Kivételesen jó úszók lehettek a neandervölgyiek
A mai gyöngyhalászokhoz hasonló szabadtüdős merülési technikával a tengerfenékről gyűjthették a kagylót a 90 ezer évvel ezelőtt a mai Olaszország partjainál élt neandervölgyi emberek, akik, szemben az eddig tudottakkal, kivételesen jó úszók lehettek – állítja az az olasz, francia és amerikai kutatók által jegyzett tanulmány, amely a PLoS One folyóiratban jelent meg január 15-én.
A kutatók a Földközi-tenger partján fekvő közép-olaszországi Moscerini-barlangból előkerült leletek elemzése után jutottak erre a következtetésre. A feltárt maradványok között szép számmal akadtak a mediterrán gasztronómiában máig ínyencségnek számító barna vénuszkagyló (Callista chione) és mandulakagyló (Glycymeris glycymeris) héjak.
A kagylóhéjak olyan tengeri puhatestű fajok meszes kültakarói, amelyek a mai napig a tengerfenéken, méterekkel a felszín alatt tenyésznek. S bár előfordulhat, hogy apály idején vagy jelentősebb viharok után a partra mosódnak, ám az ilyen héjakon nyomot is hagy a hullámverés.
A 90 ezer évvel ezelőtt a neandervölgyi emberek (Homo neanderthalensis) által lakott Moscerini-barlangból előkerült kagylókon azonban ilyesféle fizikai károsodás nem látható, a héjak olyanok, mint amilyeneket manapság hoznak felszínre a kagylóhalász búvárok vagy a kotróhajók.
A kutatók szerint a maradványokat nem a természeti erők, hanem a modern ember (Homo sapiens) mára kihalt unokatestvérei hozták felszínre leginkább táplálkozási céllal. A humán paleontológusok úgy gondolják ugyanis, hogy a neandervölgyiek a tudományos közvélekedéssel ellentétben nem csupán a nagytestű szárazföldi emlősök elejtésében jeleskedtek, és a halászati tevékenységük sem merült ki csupán a kezdetleges, legfeljebb primitív elrekesztéssel operáló, leginkább a medvefélék halfogásához hasonlítható sekély vízi halászatban.
A szörfös fültől a vízi ember teóriáig
A kutatók igazát támasztja alá az az alig fél éve napvilágot látott kutatási eredmény is, amely szerint a tenger- és óceánpartokon élő neandervölgyiek körében gyakori volt az úgynevezett úszó vagy szörfös fül néven ismert elváltozás. A külső hallójáratok – manapság az életmódszerűen víz alá merülők körében gyakori – csontosodása azt mutatja, hogy a neandervölgyiek is búvárkodtak a tengeralatti csemegék begyűjtése során.
Hogy az emberré válás során az úszás és a víz alatti gyűjtögetés mennyire lehetett kivételes, pontosan még nem tudni. Annyi biztos, hogy az új eredmény a humánevolúció szakirodalmában Aquatic Ape Theory néven 35 éve ismertté vált elmélet egyes állításait is alátámasztja.
1985-ben Marc Verhaegen belga antropológus állt elő ugyanis azzal, hogy az emberre jellemző eszközhasználat eredete visszavezethető a kagylók, illetve a part menti mangrovemocsarak fáin termő, kemény héjú diók feltörésének kényszerére. Szerinte a felegyenesedésre is a szárazföldi gravitáció erejét csökkentő felható erővel bíró vízben kerülhetett sor, ahogy az emberi testet csak helyenként borító gyér szőrzet is azzal magyarázható, hogy a vízben efféle hőszigetelésre nem volt szüksége az emberelődöknek, akik viszont a bőr alatti zsírpárnákat is itt növesztettek.
Verhaegen vízielmélete az emberi beszéd kialakulásáról is meglepőt állított. Az egyes koponyamaradványok belső felületének felhasználásával készített, az agyszerkezetet rekonstruálni megkísérlő gumiöntvények alapján azt feltételezi, hogy a kagyló- és rákgyűjtő vízi elődök a mai gyöngyhalászokhoz hasonló módon búvárkodhattak is. És ami még fontosabb, a mélymerülésekkel sajátíthatták el a vízi emlősök természetes képességét, az akaratlagos légzésszabályzást, amely kétségtelenül a tagolt beszéd alapfeltétele.
Kapcsolódó korábbi cikkeink: