A százéves Bálint gazda és az eltűnt vidéki művelt osztálybeliek

„Viszonylag nem volt nagy gazdaság a miénk, összességében úgy 400 hektár lehetett. Apám német alapon csinált sok mindent. Tanulmányozta a német gazdaságok fölszerelését, ezért az egész gazdaságot behálózta a mezei vasút. Lerakták a síneket, és minden szállítás mezei vasúton történt. (...) ezeket a kisvasúti szerelvényeket sokkal jobban lehetett terhelni, és egy ló három ilyen kis kocsit is elhúzott. A megtermelt szőlőt is vasúton hozták be, a búzát is, a trágyát is, szóval mindent. A lovak is hozzászoktak a vasúthoz, irányítás nélkül mentek szépen a sínek között. (...) gondoljuk el, milyen nagy jelentősége volt akkortájt ennek a lóvasútnak, meg lehetett takarítani vele 20-30 fogatot.” 

A Helikon kiadásában szeptember végén megjelent Bálint Gazda – A százéves kertész című interjúkötetben Bálint György eleveníti fel eképpen, hogy miféle logisztikai megoldások segítették az 1920-as évek derekán a Mátra és az Alföld találkozásánál fekvő atyai földbirtok működését. 

Tankönyvi példák

„Apám nagyon fogékony volt az agráriummal kapcsolatos újításokra (...) érettségi után beiratkozott Halléban a Mezőgazdasági Akadémiára. Egy évet töltött csak ott (...) már nem tudom miért, de abbahagyta, hazajött. Magával hozta viszont azt a szemléletet, amit ott tanult” – folytatja az apai gazdálkodás ismertetését az 1919 júliusában született kertészmérnök. 

A ma Halmajugrának nevezett Gyöngyöshalmajon épült majorsági központból irányított birtok csemege- és borszőlő-termesztésében az említett innovatív szemlélet a következőket jelentette: „a présházat berendezte német és francia gépekkel. (...) Nem is kellett semmit kézzel csinálni, mert beérkezett a csillén a szőlő, a csillét kifordították, ott volt a medence, abból egy futószalag vitte föl, először a bogyózóra, aztán a hidraulikus présre. Az egész folyamat gépesítve volt.” 

A Bánó András által készített interjúk monológokká szerkesztett változataiból az is kiderül, hogy nem csak a jól jövedelmező borászat tartotta lépést a technológiai fejlődéssel a gyöngyöshalmaji földbirtokon. A vízszivattyútól kezdve a terménydarálón át a zöld takarmányt aprító szecskázóig minden masinát a majorság gépházának petróleummal működő erőgépe hajtott meg. A gazdaság gépparkjában természetesen volt gőzeke és gőzhajtású cséplőgép is. Az akkori legkorszerűbb agrárinfrastruktúrát képviselte a sterilizálható elkülönítővel és fialtató részleggel megépített sertéshizlalda, az egyedi porciózást lehetővé tevő takarmánykeverő-rendszert alkalmazó, száz tehenes tejgazdaság, valamint a növénytermesztés szervesanyag-utánpótlását részben biztosító zárt trágyatelep. Nem utolsósorban villanyvilágítás és vezetékes víz komfortosította a központi major cselédlakásait. 

Az 1929-es világgazdasági válság begyűrűzéséhez – olvasható a kötetben – a majorság tankönyvbe illően alkalmazkodott: a növénytermesztése pár hónap alatt állt át a fővárosi piacokon a krach ellenére is kapós spárga termesztésére. Az étkezési és takarmánygabona helyett – aminek piacait amúgy is leszabályozta az állam – az exportképes vetőmag-előállítás lett a szántóföldi termelés fő profilja. Németországba ment a virág-,  zöldség- és a dinnyemag, a ma is működő francia Vilmorin cégnek pedig a kövér porcsin (Portulaca oleracea) nevezetű salátaféle magja. A memoárban többnyire Halmajként említett birtokon az étkezési és vetőmagborsó, illetve a takarmánylucerna (Medicago sativa) is színesítette a portfóliót. Az utóbbi is a magja miatt. Tudni kell ugyanis, hogy a lucerna északabbra nem, vagy csak nagyon szerényen hoz újravethető magot, szemben a Kárpát-medencével, ahol a megfelelő szakértelemmel és időben elvégzett betakarítással a szakirodalomban szereplő csúcshozamok is megdönthetők. 

Gépi szántás az 1910-es évek közepén valahol Magyarországon.Fotó: Fortepan/ Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum

Megjegyzendő, hogy a két évtizedes működés után 2013 őszén kormányzati akaratból szó szerint beszántott, jelenleg vidékfejlesztési központként túlélni próbáló Kishantosi Ökológiai Mintagazdaság is a magyarországi természeti adottságokra építő modellt követve lett Európa egyik legelismertebb vetőmag-előállítója.

Haszonbérből modern birtok

Braun Izsó (aki a születésekor kapott Izidor nevet okmányain kívül mindenütt lecserélte) és Kohn Rozália házasságának első és egyetlen fiúgyermeke olyan családba született, amely egészen a vészkorszakig  szabadon gazdálkodhatott az 1867-es emancipációs, valamint az 1895-ben életbe lépett, az izraelita felekezetűeknek a történelmi keresztény egyházakhoz tartozókkal azonos jogokat biztosító recepciós törvény védelmében. 

Az idén századik születésnapját ünneplő kertészmérnöknek már az apai nagyapja is középbirtokos volt. Bár az apai dédapa társadalmi státusza nem derül ki a kötetből, minden jel arra utal, hogy a család a 19. század utolsó negyedében haszonbérlőként kezdett gazdálkodni a Gyöngyös városától 10 kilométerre keletre fekvő, átlag fölötti termőképességű, szakszóval magas aranykorona-értékű földeken, és évek-évtizedek alatt vásárolta ki a birtoktesteket. De, mint Bálint György utal rá, a saját tulajdonú szántók, szőlők és gyümölcsösök mellé mindig is béreltek még további területeket – egészen az 1942-es zsidótörvényekig, amikor a földvagyon nagy részét is elkobozták tőlük.

A nagyapa, Braun Ignác, az apa, Braun Izsó és az ifjú Bálint gazda.Forrás: Bálint György/ Helikon

A gazdaság- és agrártörténészek egybehangzó véleménye szerint a kiegyezés után intézményesült haszonbérlet általánosságban is jelentősen segítette a magyar agrárium széleskörű modernizálását. A közhiedelemmel ellentétben ez a konstrukció nem kizárólag a 19. század végén cukormágnás-dinasztiát alapító Hatvany-Deutsch Sándorhoz hasonló kaliberű nagytőkések, a feldolgozó szektort Magyarországon felvirágoztató külhoni pénzügyi befektetők érdekeit szolgálta – akik persze kétségtelenül nem csak a modernizálásban, de a haszonszerzésben is élen jártak azzal, hogy a fő- és a középnemesség birtokait hosszú távon jogszerűen bérbe vehették. 

A haszonbérletek tették lehetővé az alacsony hatékonyságú, elavult technológiát képviselő nemesi birtokok kapitalista árutermelő gazdaságokká alakítását is. A földtulajdonnal még, tőkével azonban már nem rendelkező nemesség a bérleti díjból fedezte városi életét, magyarán e polgárjogi konstrukció hozzájárult az urbánus „úri közép” megszületéséhez is.  

A korabeli kis- és középvállalkozókat a korrekt hitelezés is segítette egyről a kettőre jutni. A banki, takarékszövetkezeti kölcsönök hatását mutatják a gépesítésre vonatkozó hivatalos statisztikák is, amelyek szerint az agrárfinanszírozásnak köszönhetően például az ország traktorállománya az 1925-ös 1183 darabról 1928-ra 6800-ra nőtt. A robbanómotoros cséplőgépek száma hasonló ütemű fejlődést mutatva 1928-ra meghaladta a 9 ezret, nyugdíjba küldve a gőzhajtású masinákat. 

Haszonbérleti szerződés melléklete 1923-ból. (A helyszínrajzon szereplő Cserepes puszta néven jegyzett ingatlant ebben az évben örökölte meg apai ágon báró Wesselényi Istvánné gróf Rhédey Stefánia, a majort 1860-tól kezdve megszakítás nélkül közel 80 éven át bérelte a 700 holdnyi saját birtokot tulajdonló erdélyi gyökerű Vajna család.)Fotó: Qubit

Művelt osztálybeli dzsentrik

„A magyar zsidók 7 százaléka volt agrárfoglalkozású 1910-ben. Az izraelita agrárnépességnek 23,1 százaléka pedig 100 kataszteri holdon felüli tulajdonos és/vagy haszonbérlő volt” – olvasható Puskás Julianna történész két évtizeddel ezelőtt a Századok folyóiratban megjelent alapos tanulmányában. A 400 hektáros halmaji Braun-birtok is idetartozott, hiszen egy kataszteri hold valamivel több mint fél hektárt tesz ki. 

A 100 holdon felüli zsidó bérlők száma a monarchia magyarországi területén 1900-ban 3809, 1910-ben pedig 3825 volt, és ez a szám Puskás összesítése szerint később sem változott jelentős mértékben, bár regionális átrendeződés azért végbement. A gazdálkodásban élenjáró régióban, a Dunántúlon idővel kevesebb lett a haszonbérlet, míg „a modernizáció útjára későbben rátérő régiókban, Erdélyben és a Tisza-Maros szögében” nőtt a számuk. 

„A zsidó földbirtokos réteg a tipikus vállalkozó szellemet testesítette meg. Többen közülük a mezőgazdasági termékek további feldolgozásával igyekeztek az agrárolló hatását ellensúlyozni. Például több zsidó földbirtokos szeszfőzdét létesített, vagy terménydarálót, malmot is bérelt, s a lisztet, a megőrölt takarmányokat saját maga értékesítette” – olvasható a Múlt és Jövő folyóiratban megjelent tanulmányban, amelyben Tímár Lajos történész Debrecen agrárhistóriájának száz évvel ezelőtti korszakát tárgyalja.  

A két világháború között a haszonbérlet révén középbirtokossá vált réteg tagjai között a zsidó és örmény terménykereskedők leszármazottjai éppúgy megtalálhatók voltak, mint az erdélyi vagy délvidéki végekről bevándorolt hét szilvafás nemesek. A közös nevező az újításokra való fogékonyság és a korszerű agrártudományi ismeretek alkalmazása volt – az utóbbihoz a muníciót a kötelező érettségi után elvégzett, minőség tekintetében egymással folyamatosan rivalizáló felsőfokú oktatási intézmények biztosították, amelyek Keszthelytől Budapesten át a Debrecen melletti Pallagig több helyen működtek. Bálint György is versenyképes, korszerű képzésben részesült a fővárosi Magyar Királyi Kertészeti Akadémián, ahol 1941-ben diplomázott.  

Tímár szerint a megújult középbirtokosság „jól vezetett gazdaságai képesek voltak tőkeakkumulációra, s így a gazdálkodás további korszerűsítésére”. A jegyző, a lelkész, a tanító, az orvos és a patikus mellett ők voltak a „művelt osztálybeliek”, a szociológiai szakterminológiában rurális elitnek nevezett vidéki középosztály, amely „az irányt megadja”.

A kurblis telefon, a detektoros rádió, az oldalkocsis motorbicikli és az automobil – mint azt Braun Izsó elegáns négyszemélyes Chrysler Imperialja is példázta – éppúgy státusz értékkel bírt ebben a társadalmi csoportban, mint a hagyományos földbirtokosoktól az integráció és/vagy asszimiláció jegyében átvett vadászat, vagy a kellő szakértelemmel bevételt is generáló lótenyésztés, illetve a lovaglás és a fogathajtás. 

Bálint György lóhátonForrás: Bálint György

A sors fricskája, hogy az angliai kisnemesség nyomán elnevezett új birtokos középosztály, vagyis a dzsentri negatív előjelű kategóriaként vonult be a társadalomtörténetbe. Pedig a cigányzenés dévajkodással, a komplett birtokokat eltékozló kártyacsatákkal és bordélylátogató kicsapongásokkal jellemzett dzsentri magatartás nem csupán Bálint gazda szerint számított extremitásnak az aktívan gazdálkodó elitek körében. 

Sic transit...

Mint írtuk, az 1942-es második zsidótörvény rendelkezései megcsonkították a zsidó birtokokat, hogy aztán a vészkorszak és a második világháború megsemmisítse a vidéki elit egészét, tekintet nélkül felekezetre és származásra. A túlélők közül csak a mindenre elszántak tértek vissza a földjeikre, hogy újra gazdálkodni kezdjenek, hasonlóan a munkaszolgálat után a haláltáborokat is túlélő, egyik nővére kivételével teljes családját elveszítő Bálint Györgyhöz.  

A kommunista hatalomátvételt követő államosítás végképp cezúrát jelentett. A kuláklistázás, a börtönévekkel megfejelt kisemmizés, a kitelepítés vagy az emigráció lett a középbirtokosság osztályrésze. 

Az agrárszociológiai szakirodalom szerint a tulajdon és a tulajdonosi szerep módszeres eltörlése és az elitek felszámolása vidéken teljes körű volt, az erőszakos kollektivizálás súlyosabb következményekkel járt, mint a nagyvárosokban, ahol meg tudott maradni a hivatásrendi polgárság, az értelmiség jelentős része. Az iparvállalatok nagyüzemekké alakultak, a közintézmények nevet váltottak, de megmaradtak. A gazdálkodás köré szerveződött társadalmi formákat és szerepeket „rendszeridegenné” nyilvánította a hatalom, a dzsentri világnak nem lehetett helye az épülő szocialista népgazdaságban. 

1948 novemberében, a kommunista hatalomátvétel után pár nappal Bálint Györgyöt is választás elé állították: az internálótábor vagy a háztáji kertészetté zsugorodott birtokának azonnali elhagyása volt a két opció. Családostul került szó szerint az utcára, aztán ismerősök jóvoltából Budapestre, ahol az őket ideiglenesen befogadók ajánlásával helyezkedhetett el hónapokkal később. Mert, mint kiderült, a szakértelmet a mezőgazdaságban sem pótolhatta sokáig a karhatalom, illetve a darwini törzsfejlődést és a mendeli öröklődést osztályharcként értelmező ideológia.

A háború előtt zsidósága, utána pedig földbirtokos származása miatt üldözött, Braunról még korábban Bálintra magyarosító kertészmérnök szakértelmét és tapasztalatait a Magyar Tudományos Akadémia agrárgazdasági, később pedig a kertészeti kutatóintézete hasznosította, biztos, ami biztos, eleinte leginkább csak elméleti és adminisztratív terepen. A mezőgazdaság kollektivizálásának második hulláma – amelyet a tudományosan megalapozott szakmai reformok tettek a gyakorlatban is megvalósíthatóvá és rentábilissá – a mányi állami gazdaság felső vezetéséig emelte Bálintot. Vélhetően azért, mert származása kisebb súllyal esett a latba, mint amennyit főagronómusként hozzátehetett a szocialista mezőgazdaság fejlődéséhez. 

Ez az időszak, amikor számos, a származása miatt deklasszált agrárszakembert engedtek vissza a pályára – akiket persze az államvédelem és a belső elhárítás (esetleg a népi ellenőrzés) még hosszú ideig nem tévesztett szem elől. Az agrártörténészek szerint javarészt ennek a gárdának is köszönhető az 1960-as években útjára indított új gazdasági mechanizmus mezőgazdasági sikere. 

Bálint György viszonylag hamar elhagyta a terepet, szaklapok főszerkesztősége után, mint köztudott, televíziós személyiségként tett szert jelentős ismertségre, és vált az ország Bálint gazdájává. A memoárja szerint azonban mindvégig visszavágyott a valódi gazdálkodáshoz.

Kapcsolódó cikkeink korábbról: 

Fűt-fát ígért a kampányban, de valóban környezetbarátabb és zöldebb lesz Budapest Karácsony Gergely alatt?

Még hivatalba sem lépett Budapest új főpolgármestere, legfontosabb kampányígéretei közül már kettő is veszélybe került. Úgy tűnik, a dugódíjat nem lesz olyan egyszerű bevezetni, mint elsőre tűnt, a Liget projekt építkezéseinek leállítása pedig elvben jól hangzott ugyan, de a gyakorlatban kivitelezhetetlennek bizonyulhat. Mit ígért Karácsony a kampányban, és mit sikerül vajon betartani?

A klímakatasztrófa is egy biznisz, ami tökéletesen illeszkedik a kapitalizmus logikájába

Azzal, hogy az éghajlatváltozás kiváltóiként az államközi testületek és a média is következetesen az emberiség egészére mutogat, nemcsak a valódi felelősök ússzák meg, hanem a hatékony óvintézkedések is elmaradnak. Minél súlyosabb a klímaválság, annál inkább megéri a klímakatasztrófába befektetni – állítják magyar és külföldi ökofilozófusok.