Mi lett volna, ha nincs Trianon?

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

„Mi lett volna, ha…” Ha beírjuk ezeket a szavakat a Google magyar nyelvű keresőjébe, a lehetséges folytatások között a negyedik helyen kapjuk meg a „…nincs Trianon” alternatívát. Ez a kérdés az egyik legélénkebb gondolatébresztő, ami összeköti egymással azokat, akik különbözőképpen, akár homlokegyenest másképpen gondolkodnak a ma 100 éve aláírt, Magyarország területét és népességét drasztikusan lecsökkentő Trianoni békeszerződésről. Ki-ki a maga múltmagyarázatát és alternatív történelmét alkotja meg, miközben ezek a történetek jobbára nem is a múltról, hanem mindig az aktuális jelenről szólnak, akár elviselhetőbbé akarjuk tenni azt, akár csak egy meg szeretnénk nyerni egy vitát.

A történeti kutatás az elmúlt évtizedekben – a második világháborút követő hosszú halogatás, majd Ormos Mária 1983-as, jégtörő kötete után – hatalmas lépéseket tett a korszak rekonstruálásában. A 2016-ban indult Lendület kutatócsoport munkája révén újabban még több részlet került a helyére, azonban a szerződés aláírásának 100. évfordulójához közeledve mintha mégsem csökkent volna a témával kapcsolatos bizonytalanság és tehetetlenség. A német egyiptológus, Jan Assmann emlékezetfogalmaival élve sem a kommunikatív (élőszóban, nemzedékről nemzedékre terjedő), sem a kulturális (intézményesített) emlékezet nem tudta Trianont a társadalom nagy része számára érthetővé, elfogadhatóvá tenni. Száz év elteltével a kommunikatív emlékezet a személyes élettapasztalatok, emlékek elvesztésével együtt elenyészett, a kulturális emlékezet pedig nem volt képes megteremteni azokat a tárgyi és rituális formákat, amelyekben Trianon elmesélhető és megérthető lenne. A feldolgozatlanság leginkább árulkodó jele, hogy továbbra sem rendeznek iskolai megemlékezéseket  június 4-én, a békeszerződés aláírásának évfordulóján. Ahogy Ablonczy Balázs történész a Trianon-legendák című könyvének előszavában fogalmaz, az eseményt „sem a tudomány racionalizmusa, sem a politika nem tudta feldolgozhatóvá tenni a közvélemény számára.”

Ha szeretnénk megérteni Trianon utóéletét, talán az emlékezettel foglalkozó szakirodalom megkerülhetetlen szerzőjéhez, a francia történész Pierre Norához és az emlékezethely fogalmához érdemes fordulnunk. Az emlékezethely – legyen az akár tényleges hely (tér), akár tárgy, dokumentum, személy vagy eszme – olyan „spirituális anyag”, amely képes megállítani az időt azáltal, hogy rengeteg szimbolikus jelentést gyűjt magába. A lyukas zászló vagy a kokárda sokkal többet jelent némi textilanyagnál és egy biztosítótűnél: egy egész nemzet számára bír szimbolikus és egyértelmű jelentéssel. Trianon esetén sajátos módon nagyon nehezen lehet találni olyan szimbolikus tárgyat vagy eseményt, amely elraktározná a súlyos jelentéstartalmat - önmagában sem maga az aláírt szerződés, sem az 1920-as párizsi békekonferencián részt vevő magyar delegáció vezetője, Apponyi Albert beszéde, sem a Trianon-palota nem bír ilyen funkcióval. A mindennapokban is gyakran előforduló Nagy-Magyarország-térkép ugyan értelmezhető emlékezethelyként, viszont a Kárpátokat követő egykori határvonal mára inkább a közös feldolgozás képtelenségének szimbólumává vált. Valójában maga a szó az az emlékezethely, ami mintha nem lenne képes kiszabadulni önnön magából.

Réthey Ferenc: a Magyar Szent Korona országainak etnográfiai térképe az 1880. évi népszámlálás adatai alapján. Budapest 1886Forrás: Kogutowicz Manó rajza

Trianon történetének „tényszerű” feldolgozása – persze kisebb hiányosságokkal – lényegében megtörtént, azonban az a különleges helyzet állt elő, hogy éppen a tények társadalmi elfogadása nem lehetséges. Ahogy Ungváry Krisztián történész fogalmazott, „nem lehet lenyugodni, nem lehet elfogadni, nem lehet nem elfogadni. Semmit sem lehet vele igazából csinálni.” Ez a tanácstalanság és tehetetlenség hívta életre azokat az alternatív történeteket és magyarázatokat, amelyek elferdítik, kihasználják az elfogadhatatlan tényeket, vagy éppen játékosan mennek szembe velük.

Az alternatív történetek kevésbé a múltról, mint inkább az aktuális jelenről szólnak. A jelen ideológiai, tömeglélektani erőhatásai teremtik meg a maguk alternatív múltértelmezéseit. Gavriel Rosenfeld amerikai történész magyarul is olvasható cikkében úgy fogalmaz: „Ha az egyéni szinten nézzük a dolgokat, amikor arról spekulálunk, hogy mi történhetett volna, ha bizonyos események megtörténtek vagy meg nem történtek volna a múltban, akkor valójában a jelennel kapcsolatos érzéseinket fejezzük ki. Ebben az esetben vagy hálásak vagyunk azért, hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy, vagy sajnálkozunk, hogy az események nem történtek másként. Ugyanilyen érzések érhetők tetten az alternatív történelem szélesebb értelmezésében is. Az alternatív történetírás eredendően a jelenben él (presentist). A múltat kevésbé a maga kedvéért kutatja, inkább eszközként használja arra, hogy a jelent értelmezze.”

Trianon elleni tüntetés a szegedi városháza előtt, 1920Fotó: Fortepan / Fődi Gábor

A kontrafaktuális történetírás és a történelmi sci-fi- irodalom felívelése

A „mi lett volna, ha” típusú kérdések valószínűleg egyidősek a gondolkodás művészetével, tudományos létjogosultságuk azonban nem olyan régen, a posztmodern történetírás térhódítása után alapozódott meg. Miután egyre többen feltették azt a kérdést, hogy tudomány-e egyáltalán a történelem, egyes történészek is megengedtek maguknak olyan kérdéseket, mint hogy „mi lett volna, ha a náci Németország nyeri a második világháborút?” „Mi lett volna, ha nem omlik össze a Szovjetunió?” „Mi lett volna, ha Napóleon nyeri a waterlooi csatát?” A kontrafaktuális (tényekkel szembehelyezkedő), más néven alternatív történetírás képviselői elsősorban nagy történelmi fordulópontokat gondolnak újra. Természetesen máig tartó vita tárgya, hogy az ilyen jellegű kérdésfelvetések mennyiben tartozhatnak a történettudomány tárgyához, hiszen a lehetséges válaszokat tudományosan sem igazolni, sem cáfolni nem lehet.

A posztmodern áramlatok – a szubjektivitás hangsúlyozása, az egzakt tény és valóság fogalmait megkérdőjelező szemléletmód – nemcsak a történelem és a kontrafaktuális történelem, hanem a kontrafaktuális történelem és a történelmi fikciós (tulajdonképpen sci-fi) irodalom közötti határokat is majdnem elmosták. Hogy lássuk, mégis hol húzódnak ezek a határok, két a tényekkel szembehelyezkedő, mégis tudományosságra törekvő történészi kísérletet mutatok be. A némileg önkényesen választott példák közül az első makrofolyamatokat hosszú időtávban vizsgáló nagyhatású kísérlet, a másik pedig egy konkrét eset szubjektív, alulnézeti elemzését adó tanulmány.

Magyarországon nincs még egy olyan újság, mint a Qubit. De ahhoz, hogy továbbra is lehessen, arra kérjük kedves olvasóinkat, hogy támogassátok erőfeszítéseinket egyszeri vagy rendszeres adománnyal, és járuljatok hozzá, hogy a Qubit még alaposabb, még hitelesebb, még tudományosabb tudjon lenni.
Támogasd a Qubit munkáját – nekünk minden segítség számít!

Talán meglepő, de az egyik legnagyobb hatású kontrafaktuális munka egy kvantitatív adatokkal foglalkozó tudományág, az (új) gazdaságtörténet diszciplináris keretei között született. Módszertani kiindulópontjuk szerint nem a tudományos verifikálás (a mindenáron való igazolás), hanem a falszifikálás (a nem bizonyítható állítások cáfolata) a célkitűzés. Úgy próbálják ellenőrizni a megtörtént események becsült jelentőségét és szükségszerűségét, hogy a tényekkel szemben fogalmaznak meg hipotéziseket. Így például 1964-es könyvében a Nobel-díjas közgazdász, Robert Fogel úgy igyekezett megmérni a vasút gazdasági hasznát, hogy olyan alternatív múltat kreált, amiben a valósággal ellentétben nem a vasút az amerikai iparosodás húzóágazata. Számításai szerint az alternatív múltban a hagyományos szállítási utakra és eszközökre épülő gazdaság nem teljesített volna lényegesen rosszabbul, mint a valóban létező gazdaság, amelyet a vasút is segített. (Konkrétabban: Fogel kalkulációi szerint a nemzeti össztermék 1890-ben nem sokkal maradt volna el a tényleges eredménytől).

Az utolsó vonat indul az iowai Eldridgeből, 1885Fotó: Fortepan Iowa / Valerie Yeltman

A hosszabb távú folyamatok mellett a mindennapok történetének megírásában is a kutató segítségére lehet a fikció, például ha a források nem biztosítanak elegendő információt. Bryant Simon amerikai történész a Rethinking History folyóiratban megjelent tanulmányában egy 1912-es dél-karolinai esetet vizsgál, amely során egy kis malomipari városban meglincseltek és felakasztottak két színesbőrű fiatalt, mert állítólag kiraboltak és bántalmaztak egy fehér férfit. Simon a történetet három különböző nézőpontból, a fehér férfi, a fekete férfi és az egyik lincselő szemszögéből mutatja be. A történetek – a forráshiány kitöltése érdekében – részben a fantázia szüleményei, a történész mégis hitelt érdemlően érzékelteti, hogy mennyire másképpen foghatták fel ugyanazt az eseménysort a történet szereplői. Így mutat rá arra, hogy „a valóság” nemcsak az idő múlásával válik képlékennyé, hanem már az adott pillanatban sem egységes. Például a lincselők indulata vajon mennyire az események pontos ismeretéből, és mennyire inkább saját világképükből és előítéleteikből származott?

A kontrafaktuális történetíráshoz képest már jóval korábban megjelent, sőt, a sci-fi-irodalom 20. századi fellendülésével népszerűvé is vált a múltat újraíró, sok esetben időgépes történelmi sci-fi. Gavriel Rosenfeld már idézett tanulmányában az alternatív történelmek funkcióját olyan regényeken keresztül mutatja be, amelyek a műfaj egyik, ha nem a legnépszerűbb kérdésére felelnek: „Mi lett volna, ha Németország nyeri meg a második világháborút?” Rosenfeld megállapítása szerint a kérdésre adott regényírói válasz mindig az éppen aktuális jelen ideológiai és tömeglélektani állapotát tükrözte. A negyvenes évek elején születő regények igyekeztek a nácizmus világuralomra kerülését a legsötétebb földi pokol eljöveteleként bemutatni, mert ebből a nézőpontból a második világháborús amerikai beavatkozás nemcsak szükséges, de heroikus vállalkozásnak tűnhetett. A hatvanas években, mikor a nácizmus iránti „érdeklődés” „a neo-náci huliganizmus 1959-es nyugat-németországi megjelenése, a bujkáló Adolf Eichmann SS-tiszt elfogása és bíróság elé állítása 1960-1961-ben, valamint a náci világuralomnak a berlini válság hatására újra felélénkült, sötét disztópiája már az Egyesült Államok világháborús szerepvállalásának (részben az atombomba ledobásának) utólagos igazolását igyekezett nyújtani. Ez a narratíva radikálisan megváltozott a hetvenes években, amikor a nácizmustól való félelem csökkent, Vietnám, és a Watergate-ügy és a fekete polgárjogi mozgalom hatására megrendült a politikai elitbe, az államba vetett társadalmi bizalom. Ennek hatására a korszak regényeiben ábrázolt náci világuralmak sem tűntek már annyira sötétnek, „a rémálom-szcenárióhoz” képest inkább „egyfajta fantasztikus történet jegyeit” viselték. Bármilyen meglepő, a náci világuralom ezekben művekben „normalizálódott” az 1970-es évekre.

„Ha nincs Trianon…”: az alternatív történetírás magyar változatai

Az alternatív történelem tehát a legtöbb esetben a jelen érzéseinek, kétségeinek és kritikáinak kifejeződése, és kevésbé a múlt megértését segíti. Annak érdekében teremtjük meg a múlt alternatíváit, hogy a kizökkent jelent legalább gondolatban helyreállítsuk. Azok közül, akik eljátszanak a „mi lett volna, ha nincs Trianon?” gondolatkísérletével – ha tetszik, azok közül, akik gondolatban végzik el a revíziót – sokakat fűt a békeszerződés igazságtalansága vagy egyenesen a százéves tények elviselhetetlensége.

Ahogy a fenti példákból is látszik, a tudományos kontrafaktuális munkák igyekeznek a történeti (azaz alapos okokból valósnak tartott) analógiák segítségével bemutatni a lehetséges történelmek alakulását. Ennek azonban megvannak a maga korlátai. Jean-Yves Grenier francia történész szerint – mint azt 2019 áprilisában az ELTE BTK-n tartott Temporalitás és kauzalitás című előadása végén kifejtette – a kontrafaktuális történetírás képviselői a múltat új megvilágításba helyezve bármennyire is izgalmas gondolatkísérletekkel szolgálnak, végkövetkeztetésként nem tudnak sokkal többet állítani annál, mint hogy a történelem szükségszerűen alakult úgy, ahogy. Lényegében véve ezt az álláspontot képviseli Ablonczy is Trianonnal kapcsolatban. Meglátása szerint az egyetlen pillanat, amikor a magyar politikai elit érdemben befolyásolhatta volna az események menetét 1918 és 1921 között, az lehetett volna, amikor megtagadják a békeszerződés aláírását. A történész analízise szerint azonban ez sem változtatott volna érdemben a történelem menetén; ha pedig igen, akár még rosszabb helyzetet is eredményezhetett volna Magyarország és a határon túl rekedt magyarok számára.

A magyar kormányküldöttség, Benárd Ágost küldöttségvezető (középen, balra cilinderrel a kezében) és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és államtitkár (jobbra fedetlen fővel), elhagyja az aláírás helyszínét, a Nagy-Trianon kastélytForrás: Agence Rol. Agence photographique

A kontrafaktuális történetírói kísérletek és a sci-fi-irodalom mellett egy harmadik írói forma is gyártja az alternatív történeteket (Trianon témájában különösen nagy erőkkel). A tényfeltárónak szánt, mégis a jelen ideológiai és politikai céljait tükröző elemzések szerzői körében makacsul tartja magát az az elképzelés, hogy a valóban igazságtalan és Magyarországra nézve megalázó békediktátum egy hazai és nemzetközi szabadkőműves összeesküvés eredménye. A már idézett Trianon-legendák című könyvében Ablonczy bemutatja, hogy a narratívát képviselő – különböző világnézetű – szerzők (például Fejtő Ferenc, Drábik János vagy Raffay Ernő) ugyanazt a dokumentumot (a szabadkőműves páholyok 1917-es párizsi kongresszusának jegyzőkönyvét) használják e narratíva ősforrásaként, amiből számos téves vagy a szabadkőműves páholyok szerepét messze eltúlzó következtetést vonnak le. A szabadkőműves világösszeesküvés narratívája tökéletesen beleillik a rendszerváltást követően felszínre kerülő, jellemzően jobboldali vagy szélsőjobboldali, erősen antiszemita színezetű „háttérhatalom” teóriájába. A regnáló hatalom ellenségképgyártásának első számú célpontjai ebben az alternatív múltértelmezésben megfeleltethetők az ország feldarabolásának felelőseivel. A mai hazai „balliberálisnak” nevezett csoport összemosható az 1910-es évek végi modernizációpárti értelmiség bűnösnek bélyegzett részével, kifejezetten a fő bűnbakokkal (Jászi Oszkárral és Károlyi Mihállyal). Míg a mai külső ellenség, az ugyancsak nehezen megfogható „Nyugat” megfeleltethető a trianoni határok meghúzásában kétségkívül számunkra rendkívül kedvezőtlen álláspontot képviselő antanthatalmakkal, elsősorban Franciaországgal. A jelenség prezentizmusát (a múlt aktualizálását) mi sem bizonyítja jobban, minthogy pár hónappal ezelőtt konkrét kísérlet is történt a médiában a hazaáruló szabadkőművesség és a „Soros-hálózat” közötti folytatólagosság „kimutatására”.

„Bizakodva a múltba” – Trianon-alternatívák az irodalomban

Ahol a múlt újragondolói már nem képesek többet mondani – Susan Sontag-i fordulattal élve a további értelmezés már megölné a művészet erotikáját –, ott az irodalom még nem fogyott ki a szóból. A közelmúltban két olyan irodalmi kötet is megjelent, amely alternatív Trianont vagy Trianonokat kínál olvasóinak. A regény és a novelláskötet történetei szórakoztató és elgondolkodtató válaszokat adnak a jelen tehetetlenségérzetére. John P. Drummer Trianon-küldetés című regénye a kevés magyar alternatív történelmi sci-fi egyike, az évforduló apropóján jelent meg. A cselekmény a jelenben indul: a Honvédelmi Minisztériumnak dolgozó zseniális magyar fizikus évtizedek munkájával kifejleszt egy időgépet,, hogy megváltoztassa a történelmet, és meg nem történtté tegye a Trianon-palotában lezajlott eseményeket. A műveletbe bevont történész szakértő – talán hallgatott Ablonczy Balázs intelmeire – maga is úgy véli, hogy 1918 és 1921 között már semmilyen módon nem lehet érdemben beavatkozni, egészen a mohácsi csatáig kell visszamenni. Ha abban az időpillanatban egy elég erős változás áll be, talán kizökken az idő, és több évszázadnyi történelem is másképpen alakul. A honvédelem az időgépre pályázó nyolcadik kerületi maffiózót és a kelet-európai drogbárót is sikeresen leszereli, hogy nem kevésbé sikeresen visszaküldhesse az elitalakulatát két MI-24-es szovjet harci helikopter társaságában 1526-ba, és bármilyen harcedzett társaság, ez a janicsárokat is váratlanul éri.

A regény jól tükrözi a korábban bemutatott folyamatot, ahogy a jelen érzései, igényei megteremtik azt az alternatív történetet, ami nemcsak megnyugtató, de szórakoztató választ is ad a tehetetlenség, tanácstalanság állapotára. A tehetetlenségre egy olyan történet a válasz, amiben végre újra kezünkbe vesszük a sorsunkat. Ehhez pedig egy olyan időpillanatba kellett visszautaznunk, amikor nemzeti önértelmezésünk szerint még irányítói voltunk a jelenünknek és jövőnknek: a magyar hanyatlástörténet nulladik pillanatába, a mohácsi csatatérre. Azáltal, hogy a katonák elvégzik a feladatot, az olvasó úgy érezheti, a magyarokkal szemben a múltban összegyűlt igazságtalanságért legalább egy kicsit vissza tudtunk vágni. Hogy ez elég lesz-e Trianon elkerülésére, azt majd 400 évnyi alternatív történelem eldönti.

Ha a múlt szükségszerűségének versus változékonyságának gondolati szálán továbbmegyünk, az a kérdés is felmerül, hogy kontrollálhatja-e egyáltalán az ember a pillanatot? A múlt szövete eleve elrendeltetett történések sorozataként jön létre? Vagy rengeteg apró döntés és még apróbb véletlen révén? Ezekkel a kérdésekkel játszott el a Hévíz irodalmi folyóirat kérésére tizenegy szépíró. A Nézzünk bizakodva a múltba! Alternatív Trianon című kötet rövid történelemfoszlányként értelmezhető novellái azokat a visszatérő dilemmákat bolygatják meg, amelyek részben már önmaguk is az alternatív múlt részét képezik. Mi van, ha Georges Clemenceau nem neheztel magyar menyére? És ha 1918-ban Szamuely Tibor erőteljes támogatást kap Trockijtól és a Szovjetuniótól a magyar proletárforradalom ügyének előremozdítása érdekében? Vagy ha Esterházy Péter uralkodásának hatodik évében a Hajnóczy és Petri által szerkesztett Nyugat nem adja ki a király furcsa történetét a birodalom tragikus szétszakadásáról? A kötet kapcsán lehetne beszélni a jelen Monarchia-nosztalgiájának finom kritikájáról vagy arról a kérdésről, hogy vajon valóban annyira mélyen meghatározta minden magyar ember életét az az egyetlen, száz évvel ezelőtti pillanat. De ami számunkra a legfontosabb, és részben a kötet egyik meghatározó szimbóluma, az a megismételhetetlen pillanat kozmikus jelentősége. A novellákban visszatérően az apró nüanszok, a személyes sorsokban bekövetkező apró események jelentik a döntő fordulatot az (alternatív) történelem alakulásában. Valami olyasmit érzékel az olvasó, amit a popkultúrában mára ugyancsak közhellyé váló Edward Lorenz-féle pillangóhatás jelent, miszerint egy apró, jelentéktelennek tűnő esemény is óriási hatással van a jövőre.

Lepkefogók, 1936Fotó: Fortepan / Urbán-gyűjtemény

Mire jó és mire nem jó a történelmi alternatíva?

Bármilyen múltmagyarázatot veszünk alapul, a tény akkor is tény marad, amit egyik szemléletmód sem tesz elfogadhatóbbá. Ezáltal pedig nyitott marad az út az alternatív történeteknek, amelyek így vagy úgy maguk is hozzáíródnak Trianon emlékezetéhez. Az alternatív valóságok legyártása természetesen káros hatással is lehet a társadalomra. A post-truth korában az erőteljes politikai törekvések és sosem látott technikai lehetőségek mutatkoznak ezek megalkotására, amely az egyén manipulációjának eddig nem ismert formáit teremtik meg. Bár ezek a kísérletek elsősorban a jelen valóságának manipulációjára törekednek, a múltat is felhasználják ezek alátámasztására.

Amellett, hogy a valós események és összefüggések megértése alapvetően fontos, mégis azt gondolom, hogy a különböző, akár egymással vitázó párhuzamos olvasatok – amennyiben megférnek egymás mellett – színesíthetik és gazdagíthatják Trianon emlékezetét, amely eddig nem tudta megtalálni intézményes és tárgyi formáit. Sőt, véleményem szerint az alternatív történelmek éppen sokszínűségükkel képesek erősíteni Trianont mint össznemzeti emlékezethelyt. Ráadásul a változatosság védelmet jelenthet azzal szemben, hogy bármely politikai rendszer kisajátítsa 1920 emlékezetét, vagy bizonyos csoportok belső ellenséggyártásra használják azt. Az egységes, egymással szót értő közösséget éppen a különböző, de egymás mellett megférő véleményének megértése is erősítheti. Ahogy a történelmi traumák feldolgozásáért dolgozó Közös Halmaz lényegre törően megfogalmazza: „Meggyőzni nem kell egymást. Megérteni igen.”

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: