Pletykálni ősi emberi szokás, de a legtöbben a hétköznapi élet velejárójának tartjuk: rendben, haladjunk tovább, Q többet keres, mint U, B megcsalta a férjét I-vel, T ész nélkül szippantja a kokaint és elmaradt a gyerektartással, haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló. Aztán kiderül, hogy mégis van: Szvetelszky Zsuzsanna és Bodor-Eranus Eliza új könyve, a Pletyka természete a pletykakutatás legújabb fejleményeit taglalja, igaz, az ember általában azt sem tudja, hogy létezik ilyen tudományterület.

Szvetelszky legutóbbi pletykakönyve 2002-ben jelent meg, azóta meg sok víz lefolyt már a Dunán – az új kötet ezt a lefolyt vizet akarja pótolni alaposan lábjegyzetelve úgy, hogy az eddig, akár a századfordulóig visszanyúló pletykakutatási eredményeket a nagyközönség elé tárja. Amellett, hogy az előző könyvet nem olvastam, a mostani alaposnak és szórakoztatónak bizonyult, teljesen szubjektív érdeklődésem alapján leginkább a pletyka nélkülözhetetlen volta és kultúrtörténeti szerepe lepett meg.

Pletykapad

Mint kiderült, a témának komoly irodalma van, sőt, feltáratlan mélységei is, a kommunikációelméleti és szociológiai vonatkozások mellett ugyanis ott van az építészet és a néprajz is, ahol szintén központi szerepet játszhat a pletyka, ezért is építhettek a magyarországi szlovák falvakban pletykapadot a házak elé. Ez nem elméleti érdekesség: bárki meggyőződhet róla, aki faluban lakik, hogy a pletykapad, akár két, az utcafrontra helyezett műanyag székkel, a mai napig működő intézmény, legfeljebb nem így hívják. Ja, és a pletyka nem is női műfaj, sőt, lehet, hogy ez alakította ki a mai emberi kapcsolatokat – bár azért az evolúciós pszichológia szerint elképzelhető, hogy a nők gyakrabban pletykálnak, mint a férfiak.

Ez viszont csak egy olvasat a sok közül: nem biztos, hogy az evolúciós pszichológia lenne az iránymutató a pletyka tekintetében, ahogyan az sem, hogy maga az evolúciós pszichológia egyáltalán magyarázatot tud adni az ember viselkedésére (Subrena Smith amerikai filozófus tudományfilozófiai problémáiról itt írtunk, az erre adott válaszokat pedig itt ismertettük). A kötetben etnográfiai, antropológiai, kulturális epidemiológiai, szociológiai és szociálpszichológiai, narratív pszichológiai és szervezetpszichológiai megközelítések is olvashatók, és az is kiderül, hogy pletykálni nem feltétlenül rossz dolog. Nem is feltétlenül jó: lehet, hogy a folyosón egyszerűbb tájékozódni és izgalmasak a hírek, de ha minden igaz lenne, az összes cég hetente többször is csődbe menne.

A pletykafészek

Persze az rossz, ha az embert pletykafészeknek bélyegzik, de csak akkor, ha nyilvánosan kapja meg ezt a bélyeget – különben mindentudónak, információs központnak hívják, és megbízható, nem hivatalos hírforrásként is szolgálhat. Szvetelszkyék sem tagadják, hogy a pletykának lehetnek negatív hatásai, de emellett hangsúlyozzák, hogy ebből akár jól is ki lehet jönni, akár még jó hírnévre is szert lehet tenni azzal, ha mindent előbb tudunk, mint mások (nudge-nudge).

Persze ennek a fordítottja is megtörténhet: ha a pletykafészek nem egy vérbeli pletykafészek, pórul is járhat. A könyv szerint maga a cím nem feltétlenül megbélyegző, de ha valaki nem megfelelő körben és módon terjeszti a pletykát (vagy a nem hivatalos céges információkat), pórul járhat, és még akkor sem veszik majd komolyan, ha egyébként igaz, hogy kirúgják az összes marketingest. Ez egyébként a pletyka egy minősített esete, az úgynevezett folyosói pletyka, amit a vállalati kommunikáció is előszeretettel használ, igaz, nem feltétlenül a valóban megtörténő leépítések előkészítésére.

Horizontális terjedés

Ez azért történhet így, mert a pletyka demokratikus: horizontálisan terjed, nem erővel, fentről lefelé, így megágyazhat akár a vertikális kommunikációnak is, de általánosságban tényleg a kávégép mellett, cigizés közben ismerik meg az emberek: X. Y. a pénzügyről azt mondta, hogy Z fizetésemelést kapott, elhagyta a nője, és egyébként is a key account managerrel látták múlt héten a Bazilika mellett, miközben a munkahelyén három napig nem látták. Nudge-nudge. Lehet, hogy semmi értelme nincs az egész narratívának, de legalább van valami: egy közösség tudni véli, hogy Z. mikor, hol, kivel és miért kávézott, feltárta az összeesküvést, ami emögött rejlett, és boldogan tudott aludni.

A pletyka olyan ősi, akár az ember, vagy akár az emberi kultúra. „Szókratész egy nap egy ismerősével futott össze az utcán, aki azt mondta: – Szókratész, akarod tudni, hogy mit hallottam a legjobb barátodról?" Szókratész erre egy hármas szűrő bevezetését javasolja. Megkérdezi, hogy amit az ismerőse mondani akar neki, jó-e, hasznos-e és igaz-e. Miután kiderül, hogy egyik sem, a filozófus nem tart igényt az így teljesen feleslegesnek bizonyuló információra.

Szókratész próbája

Ez a pletyka viszont rosszindulatúnak bizonyult: nem járult hozzá sem a vállalat, sem az ember jobb működéséhez, nem járult hozzá a pletykaindító önismeretéhez sem, így nem lehet túl előremutatónak tartani – bár az is igaz, hogy Szókratész szemérmesen el is hallgatta, hogy miről is lehetett szó, lehet, hogy valamelyik barátja szolipszista lett, és úgy is maradt.

A könyv legfőbb tanulsága, hogy pletykálni emberi dolog, sőt, valamelyest az emberi lét része is: evolúciós, szociológiai vagy egyéb reakció, ami ellen küzdeni felesleges, legfeljebb határokat lehet szabni neki, és még az is belénk van kódolva, hogy érdekel bennünket valami teljesen felejthető celeb is, ha jobb pletykahubnak tűnik, mint az ismerőseink. Ezek az emberek az ismerőseinknek tűnnek, hitelt adunk szavaiknak, a verbális közlés eltűntével pedig egyre nehezebb a helyzet, már nem látszik, ha valaki tréfál, az emojikra van utalva az emberiség.

Mégis tartja magát a pletyka, hiába tiltja több világvallás is, a szóbeszédre pedig kitér a könyv is, igaz, a pletyka ritkán olyan végzetes hatású az irodalomban, mint a való életben (talán azért is, mert a hétköznapokban viszonylag ritkák az olyan drámai fordulatok, mint a színdarabokban).

„Ha valamennyi egyén minden pillanatban átlátná a közösségben zajló történéseket, nem lenne szükség a pletykára. A megfelelő mennyiségű pletyka teret biztosít az ellentétes véleményáramlatoknak is, és egy ilyen sűrű szövetű kommunikációs közegben kiegyenlítődnek a hibák.” Van vélemény, van ellenvélemény is, a hibák kiegyenesednek, de egy dolog örök: a pletyka.

Ne szólj szám, nem fáj fejem

A pletykatörténeti áttekintés után a kötetben gyakorlati pletykaútmutató is található: annak ellenére, hogy bizonyos keretek között pletykálni nem szégyen, még ha esetleg nem is állja ki a kanti etika próbáját, elég sok olyan helyzet akad, amelyet célszerű elkerülni. Erre a könyv a Ne szólj szám, nem fáj fejem címet viselő tizedik fejezetben gyakorlati tanácsokat is ad: a legtöbbször a pletykálásból származó szociális előnyök nem érik meg a kellemetlenségeket és a kockázatot,

A pletykát betiltani nem lehet, sőt, nem is célszerű: ha többek között emiatt váltunk emberré, ahogyan azt az evolúciós pszichológiai olvasat állítja, valószínűleg nem is lenne érdemes. A szerzők szerint most már szélesebb körben is elfogadják a pletyka hasznát, ami azért is örömteli, mert a kommunikációs csatornák bővülésével a jövőben egyre több pletykára számíthatunk, ezek a kontinenseken azonnal átívelő történetek pedig egyre többet elárulnak majd a szociális vagy virtuális térben elfoglalt helyünkről és szerepünkről.

(Szvetelszky Zsuzsanna - Bodor-Eranus Liza: A pletyka természete. Typotex, Budapest, 2020)

link Forrás

link Forrás

link Forrás