napi 18 órán át boncolt, miközben négy (ugyancsak náci) rajzoló képeket készített a könyvéhez, a professzor pedig gyorsírásos jegyzetekkel látta el az ábrákat, amiket később a felesége gépelt le. Még így sem tudták tartani a tempót a kivégzésekkel, így megesett, hogy amiatt halasztották el egy halálos ítélet végrehajtását, mert az anatómiai intézetben már nem volt hova tenni a hullát.

A Harvard Egyetem orvostudományi karán oktató Sabine Hildebrandt kutatásai szerint a könyvben megjelentetett 800 kép legalább fele politikai foglyok testéről készült: voltak köztük meleg férfiak és leszbikusok, cigányok, politikai elhajlók és zsidók. A Bécsi Egyetem vizsgálata szerint 1938 és 1945 között legalább 1377 kivégzett ember holttestét szállították az egyetemre, és nem lehet kizárni, hogy ezeket felhasználták az atlasz 800 ábrájának elkészítéséhez. 

Miután ez kiderült, a könyv kiadója elrendelte, hogy minden olyan könyvtárnak küldjenek tájékoztatást, amely gyűjteményében őrzi az albumot. A kilencvenes években kialakult vitában az is felmerült, hogy esetleg koncentrációs táborokba zárt civilek holttesteit is felhasználhatták, mivel a képek szereplői soványak, és sokuk fejét leborotválták. A Simon Wiesenthal Központ szerint azonban ez nem valószínű, mert a Harmadik Birodalom hírhedt bécsi bíróságán kizárólag nem zsidó osztrák patriótákra, kommunistákra és a nácik többi ellenségére szabtak ki halálos ítéletet. Ráadásul régi szokás boncolás előtt megborotválni a holttestek fejét.

A hatvanas években, angolul, horogkereszttel

A Pernkopf-féle atlasz első verziója 1937-ben jelent meg, az ábrákon Erich Lepier és Karl Endstresser illusztrátorok horogkereszttel, illetve az utóbbi esetében SS-jellel ékesített művészi szignóival. Még az anatómiai atlasz 1964-ben megjelent, angol nyelvű, kétkötetes kiadása is tartalmazta a náci aláírásokat, a későbbi kiadásokból azonban kiradírozták ezeket a mementókat. A könyv világszerte több ezer példányban kelt el, öt nyelvre lefordították. Az előszók és bevezetők méltatták a képi megoldások művészi minőségét, ugyanakkor nem tettek említést a könyv múltjáról.

Lepier az r betűből szerette megformázni a horogkeresztet.Fotó: YouTube

Az atlasz sötét múltját és a Bécsi Egyetem náci időszakát Edzard Ernst orvoskutató 1995-ös tanulmánya tárta fel, a könyvet onnantól fogva nem adták ki többé. A brit Sebészek Királyi Kollégiuma szerint az albumot nem használják az Egyesült Királyságban, legfeljebb könyvtárak tudománytörténeti gyűjteményeiben fellelhető. Ugyanakkor a Neurosurgery című folyóirat felmérése szerint az idegsebészek 59 százaléka ismeri a könyvet, 13 százalékuk pedig aktívan használja is. A megkérdezettek 69 százalékát nem zavarja a könyv múltja, 15 százalékukat igen, 17 százalékuk pedig nem tudott válaszolni erre a kérdésre.

A BBC által megkérdezett idegsebész, Susan Mackinnon azt mondta, rendszeresen használja a könyvet, nemrég egy operációt sikerült befejeznie a részletes ábrák segítségével, bár őt például zavarja a Pernkopf-atlasz eredete. Ugyanakkor – tette hozzá – a könyv nélkül nem tudná etikusan ellátni a munkáját, mert megdöbbentő pontosságát és részletességét más anatómiai munkák még csak meg sem közelítik. Ez különösen hasznos a bonyolult műtéteknél, mert a könyv segít kideríteni, melyik idegpályán kell például keresni a fájdalom okát. Igaz, hogy amint Mackinnon értesült az atlasz múltjáról, a könyvet elzárta a műtő egyik szekrényébe, és ha előveszi, gondoskodik róla, hogy az operációban részt vevő kollégái megtudják, milyen tudományos munkával van dolguk.

Joseph Polak és Michael Grodin orvostudomány-történész, pszichiáter tavaly egy úgynevezett repsonsumot (kb. egy rabbi jogi kérdésben adott válasza) jelentetett meg a könyv használatának etikai problémájáról. Ebben arra jutottak, hogy a legtöbb zsidó hatóság engedélyezné a képek használatát, ha emberi életek megmentéséről van szó – azzal a feltétellel, hogy minden érintett tisztában van az atlasz keletkezéstörténetével, így az atlasz szereplői legalább egy keveset visszakapnak abból a méltóságból, ami megillette volna őket.

„Itt van például Mackinnon doktor: nem talált meg egy ideget, és ő a legjobb a szakmájában. A beteg azt mondta neki, hogy inkább vágja le a lábát, ha nem találja meg a bajt, de hát ki akarná, hogy ez történjen? Így nyelt egy nagyot, és behozatta a Pernkopf-atlaszt, majd az ábrák segítségével perceken belül megtalálta, amit keresett” – mondta a rabbi, akit az idegsebész meg is kérdezett a morális dilemmáról.

Pernkopf 1943-ban a rektorságig jutott, a háború után azonban letartóztatták, és több lépésben elbocsátották az egyetemről. A szövetségesek hadifogolytáborainak egyikében raboskodott három évig, de soha nem gyanúsították meg semmivel. Szabadulása után visszatért az egyetemre, és tovább dolgozott élete művén, aminek a harmadik kiadása 1952-ben jött ki. Érdekesség, hogy mivel az anatómiai intézetet lebombázták, Hans Hoff, egy zsidó orvos (aki az 1938-as tisztogatási akcióban „távozott” az orvosi karról) szorított neki helyet a neurológiai intézetben, ahol újra együtt dolgozhatott korábbi rajzolóival. Pernkopf nem sokkal a negyedik kiadás megjelenése után, 1955-ben halt meg. 

Fotó: YouTube

Művészet vagy gyilkosság?

Több mint hatvan évvel később a Pernkopf-féle anatómiakönyv még mindig az egyik legjobb vizuális segédanyag a részletes anatómiai és sebészi munkához, legalábbis a Harvardon anatómiát oktató Sabine Hildebrandt szerint, aki tanulmányban is javasolta az anyag további használatát. Kurzusain csak akkor veti be a könyvet, ha van rá idő, hogy az atlasz történelmi konnotációit is ismertesse, de mint mondta, a könyv sok sebész szerint továbbra is pótolhatatlan a gyakorlatban, különösen a perifériás idegrendszert érintő műtéteknél.

Az biztos, hogy az atlasz leleplezése óta folyik a vita, mennyire elfogadható a rajzok  oktatási vagy gyakorlati alkalmazása. Az ellenzők szerint a könyv bármiféle használata bűnrészességgel ér fel, ráadásul a test feltérképezésére szolgáló modern technológiák elhalványítják a Pernkopf-album előnyeit. 

Pieter Carstens, a Pretoriai Egyetem jogászprofesszora szerint kétség nem fér hozzá, hogy Pernkopf „aktívan közbenjárt a náciterror-áldozatok holttesteinek beszerzésében, ebben az értelemben pedig közvetett elkövetője a kivégzéseknek, és közvetlen bűnös a holttestek feldolgozásában és kifosztásában”. Épp ezért ő úgy gondolja, hogy a könyvet csak ritkán és indokoltan szabadna mutogatni, és kizárólag a történelem, az orvosi etika vagy az orvosi jog oktatásának keretében, hogy mindenki tanuljon belőle, és soha ne ismétlődhessen meg ilyesmi. Jonathan Ives, a Bristoli Egyetem bioetikusa méltatja ugyan a rajzok részletgazdagságát, de szerinte „ha kihasználjuk az előnyeit, akkor valamiképp magunk is bűnrészessé válunk. Ugyanakkor amellett is lehet érvelni, hogy ha nem használnák, az atlasz lassan eltűnne, és nem emlékeztetne többé arra, ami történt.” 

A megengedőbbek szerint viszont a könyvben felhalmozott hasznos tudás etikusan elválasztható az eredetétől, és a modern technológiák sem alkalmasak minden anatómiai részlet hatékony megismertetésére. Szerintük az ábrák művészi értéke sem elhanyagolható, függetlenül az alkotók politikai hovatartozásától, és az atlasz betiltása nem lenne sokkal különb, mint a Hitler-korabeli könyvégetések. 

Mackinnon „etikus sebészként” például abból indul ki, hogy akármilyen tudományos forrást bevethet a lehető legjobb eredmény érdekében. „A betegeim is ezt várják tőlem. Tapasztalataim alapján ha ez a munka elveszne, az alaposan visszavetné az idegsebészetet.”

Azok közül a kutatók közül, akik hozzájárultak a Pernkopf-atlasz történetének feltárásához, többen a könyv használata mellett érvelnek. Garret Riggs floridai neurológus és orvostörténész szerint például az is elképzelhető, hogy a könyv emlékezteti az orvosokat a szenvedésre a múltban és a jelenben, és ezáltal együttérzőbb szakemberekké válnak. Hildebrant szerint a tiltás nem tisztítaná meg a könyvet a múltbeli bűnöktől, a későbbi generációknak ehelyett inkább a jó dolgokat kellene kiszűrniük ebből a sötét múltú könyvből azzal, hogy „racionálisan, történelmileg tudatos módon használják”.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: