A Qubit+ tartalmai A közmédia visszavétele Acélszappan Jövőszorongás Imposztor szindróma Karácsonyi sütemények Fenyőfafaragás

Metafora, vírus, politika

Fazekas Károly
2020.08.16. · tudomány

„Zsákot hord hátán az Idő, uram,
S alamizsnát koldul a feledésnek,
a Hálátlanságnak, az iszonyú szörnynek”
(Shakespeare: Troilus és Cressida. Szabó Lőrinc fordítása)

A metaforák nem csupán hasznos eszközei a poézisnek, a retorikának, a bonyolult, szubjektív, érzékeny témákról, tapasztalatokról, intuíciókról való beszédnek és gondolkodásnak. Nem csupán arra valók, hogy gondolataink egyszerű, világos, ugyanakkor megvilágító erejű kifejtésében segítsenek bennünket. Megvilágosítanak, megnyugtatnak vagy éppen ellenkezőleg, összezavarnak, és felzaklatnak bennünket. A jó, kreatív metaforáknak különösen fontos szerepük lehet napjainkban. Amikor korábban elképzelhetetlen helyzetekben kerülve kell helyes döntéseket hozni, időben cselekedni. Amikor a tét már nem a rajongók számának növelése, hanem a vírus megfékezése, adott esetben az életben maradás.

Bölcsészek, kémek, metaforák

2011. május 20-án az Egyesült Államok kormánya által létrehozott hírszerzési kiválósági kutatási projekt kezdeményezés (Intelligence Advanced Research Projects Activity, IARPA) nyílt kutatási pályázatot írt ki Metafora-program néven magáncégek, egyetemek és közintézmények számára. Az öt évre tervezett kutatás első szakaszában a sikeres pályázók feladata egy négynyelvű (amerikai angol, mexikói spanyol, iráni farszi, orosz) metaforaértelmező szótár elkészítése volt, amelyet a hírszerző ügynökségek használni tudnak az általuk begyűjtött hatalmas corpusok számítógépes elemzése során. A kiírás szerint „a Metafora-program ki fogja használni azt a tényt, hogy a metaforák átszövik a mindennapi beszédet, és általuk megismerhető egy adott kultúrában élő embereknek a világról kialakult nézetrendszere és hitvilága.” Az Atlantic, az Economist, a Guardian a Wired már néhány nappal a bejelentés után hosszabb-rövidebb cikkekben számoltak be a különös pályázatról, azzal a felütéssel, hogy vajon miért ír ki egy titkosszolgálatokat kiszolgáló kormányügynökség több millió dolláros kutatási pályázatot olyan témában, amely sokkal inkább könyvtárak mélyén piszmogó bölcsészek, semmint kémek és kémelhárítók érdeklődési körébe tartozik?

Az Egyesült Államok védelmi minisztériuma által 1958-ban alapított DARPA mintájára 2006-ban létrehozott IARPA feladata ugyanis az, hogy az amerikai titkosszolgálatok számára magas kockázatú, de kiemelkedő eredményekkel kecsegtető kutatásokat kezdeményezzen. Az IARPA maga nem végez hírszerző tevékenységet. Feladata, hogy az általa kezdeményezett kutatások eredményeit közvetlenül eljutassa a szolgálatoknak. Fő tevékenysége a hírszerzési célokra felhasználható adatok felkutatását, gyűjtését és elemzését végző innovatív technológiák fejlesztése.

A két titkosszolgálati intézmény létrehozása a nyugati világot korábban megrengető két sokkhatásra adott intézményes válaszok körébe tartozott. Az első esemény Szputnyik-válság néven, a második 9/11 rövidítéssel került be kollektív emlékezetünkbe. Amíg a DARPA elsősorban a technológiai, addig az IARPA az információs hadviseléshez kapcsolódó projekteket támogat. A Szputnyik-válság idején az Egyesült Államok számára váratlanul hadászati előnybe került hidegháborús ellenség – a Szovjetunió – jól behatárolható célpont volt. A Föld körül keringő szonda monoton szignáljának fenyegetésére racionális válasznak tűnt a technológiai fölény visszaszerzése, az ellenség elrettentésére, elpusztítására képes fegyverrendszerek fejlesztése. Az ikertornyok leomlása után más volt a helyzet. A szovjet katonai bázisokkal szemben a terrorista sejtek hálózata, a terroristák szándékai nehezebben beazonosíthatók és megjósolhatók. Ezért különösen fontossá vált az ilyen szerveződések időben történő felkutatása, szándékaik felderítése.

A média tetetett meglepődése a Metafora-program meghirdetése kapcsán valójában figyelemfelkeltő fogás, hiszen a tervezett program előzményeiről, publikus céljairól és eredményeiről már a pályázati kiírás és az IARPA honlapja is elárult néhány fontos információt. A bemutatkozó szöveg stílusosan a világirodalom talán legismertebb, shakespeare-i metaforájára utal: „Ha a világszínpadon sikeresen akarunk szerepelni, olyan eszközökkel kell rendelkeznünk, amelyek segítenek bennünket más kultúrák normáinak értelmezésében.” A kiírás szerint az elmúlt 30 évben folytatott nyelvtudományi, idegtudományi kutatások feltárták, hogy a metaforák áthatják a mindennapi nyelvet, meghatározzák, hogy az egy kultúrában élő emberek hogyan fogják fel és értelmezik a körülöttük lévő világot. A döntéshozóknak ahhoz, hogy képesek legyenek hatékony globális kommunikációra és együttműködésre, érteniük kell más kultúrák tagjainak közös világnézetét és fogalmait. A pályázati kiírás arra is utal, hogy idegen kulturális normák értelmezése rendszerint erős kihívást jelent a szakemberek számára, mivel azok gyakran rejtett értékekben, hitekben gyökeredznek. Nemritkán csak akkor figyelünk fel rájuk, amikor azok más kultúrákkal és normákkal konfliktusba kerülnek. Ilyen különbségek komoly nehézségeket, frusztrációt okozhatnak, téves magyarázatokhoz vezethetnek, amikor mások valódi indítékait és motivációit kívánjuk megérteni. A metaforák azáltal képesek csökkenteni az adott témához kapcsolódó jelenségek komplexitását, hogy megragadják és kifejezik azok közös mintázatát. A metaforák kutatásával így megismerhetjük a vizsgált csoportok vagy egyének világlátásában átfedő jelenségeket. Ilyen lehetőség például a társadalmi problémák értelmezésében, a politikai célokban meg lévő különbségek feltárása és szembeállítása, a társadalmi és politikai csoportok befogadásához, elkülönítéséhez kapcsolódó nézetek megmutatása, a pszichológiai problémák és konfliktusok értelmezése.

A metaforáknak ez a titkosszolgálati értelmezése, bár messze túlmutat a fogalomnak nevet adó Arisztotelész két és fél ezer éve ismert meghatározásán, közel sem új a tudományos, vagy a szakpolitikai gondolkodásban. George Lakoff és Mark Johnson Hétköznapi metaforáink címen 1980-ban publikált és ma már alapműnek számító könyve a laikusok számára is érthető nyelven foglalta össze a metaforák, ezen belül is a fogalmi metaforák elméletéből származó következtetéseket (Lakoff–Johnson, 1980). A szerzők szerint a metaforák nem csupán a beszéd és rábeszélés szépségét, hatásosságát növelő nyelvi lelemények, hanem olyan fogalmak, amelyekkel képesek vagyunk hatékonyan összekapcsolni és értelmezni a konkrét és az absztrakt valóságot, amelyek képesek irányítani, meghatározott sémákba rögzíteni gondolatainkat, és amelyek maguk is képesek befolyásolni magatartásunkat. A metaforák ugyanakkor kultúrafüggők (Feldman, 2014). Ugyanazokhoz a fogalmakhoz különböző kultúrákban más és más komplex jelentéstartalmak, narratívák társulnak. Ezért egy-egy fogalom eltérő érzelmi hatásokat és eltérő magatartásokat vált ki az eltérő kultúrában szocializálódott emberekben. Lakoff és Johnson fogalmi metafora elméletéről és az arra alapuló kutatási programok eredményeiről Lakoff közeli munkatársa, Kövecses Zoltán írt kiváló összefoglalót Metaphor. A Practical Introduction címmel. (Kövecses, 2002). A könyv magyar fordításban is elérhető (Kövecses 2004).

George Lakoff, aki a könyv megírása idején az UC Berkeley kognitív nyelvtudományi intézetének (The Institute of Cognitive and Brain Sciences) tekintélyes professzora volt, jól ráérzett, hogy a fogalmi metaforák elméletének jól eladható üzenete lehet a politikával, a választók befolyásolásával foglalkozók számára (Sebők, 2013). Gondolatait számos nagy sikerű könyvben fejtette ki, és maga is szívesen vállalt politikai tanácsadói megbízatásokat az elmúlt évtizedekben. Britt Peterson a The Cronicle of Higher Educationban 2014-ben megjelent cikkében utal arra, hogy Lakoff Ne gondolj az Elefántra! címmel megjelent könyve (Lakoff, 2006) milyen erős hatással volt a washingtoni politikai tanácsadókra és a különböző kormányszerveket kiszolgáló szellemi központokra. A könyvben Lakoff kifejti, hogy a Demokrata Párt 2004-ben azért veszítette el a választásokat, mert nem vette figyelembe a „jól célzott” metaforák óriási szerepét a jelenségek „keretezésében”, a választók döntő többsége által érthető, egyszerű narratívákba illesztésében, holott ezek határozzák meg a szavazók döntéseit befolyásoló tudatalatti struktúrákat (Sebők 2013).

Való igaz, 1980 óta számos empirikus kutatás igazolta a Lakoff és Johnson könyvének állításait. A szakirodalomban talán leggyakrabban Lera Boroditsky tanulmányait idézik, különösképpen pedig a szerző Paul Thibodeau-val közösen írt tanulmányát arról a kísérletről, amely azt vizsgálta, hogy egy képzeletbeli városban játszódó bűncselekményről írt beszámolóban a bűnesethez kapcsolt egyetlen szónak – a vírusnak szörnyetegre való – kicserélése miképpen változtatta meg a kísérletben részt vevő olvasóknak az esethez kapcsolódó értékelését és reakcióit. A tesztalanyok sokkal szigorúbban ítélték meg a bűneset súlyát, ha a híradásokban azt a szörnyeteg és nem a vírus metaforájához kapcsolták (Thibodeau–Boroditsky, 2011).

A titkosszolgálatok érdeklődése a metaforikus beszéd értelmezését megkönnyítő módszerek iránt végül is nem meglepő. A 9/11 sokkja után a terrorizmus elleni harc elsőbbséget élvezett Amerikában. A hírszerző szervezetek szinte korlátlan erőforrásokat kaptak annak érdekében, hogy többek között a kommunikációs rendszerekből begyűjtött szövegek elemzésével képesek legyenek időben felderíteni a merényletekre készülő terroristákat, és képesek legyenek megakadályozni a titkosszolgálatok működését veszélyeztető cselekedeteket. Információt begyűjteni a világhálóról, a kommunikációs rendszerekből megfelelő technológiával nem túl bonyolult feladat. A szolgálatok rövid idő alatt hatalmas korpuszokat állítottak elő, de nyilvánvaló volt, hogy ezeket csak megfelelő előkészítés után lehet elemzésre, döntés-előkészítésre, előre jelzésre felhasználni. A Metafora-program abban az időben indult, amikor a szövegek elemzésében egyre több sikert értek el a gépi tanuláson, a mesterséges intelligencia (MI) használatán alapuló módszerek. A nehézség ezen a területen éppen abban áll, hogy a fogalmi metaforák értelmezésére kezdetben nehezen lehetett alkalmazni az MI által kínált módszereket. A metaforikus nyelvezet maga is állandóan változik, egyes szubkultúrák átveszik, átalakítják más szubkultúrák metaforáit. Az elemző algoritmusok számára sokszor nem egyszerű eldönteni, hogy egy adott szövegben egy adott szó konkrét vagy metaforikus értelemben szerepel-e. A kérdés adja magát: lehetséges-e olyan metaforaértő mesterséges intelligenciát konstruálni, amely képes egy adott szövegben megtalálni a metaforikus értelemben használt fogalmakat, az azok felhasználásával konstruált mondatokat, történeteket, és képes-e azok naprakész, kultúrafüggő értelmét beazonosítani. Vagyis képes-e lefordítani az adott szöveget olyan módon, hogy a fordítás tükrözze a forrásszöveg valódi jelentéstartalmát, indítékait és az olvasóra vagy hallgatóra gyakorolt várható hatását.

A kutatási konzorciumok a program során hatalmas munkával készítették el a vállalt metaforaértelmező szótárakat és esettanulmányokat, algoritmusokat. Ezek egy része, például a Berkley csapata által készített MetaNet, vagy az Illionis Institute of Technology által szervezet ADAMA (Autonomous Dynamic Analysis of Metaphor and Analogy) projekt eredményeinek jelentős része szabadon elérhető az érdeklődők számára. Az IARPA honlapja 59, referált folyóiratban megjelent cikket sorol fel a Metafora-program publikus információi között. A publikációs sikerek ellenére a programot 2016-ban befejezték, és nem írtak ki a témához kapcsolódó pályázatokat. A metaforák kutatása 2016 után kikerült a szolgálatok publikus érdeklődési köréből.

A folytatás elmaradása részben a republikánusok nem várt győzelmével, Lakoff személyes befolyásának gyengülésével magyarázható. Tény, hogy George Lakoffnak a történetek „keretezésével”, a fogalmi metaforák használatával kapcsolatos erős politikai pragmatizmusával már Obama elnöksége idején sem értett egyet mindenki a Fehér Házban vagy a témához kapcsolódó diskurzusban részt vevő liberális értelmiség körében. Sokan – magát Obama elnököt is beleértve – úgy vélték, hogy az országnak leginkább jobb szakpolitikai programokra, és nem divatosan megfogalmazott metaforákra, szlogenekre van szüksége.

Valószínű, hogy az igazán súlyos problémát nem Lakoff pragmatizmusa, nem is az általa javasolt Metaforagép megalkotásának és használatának nehézsége, hanem a Lakoff által propagált és az IAPRPA által elfogadott fogalmi metaforafelfogás lényege jelentette. A problémát jól foglalja össze Robert Albro Troping the Enemy: Metaphor, Culture, and the Big Data Black Boxes of National Security című cikke. Albro (2018) szerint a fogalmi metaforák értelmezésének két egymástól eltérő módja lehetséges. Lakoff maga kiemelkedő reprezentánsa a kognitív nyelvtudományi értelmezésnek, amely a metaforákat konvencióknak, megszilárdult jelentésű közösségi kulturális örökségeknek tekinti. A nyelvfilozófiai megközelítés ezzel szemben a metaforák kapcsán sokkal inkább azok folyamatosan változó jellegét a kreatív emberi gondolkodáshoz való kapcsolódását hangsúlyozza (Kállay, 2008). A gondolkodó ember képes arra, hogy új, korábban nem ismert komplex jelenségek lényegét intuitív módon új metaforák segítségével ragadja meg, a közösség pedig képes befogadni, elsajátítani saját kultúrájába beépíteni az új metaforákat. A titkosszolgálatok részére megalkotott metaforafelismerő algoritmusok célja az volt, hogy beazonosítsák, megértsék, saját nyelvünkre lefordítsák idegen kultúrák metaforáinak jelentéseit, annak érdekében, hogy adott esetben a döntéshozók megértsék az ellenség valódi terveit és szándékait (Neuman és szerzőtársai, 2013). A begyűjtött korpuszokat elemző mesterséges intelligencia ma már metaforaértelmező szótárak nélkül is kifinomult, a kultúraspecifikus metaforákat is értő fordításokat képes készíteni a szolgálatok számára.

A metaforák kutatása azonban nem szorult háttérbe a szellemi életben. Ellenkezőleg, talán soha nem volt ilyen erős az igény bennünk arra, hogy megfelelő narratívát és metaforát találjunk a körülöttünk kialakult helyzetre (Scolari, 2020, Höcker, 2020, Heffernan, 2020). A cikk második része a koronavírus járványhoz kapcsolódva egy új, kreatív metafora megteremtésének és kulturális beágyazódásának lehetőségével foglalkozik.

Pandémia, metafora, politika

Napjainkban nem a kulturális különbségek detektálása, nem az idegenek gonosz szándékainak kifürkészése az igazán fontos kihívás, hanem a változó világ új, fenyegető társadalmi jelenségeinek megértése. Magunk és mindazok, akik befolyásolni, irányítani szeretnék gondolatainkat, cselekedeteinket, olyan metaforákat keresünk, amelyek képesek magukba sűríteni ezeket a jelenségeket. A tét óriási, és a hatalmon lévők többsége láthatóan tisztában van a helyzet jelentőségével. Most nem az ellenséget kell beazonosítani, hanem az új, nem ismert valóság lényegéből következő feladatokat kellene megérteni és elfogadni. Jó történetekre és megfelelő metaforákra van szükségünk. A megfelelő fogalmi metafora segít megérteni bonyolult, sokszor kontraintuitív összefüggéseket. Mint jól ismert dallam beleég gondolatainkba, érzékennyé tesz bennünket. Képesek vagyunk rezonálni rá. A megfelelő metafora képes pillanatok alatt egységbe forrasztani, cselekvő tömeggé formálni a korábban magányosan gondolkodó egyéneket. George Lakoffnak nagyon is igaza van abban, hogy a megfelelő metaforák döntő hatással vannak a történelem folyamatára, különösképpen bizonytalan, válságos helyzetekben.

Az egyén életében a betegség, a közösség életében a járvány, az emberiség történetében a pandémia olyan helyzet, amelyben különösképpen vonzódunk erős metaforák használatához. A politikusok a betegség, a vírus elleni háborúra szólítanak fel és fogadalmakat tesznek a betolakodó, behurcolt kórokozó elpusztítására, legyőzésére (Westbrook, 2020). Ez nagyon is érthető, hiszen a kívülről ránk törő ellenség, az életünkért, korábbi életformánk megőrzéséért vívott háború metaforája egységbe forraszt bennünket. Ha háborúban állunk, akkor mindannyian katonák vagyunk, és elfogadjuk, hogy a rendkívüli helyzetben parancsnokokra és vezénylő tábornokra van szükségünk, akik döntenek a rendkívüli állapot bevezetéséről és a szükséges intézkedésekről (Owen, 2020). Ha háború van, igyekszünk visszavágni az ellenségnek. Ebbe a logikába illeszkedik Putyin döntése, miszerint a világon elsőként Oroszországban bejegyzett koronavírus-vakcinát a korábbi hidegháborús diadalra utalva Szputnyik V-nek nevezték el.

A háború sokszor használatos, nagy hatású metafora az egészségügy – vagy stílusosan fogalmazva a betegségekkel vívott harc, különösképpen pedig a járványok kezelésének területén. E témában pedig megkerülhetetlen Susan Sontag két nagy hatású esszéje: A betegség mint metafora és Az AIDS és metaforái (Sontag, 1983, 1990). Bár az író fő célja, hogy a betegségekhez (rák, AIDS) kapcsolódó metaforikus beszéd veszélyeire figyelmeztessen bennünket, maga sem tud ellenállni a kísértésnek, és A betegség mint metafora bevezető mondataiban egy gyönyörű metaforát alkalmazva vezeti fel mondanivalóját:

„A betegség az élet sötét oldala, a kínosabbik, a terhesebb állampolgárság. Ugyanis minden ember kettős állampolgársággal születik, egyaránt polgára az egészség és a betegség birodalmának. Bár mindannyian szívesebben használjuk az egészség útlevelét, előbb-utóbb valamennyien rákényszerülünk, hogy ha rövid időre is, de átlépjünk a másik királyság állampolgárának szerepébe.” (Sontag, 1983)

Sontag egyik esszében sem lép túl a metafora arisztotelészi meghatározásán. Bár ebben az értelemben a metafora nem több mint stilisztikai eszköz, amellyel közérthetőbbé, hatásosabbá, szebbé tehetjük retorikánkat, mégis vannak metaforák, amelyektől mögöttes tartalmuk miatt jobb tartózkodni. Ilyen metafora, amikor a betegség, a járvány esetében a gyógyítást, a megelőzést a betegség elleni harc, háború metaforáival cseréljük fel. Sontag szerint, minél elterjedtebbek a rákkal, az AIDS-szel kapcsolatos háborús metaforák a közbeszédben, annál kirekesztőbb a társadalom a betegekkel szemben, és annál erősebb lehet a bűntudat az önvád a kirekesztetett betegekben.

Ahhoz, hogy megfelelő metaforát találjunk, szükségünk van olyan narratívákra, amelyek jelen tudásunk szerint korrekt, koherens mentális modelljét adják annak az új, ismeretlen jelenségnek, amellyel szembe találtuk magunkat. Miközben soha nem látott erőfeszítések történnek a lehetséges gyógymódok kidolgozására, hatalmas igény van a járvány okainak és társadalmi-gazdasági következményeinek megértésére. Nagy a kísértés ilyenkor, hogy a korábbi tapasztalatokra építő narratívákra, metaforákra építve próbáljuk értelmezni a történteket. Akinek kalapács van a kezében, mindenütt szögeket lát – figyelmeztet bennünket a kalapácsos ember metaforája. Így járt – eléggé érthető módon – például Georgio Agamben olasz filozófus, a rendkívüli állapot társadalomfilozófiai jellemzőinek sztárkutatója, amikor 2020 márciusában az olasz kormány által a Perugiában kirobban járvány ellen hozott rendkívüli intézkedésekben a Carl Schmitt által oly erős metaforákkal jellemzett autokratikus hatalomgyakorlás nyílt színrelépéseként vizionálta (Owen, 2020). Kiváltva ezzel barátok és ellenségek ingerült vagy megértő elutasítását (Foucault és szerzőtársai, 2020).

Úgy vélem, a mostani apokaliptikus vihar nemcsak arra jó, hogy felzaklasson vagy összezavarjon bennünket. A válságban talán eljöhet olyan pillanat, amikor új perspektívába tudjuk helyezni az eseményeket, amikor új metaforákban tudjuk megragadni a lényegét mindannak, ami körülöttünk történik. Az ember rendelkezik ezzel a képességgel. A mottóul választott idézetben csodálatos Shakespeare kreativitása, amikor a hálátlanság metaforájaként az időt használja (Kállai 2008). Nem kevésbé csodálatosak azonban a nézők, akik első hallásra értik és élvezik a költő innovációját.

Ez a képesség jelenik meg például Tobias Rees esszéjében (Rees, 2020), amelyben a szerző arra hívja fel figyelmünket, hogy a vírus ezen a bolygón nem egy külső betolakodó, amelyet el tudunk pusztítani, hanem az emberben és a természeti környezetben tenyésző ökoszisztémák regulátora (Nuwer, 2020). Rees narratívájában a vírusok a Föld ökoszisztémájának fontos részei, amelyeket nem tudunk, de nem is kell kipusztítani, hanem hasonlóan a homo sapiensnek nevezett veszélyes és agresszív emlőshöz meg kellene szelídíteni. Ez nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat, hiszen hosszú távon a gyilkos mutáció maga is megszelídül, azok a mutációk maradnak fenn, amelyek nem pusztítják el a gazdatestet, hanem képesek együtt létezni vele. A gyógyítás, a gyilkos mutációk elpusztítása mellett az egészségügy fontos feladata ennek a megszelídülési folyamatnak a felgyorsítása, a vírus terjedésének lassításával és remélhetően mihamarabb megfelelő gyógyszerek, oltóanyagok előállításával és használatával.

Tobias Rees szerint a járvány, a vírus arra tanít bennünket, hogy magunk is számtalan fajból álló vírusból, baktériumból, élősködőkből álló ökoszisztémák, számtalan lényből álló tavak nyüzsgése vagyunk a természet tavainak végtelen szövedékében (ponds among ponds). Kétségtelen ez a metafora idegen a háború metaforájától. Sokkal inkább a kohabitáció, a kooperáció narratívájának kidolgozására szólít bennünket. Ha az emberek világa nem választható el az állatok világától, ha magunk is vírusok felhőjében lévő sejtek közössége vagyunk, amely közösségek maguk is vírusok felhőjében léteznek, akkor a mi (emberek, fehér emberek, magyarok) és az ők (vírusok, állatok, feketék, nem magyarok) megkülönböztetés a sorsunkat eldöntő helyes vagy helytelen cselekedetek szempontjából értelmezhetetlen. A pandémia nem rendkívüli állapot a természetben, és nincs olyan hatalom, amelynek szavára megjelenne vagy végképp eltűnne a Földről. A pandémia a Földön több milliárd éve zajló evolúciós folyamat része. A természet válasza mindarra, amit az emberi faj az elmúlt évszázadokban művelt a Földön. Ilyen értelemben a vírusok nem elpusztítói, hanem őrzői a földi ökoszisztémáknak (Nuwer, 2020). A vírus nem haragszik. A vírus számára az ember csupán egy tó a többi tó mellett, amelyben szaporodhat. Ebben a történetben a lényeg nem a verseny, nem az idegen megkülönböztetése és elpusztítása, nem a fajtisztaság, nem a genetikai és kulturális változatlanság, hanem a sokszínűség, az együttműködés, a folyamatos változás. Az élet kibontakozása e földön elsősorban nem harc és versengés, hanem mindenek előtt sikeres kollaboráció, sikeres szimbiózis eredménye. A pandémia nem az apokalipszis előszele. Sokkal inkább intés, felvilágosítás, amely megmutatja, hogy máshogyan kell élnünk, ha mint emberi faj, mint egyén, és mint közösség fenn akarunk maradni (Heffernan, 2020). A vírus nem büntetés, amelyet valamely külső hatalom szabadított az emberiségre. A vírus mutációját mi könnyítettük meg, a gyilkos mutáció elszaporodását mi tettük lehetővé. Megszelídítésére, a bennünk és körülöttünk lévő ökológiai közösségekkel való együttműködésben nekünk van lehetőségünk.

Mi lehet a politikai feladata ebben az új – koronavírusos – helyzetben? A politika hajlamos arra, hogy a vírust, mint metaforát olyan történetbe ágyazza, amelyben a természet kívülről fenyeget. A politika azt ígéri, hogy megvéd bennünket a természettől. Háborúba megy, rendkívüli állapotot, kijárási tilalmat, karantént, társadalmi távolságtartást rendel el. Lélegeztető gépeket vásárol, elővásárlási jogot szerez még ki sem fejlesztett orvosságokra és vakcinákra. A járvány idején ezek szükséges döntései lehetnek a hatalomnak. Mindazonáltal magára a problémára – az ökoszisztéma egyensúlyának a felborulására – nem jelentenek megoldást. Tobias Rees megközelítésében az ember nem a természettel harcban álló entitás, hanem a természet része, aki maga is ki van téve az ökoszisztémákban végbemenő szabályozási, evolúciós folyamatoknak. A politika célja nem lehet más, mint annak a módnak a megtalálása, amelyben az egyén az élet évmilliárdokig tartó fejlődésébe ágyazódó felvillanásában boldog, virágzó életet élhet. Kétségtelen, hogy ehhez nem illik a háború metaforája. Nem harcolnunk, hanem együttműködünk. Ha kell, maszkot hordunk, betartjuk a távolságtartás szabályait, és segítünk a rászorulókon, a betegeken, az egyedülállókon, a munkanélkülieken. Ebben a munkában kevésbé van szükség vezénylő tábornokokra, katonákra, titkosszolgálatokra. Sokkal inkább hozzáértő szakemberekre, szociális munkásokra, önkéntesekre. A koronavírus-válság nem csupán elvesz tőlünk. Felvillantja, felfoghatóvá teszi számunkra egy másféle Föld, egy másféle társadalom lehetőségét. Egy korábban hihetetlen abszurd világra képes ajtót nyitni, ahol kristálytiszta a velencei lagúnák vize, ahol inni lehet a Gangeszből, ahol Punjab lakói életükben először képesek megcsodálni a távoli Himalája hófödte csúcsait. A járvány ugyanakkor brutális erővel szembesít bennünket a jelenlegi életünk, saját gondolkodásunk következményeivel. Az idősotthonokban élő szüleink kiszolgáltatottságával. A kisebbségek, a szegények nyomorúságos helyzetével. A börtönviszonyok következményeivel. A puszta életre redukálódott emberi mivoltunkkal.

A szerző a KRTK Közgazdaság-tudományi Intézet tudományos főmunkatársa, az MTA emeritus kutatója.

Hivatkozások